Az európai alkotmány üvegkoporsója

Bonaparte Napóleon szerint egy alkotmány legyen rövid és homályos. Ezzel szemben az EU alkotmánya aránylag hosszú, a magyar kiadás 482 oldalas (Szerződés európai alkotmány létrehozásáról, Luxembourg: Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala, 2005), és világos megfogalmazású, olyannyira, hogy nincs szükség alkotmányjogászi képesítésre ahhoz, hogy cikkeit világosan elemezni tudjuk. Mégis sokan vannak, akik e világos és szabatosan megfogalmazott mondatokat (szándékosan) félreértik. Így például a neves közgazdász-publicista, John Kay, aki a Financial Timesban azt állította, erősíti Európa eszméjét, hogy Franciaország és Hollandia elutasította az alkotmányt. Szerinte „az alkotmány jelenlegi formájában nem igazi alaptörvény, hanem csak az unió rugalmasabb működését elősegítő reformok összetákolt gyűjteménye”. Amennyiben a neves közgazdásznak igaza lenne az unió rugalmasabb működését elősegítő reformok kérdésében, az alkotmány elfogadása már ebben az esetben is előrelépést jelentene a közös Európa számára.
Az alkotmány azonban ennél jóval tovább megy, minőségileg változtatja meg az uniót. Elég csak az I–7. cikkre utalni, amely egyetlen mondat: „Az Európai Unió jogi személy.” Azaz az alkotmány önálló nemzetként képzeli el az uniót, óriási lépést téve a Sir Winston Churchill által megálmodott Európai Egyesült Államok felé. A probléma gyökere éppen itt keresendő, néhány tagország éppen ettől riadt vissza. És sok más egyébtől.
Ideje kimondani: a tíz új tagország együttes felvétele óriási politikai hiba volt. Nem véletlenül ragaszkodtak a korábbi magyar kormányok ahhoz, hogy a bővítésre lépcsőzetesen kerüljön sor, csak azok az országok nyerhessék el a teljes jogú tagságot, amelyek megérettek rá. A tömeges felvételnek ugyanis nem volt meg a feltétele.
Kovács László külügyminiszterként tett kijelentése szerint az eddigi bővítések során minden esetben egyaránt jól járt az unió is és az újonnan belépő(k) is, és nem lesz ez most sem másképpen. Biztosunknak nem lett igaza. Sokkal közelebb jártak az igazsághoz azok, akik azt jósolták, a bővítésbe az EU bele fog rokkanni. Mivel Európában elhúzódó recesszió mutatkozik, mi több, remény sincs arra, hogy Európa magára találjon, megtalálja a globalizáció okozta visszaesésének ellenszerét, folyamatosan csökken a régi tagországok állampolgárainak életszínvonala, és ezzel egyidejűleg nő az elégedetlenség az unióval szemben. A régi tagországok polgárai meg vannak győződve arról, hogy életszínvonaluk romlását a tíz új tagországnak köszönhetik, hiszen nekik, a „régieknek” kell megfizetni a most csatlakozott és a közeljövőben csatlakozó országok gazdasági szempontú talpra állítását, és köszönik szépen, nem kérnek belőle.
Valójában az igazság az, hogy nem az újonnan érkezők a felelősek az EU nagyfokú visszaeséséért, hiszen a tíz új tagországnak ígért támogatásnak nincs is meg a fedezete, és harcolhatnak bármilyen bátran a beígért támogatási öszszegekért Brüsszelben európai parlamenti képviselőink, sikert nem fognak elérni. A nettó befizetők kevesebbet szándékoznak a következő költségvetési időszakban a közösbe betenni, mint amennyit akkor fizettek, amikor az unió még csak tizenöt tagországból állt.
Az állampolgárok megelégelték azt is, hogy a brüsszeli bürokrácia, mint vízfej, egyre nagyobbra nő. Újabb és újabb épületeket töltenek meg a jól fizetett közalkalmazottak tízezrei (lassan százezrei), az Európai Parlamentnek most épül két új hatalmas szárnya a bolgár és a román képviselők és asszisztenseik befogadására, bővítették a tolmács- és fordítói létszámot, sorra születnek az újabb és újabb uniós intézmények (amiből mi, magyarok eddig semmit sem kaptunk, ami javunkra vált volna), és sorolhatnám.
A Barroso-bizottság is igen gyengén működik, talán az utóbbi két évtized legrosszabb testülete. (Bár ezzel az értékítélettel a szürke technokratává süllyedt Kovács László bizonyára nem ért egyet.) Ezért az EU valódi vezéregyéniség hiányában – mint a kormányos nélküli hajó – a maga tömegénél fogva sodródik (talán a végzete felé). A tíz tagország együttes felvétele is annak köszönhető, hogy nem volt egy jól kidolgozott bővítési politika, a tisztviselők egy rossz döntést valósítottak meg a saját szakállukra, és nem akadt politikus, aki megakadályozta volna őket ebben.
