Autonómia és kettős állampolgárság

Gyökeresen új helyzet elé állította a Trianonban szétszabdalt Kárpát-medencei magyarságot a kommunista rendszerek 1989-es bukása. Nem kétséges, hogy a trianoni utódállamok magyarellenessége a „módszerváltás” után sem csökkent, de a politikai elitek által fogadott új paradigma, a nyugati demokrácia intézményrendszere, minden eleve beépített vagy helyi jellegzetességű defektusa ellenére, alapvetően nagyobb szabadságot biztosított az egyes elszakított nemzetrészek érdekartikulációja számára, mint bármely korábbi társadalmi berendezkedés. Néhány év elteltével, a mai Máért előképét jelentő Kelet-európai Népcsoport Fórum keretén belül meg is fogalmazódott egy hosszú távú megmaradással, sőt gyarapodással kecsegtető magyar jövőkép. Ennek lényege, hogy minden nemzetrész külön-külön érje el az intézményes önállóság közjogilag biztosított lehető legnagyobb fokát, más szóval a minél szélesebb körű autonómiát, miközben ápolja és fejlessze az anyaországhoz fűződő kapcsolatrendszerét is. Túlzás nélkül leszögezhető, hogy e nemzetstratégiai alapvetés imperatívuszai ma is aktuálisak, az azóta megfogalmazott jövőelképzelések ehhez képest nem tudtak újat mondani.
Kézenfekvő tehát, hogy az egyes politikai szervezetek nemzetpolitikai értékelésekor a legfőbb szempont az legyen, hogy miként viszonyultak a magyarság két alapvető célkitűzéséhez, az elszakított nemzetrészek autonómiájához és a határon átívelő magyar integrációhoz. Ez utóbbi célkitűzés legfontosabb intézményes alapja mindmáig a Máért, első jogi megfogalmazása pedig a státustörvény volt, mely első ízben teremtett jogviszonyt az elcsatolt területeken élő egyén és az anyaország között. 2004. december 5. óta utóbbit a „kettős állampolgárság” koncepciója, pontosabban a magyar állampolgárság kiterjesztésének célja váltotta fel, mely nemzetközi jogilag sokkal könnyebben védhető a státustörvénynél. (Nemrégiben a Fidesz elnökétől is azt hallhattuk, hogy jobb lett volna eleve ezen az úton elindulni.) Ugyanakkor a sokat bírált népszavazási kezdeményezés egy dolgot biztosan elért: létrejött a „kettős állampolgárság” kérdésében a nemzetpolitikai konszenzus. (Nemzetpolitikai konszenzusnak szoros értelemben azt nevezhetjük, amikor minden magyar szervezet egyetért valamiben a nyíltan nemzetelleneseket, vagyis az SZDSZ-t és az MSZP-t leszámítva.)
Erdélyben 1989 óta az első számú politikameghatározó magyar szervezet az RMDSZ. Érdek-képviseleti monopóliumát sikerült ugyan megtörni, de a tudatosan kiépített hatalmi betonszerkezet nem ingott meg, az önkormányzatokban és a parlamentben az RMDSZ szinte egyeduralkodó továbbra is. Ebből következően számolni is kell vele, még akkor is, ha erkölcsileg – miként Orbán Viktor is megállapította azt a kolozsvári Krónika hasábjain 2004. május 24-én megjelent interjújában – a tavalyi választásokon soha nem látott mélységekbe süllyedt. Annál is inkább, hogy a Magyar Polgári Szövetség, az RMDSZ „pártalternatívája”, miután az RMDSZ és a román hatalom közötti paktum eredményeképpen önálló szervezetként nem állhatott a rajthoz, lenullázta magát a Népi Akcióval való választási együttműködés eredményeképpen. Sajnos, a bukás után elmaradt a szembenézés a történtekkel, a szívós és tudatos pártépítés még nem indult meg, viszont kezdetét vette az irracionális önfelszámolás. A Szövetség bővített elnöksége alapszabályzatbeli felhatalmazás nélkül kizárta az MPSZ-ből a bihari szervezet két prominensét, akik a döntést nem voltak hajlandók tudomásul venni. A helyi tagság mellettük áll, exlex állapot jött létre. A korábbi belső ellentétek, melyeknek inkább személyi, mint elvi okai voltak, nyilvánossá váltak, s ezzel még jobban megtépázták a szervezet egyébként is erősen roncsolt hitelét. A hitelrontásban, nem lehet elégszer hangsúlyozni, az RMDSZ járt elöl, minden számára adott kommunikációs csatornán ömlött a választási kampány idején a demagóg propaganda arról, hogy az MPSZ „román érdeket képvisel”. Miközben éppenséggel az RMDSZ az a szervezet, mely a legbiztosabb támasza 1996 óta a román nemzetstratégiai törekvéseknek, mely nemcsak asszisztált, hanem aktívan hozzájárult ahhoz, hogy Nyugaton kialakuljon a „modellértékű román kisebbségpolitika” hazug mítosza. Ehhez képest az egész ügynökbotrány semmiség. A román titkosrendőrség által érintetlen RMDSZ-tisztségviselőkben kellett volna lennie annyi politikai tisztánlátásnak, hogy ne járuljanak hozzá ahhoz, hogy a szervezet a román hatalom vazallusa legyen.