Az állam és a kormányfők saját nemzeti érdekeiket nézik, miközben a közös Európa fontosságáról beszélnek rogyásig. Kiderült ez a legutóbbi csúcsértekezleten is, ahol sarkítva az angol érdek csapott össze a franciával, miközben elvérezni látszott a 2007–2013-as költségvetés. Tony Blair nem engedett az angoloknak járó, még Margaret Thatcher által kiharcolt különleges visszatérítésből, míg a franciák a mezőgazdasági támogatás csökkentéséről nem akartak hallani. És az újonnan belépők érdekei? Ugyan, kérem, kit érdekel?
Mivel az EU vezetői nem találták meg, mivel is hozhatnák lendületbe az unió gazdaságát, maradtak a nagy szavak, az ígérgetések. Ennek legszebbje a lisszaboni nyilatkozat elhíresült mondata: „2010-re az EU a világ legversenyképesebb tudásalapú szervezete lesz.” Miközben az EU fejlődési mutatóit mi, mélyről jövő tízek kozmetikázzuk elfogadhatóvá.
Ilyen körülmények között került sor a népszavazásra, amelynek során a legnagyobb egy főre eső nettó befizető hollandok és az alapító franciák, mivel másra nem mondhattak, az alkotmányra mondtak nemet. Bár a luxemburgi igen visszahozta a nehezen összehozott szerződéstervezetet a sírból, Jean-Claude Juncker kijelentette: „Véleményem szerint az alkotmány nem halott, de nem vagyok orvos.”
Az EU vezetői úgy döntöttek, hogy a kérdést jegelik. Gondolkodási időt hagynak a nemmel szavazó polgároknak arra, hogy esetleg meggondolják magukat, és jobb belátásra térjenek. Az alkotmány csak kiugrasztotta a nyulat a bokorból. Egyre több probléma kerül a felszínre, amelynek a megoldására idő kell. Jelenleg a visszanemzetiesedés (renacionalizáció) időszakát éljük. Az olaszok vissza akarják állítani a lírát, az angolok pedig ragaszkodnak ahhoz, hogy az EU kizárólag gazdasági közösség legyen. Mások meg szeretnék ismét csak németeknek, hollandoknak, olaszoknak érezni magukat, a nemzeti összetartozás boldogságát felfedezni, önmagukban bízni, a nemzeti felemelkedés erejében hinni, mit sem törődve a mi támogatásért könyörgő imáinkkal. Több EU-tagországban újjászületőben van a nacionalizmus, miközben Kelet-Közép-Európa még ki sem kecmergett belőle.
Azért ezt a krízist is, mint eleddig valamenynyit, kiheveri majd az EU. Folynak majd a beindított programok, a diákcserék, a kulturális támogatások, és persze a gazdák is megkapják (talán) a nekik járó földalapú támogatást (ha csak Tony Blair fel nem borítja az egész mezőgazdasági támogatási rendszert), pályázni is lehet majd, persze jóval kevesebb pénzért, mint amennyit ígértek nekünk a csatlakozás alkalmával. Számos támogatás már most elmaradt, hogy csak a magam területéről beszéljek, az idén eddig még nem írtak ki pályázatot kommunikációra. Holott a bizottság véleménye szerint éppen a rossz kommunikáció volt az oka annak, hogy az alkotmány két országban is elbukott. Mintha kommunikációval meg lehetne az embereknek magyarázni, optikai csalódás csupán, hogy csökken az életszínvonaluk, hiszen felívelőben van az EU gazdasága, csak ők azért nem érzik, mert nem jutott el hozzájuk az erről szóló kommunikáció (lásd Medgyessy-szindróma).
Az uniót működtető érdekek mára kifulladtak, hiszen a kontinens békéjét nem az EU, hanem a NATO biztosítja, a francia–német kibékülés ma már nem jelent semmit, a szegény országok gazdasági megsegítésére pedig se pénz, se politikai akarat. Vagyis igen rossz időben született meg az alkotmány. Lehet, hogy egyszer valóban szükség lesz rá. Lehet, hogy egyszer Európa országai valóban a közösségben keresik felemelkedésük forrását, lehet, hogy egyszer még Európa magára talál, és megpróbál talpra állni. Nincs sok ideje, az egyre nagyobb számban jelen lévő bevándorlók új fejezetet készülnek írni öreg kontinensünkön. A kiöregedett és alaposan megfogyatkozott őslakosok megkérdezése nélkül.