Ha az RMDSZ történetében korszakhatárokat keresünk, kézenfekvő a már említett két nemzetstratégai célkitűzéshez való viszonyulást alapvető szempontként kezelni. Azok közül is az autonómia a kulcskérdés, hiszen ez az, aminek megvalósítása az RMDSZ első számú felelőssége. 1990 és 1993 között a szervezeten belüli két tábor harca végül is az autonomisták győzelmével végződött: sikerült programba és alapszabályzatba iktatni a belső önrendelkezés elvét, valamint a háromszintű autonómia célkitűzését. 1993 és 1995 között megindult a nemzeti önkormányzat elve mentén való önépítkezés, de a folyamat megtört 1995-ben, Markó Béla első újraválasztásakor. Markó úgy kapott ismét bizalmat, hogy a rábízott, határidős feladatok megvalósításáról (nemzeti kataszter, belső választás, autonómiastatútumok) nem gondoskodott. A következtetés nyilvánvaló
lehetett mind számára, mind pedig az erdélyi magyar közélet
iránt érdeklődők számára: az elnöki mandátum az RMDSZ-ben
nem kötődik a program megvalósításához. 1996-tól meg is változott minden.
Az RMDSZ-t az operatív tanács (az akkori alapszabályzat szerint a vezető tisztségviselőket tömörítő válságstáb) puccsszerűen kormányra vitte: a kérdésben dönteni hivatott SZKT összeülésének idején, 1996. november 28-án az RMDSZ-es miniszterek nevét is tudni lehetett a sajtóból. Az állammodell elvű önépítkezés leállt, az autonómia célkitűzése talonba került. S ott is maradt 2005-ig, amikor is, ha szólamszinten bár, de ismét hallani lehet róla. Az RMDSZ által kidolgozott, a román kormány által elfogadott, jelenleg a parlament asztalán fekvő kisebbségi törvénytervezet ugyanis állítólag a kulturális autonómia elvére épül.
Itt és most nincs arra tér, hogy részletesen elemezzük e jogszabálytervezetet. Azt azonban le lehet szögezni, hogy a tervezet bővelkedik jámbor óhajok kifejezésében, számos konzultatív jogkört biztosít az erdélyi magyarság érdekképviselete számára, ugyanakkor garanciák tekintetében felettébb fogyatékos. A kulturális autonómia vonatkozásában a „nesze semmi, fogd meg jól” elvet követi, ugyanis éppen a lényeget, azokat a közjogi kompetenciákat nem szabályozza, melyekkel e törvény kellene felruházza a létrejövő kulturális autonómiatanácsokat. A tervezet célja kettős: egyrészt a szemfényvesztés Románia EU-csatlakozása előtt, másrészt az RMDSZ közjogi önbebetonozása. A tervezet, akárcsak az aradi Megbékélési emlékpark: tartalmatlan forma, melynek célja a „modellértékű” román kisebbségpolitika hamis sztereotípiájának erősítése.
A tusnádi Orbán–Markó-közeledés, mindezeket figyelembe véve, sokakat meglephetett. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy 2008-ig az erdélyi magyarság első számú formális képviselője Markó Béla marad. Ha a 2006-ban remélhetőleg kormányra jutó magyarországi jobboldal széles értelemben vett nemzetpolitikát akar folytatni, azt aligha teheti a legnagyobb elcsatolt nemzetrész legerősebb szervezetével szembemenve. Ha az egyik legfontosabb és kizárólag a magyar politikai akaraton múló nemzetstratégiai létparancs ügyében, a kettős állampolgárság kérdésében Orbán Viktor előre akar lépni – márpedig minden jel arra mutat, hogy akar –, azt csak akkor teheti, ha nem döfi hátba éppen a közvetlenül érintettek képviselője. Ha ehhez hozzávesszük a tavalyi tusnádfürdői Orbán-beszéd lényegét, miszerint Románia EU-integrációjának feltételévé kell tenni az erdélyi magyarság autonómiájának biztosítását, akkor Markó és Orbán kézfogása lényegében a kormányhatalom megragadása előtti kötelező gyakorlat volt a kölcsönös egymásra utaltság jegyében. Valódi nemzetpolitika folytatására ugyanis 2006 előtt reális esély nincsen.

A szerző politológus