Fel kell mondani a társadalmi szerződést

Napjainkban sok szó esik az elmúlt tizenöt évről, számtalanszor megkérdezik: hová jutottunk az 1989–90-es rendszerváltozás óta? Az 1945-ös szovjet megszállás új elitet emelt a hatalomba, míg a korábbi elitet mintegy lefejezte. Az ország elvesztette szuverenitását, és a külföldi (szovjet) hatalom volt az abszolút tekintély. Az új elit tőle kapta hatalmát, amely abban állt, hogy az ország lakosainak beleegyezése nélkül írhatott elő törvényeket és gyakorolhatott hatalmat. Ez az új elit csak a szovjet hatalomnak tartozott elszámolással. Így a magyar állami-politikai rendszeren belül nem a nép, hanem az új elit rendelkezett szuverenitással, amelyet semmi sem korlátozott sem hatalomban, sem időben, sem hatáskörben. A saját szuverenitását visszaszerezni akaró nép 1956-os forradalmát ugyan vérbe fojtották, azonban az új elit alkut, vagyis szerződést kötött a néppel. Ennek lényege abban állt, hogy a nép feladja természetes szabadságát (azaz szuverenitását) cserébe az egzisztenciális és fizikai biztonságáért, amelyet az új elit ígért. Ezt nevezték kádári konszolidációnak.
Ennek a sajátos társadalmi szerződésnek az egyes elemei a következők voltak: a nép engedelmeskedik a szovjet külpolitikának, elfogadja a szocialista (terv) gazdasági rendszert, és elfogadja a párt vezető szerepét. Ezzel szemben az elit a teljes foglalkoztatottságot, a minimális tulajdont, és amennyiben nem politikai kérdést vagy az új elit bármely érdekét érintette, bizonyos fokú köz- és jogbiztonságot ígért.
A rendszerváltozás
A rendszerváltozás megteremtette a politikai részvétel, a gazdasági funkciók és a jog érvényesülésének intézményrendszerét, amelyek – legalábbis a remények alapján – a valódi demokráciát testesíthették meg Magyarországon. Ettől a rendszertől azt várták, hogy valós képviseleti és legitim rendszerként működik. Azonban a rendszerváltoztatást egy – akkor még kevésbé feltűnő – súlyos probléma árnyékolta be: a rendszerváltozást nem a nép hajtotta végre, hanem külső hatalmak megegyezésével vált lehetővé. Az elit a hatalmát továbbra is megtarthatta. Vezető politikusok, felső szintű közigazgatási funkcionáriusok, a magán- és a közgazdaság csúcsmenedzserei és bankárok által alkotott nómenklatúra (ha tetszik, oligarchia) formájában jelent meg újra. Az MSZMP-nek nemcsak az MSZP a jogutódja, hanem az előbb említett teljes nómenklatúra (Szili Katalin megjegyzésére utalok). Vagyis ez az elit a hatalomhoz megint csak külső hatalmak és azok egyezségének jóvoltából és a velük való összejátszás révén jutott. Ez a magyarázata annak, hogy az elit a hatalmát állandóan veszélyeztetve érzi, és nacionalizmust kiált, ha rákérdeznek hatalmának eredetére, ugyanis nincs meg a közvetlen kapcsolata a néppel, mert hatalmát nem tőle kapta. A nép sem érezte teljesen magáénak a rendszerváltozást, továbbra is egzisztenciális és fizikai biztonságának dimenziójában, illetve annak javulásában gondolkozott mint a fogyasztói társadalom mennyei álmában, és kevésbé érdekelte az, hogy a hatalmat ki gyakorolja.
Másrészről a rendszerváltozás az uralkodó elitet dilemma elé állította. Ugyanis a rendszerváltozás nem csupán piaci liberalizációt jelentett, hanem politikai átalakulást is, amely veszélyeztette az elit hatalmi monopóliumát. Ezért az elit a külső hatalmak nyomására bevezette a piacgazdálkodást, és megteremtette az ehhez szükséges politikai intézményrendszert, de arra törekedett, hogy mindez a hatalmi monopóliumát érintetlenül hagyja. Ezt az ellentmondást csak úgy lehetett áthidalni, hogy a magyar politikai és kormányzati rendszer továbbra is ezen sajátos társadalmi szerződés alapján működött. Vagyis a mi viszonylagos jólétünk biztosítása fejében elfogadjuk a külső hatalmak döntését, azaz azt, hogy az ország fenntartása vagy megerősítése nem a mi érdekünkben, hanem az elit által megszerzett hatalom megtartása érdekében történik.
Kijózanodás
Ezen a társadalmi szerződésen alapuló kormányzati rendszer azonban rendkívül törékeny. Az elit felrúgta a társadalmi szerződés számos tartalmi elemét. A privatizáció révén a legnagyobb állami vagyonrészt saját meggazdagodása érdekében a saját tulajdonába, illetve külföldi tulajdonba juttatta. Korábban a gazdaságot az állam irányította, vagyis az iparban és a mezőgazdaságban a munkalehetőségeket és a jövedelmet az uralkodó elit biztosította. A privatizáció révén történő erőkivonás a közszférából, a csalárd csődök, a mesterségesen amortizált közjavak és azok potom áron való felvásárlása elszegényítette a mezőgazdaságot, az ipari munkásságot és az értelmiséget. Az adóterhelést a jövedelemadóról – amelyet le lehetett „költségelni” – a forgalmi adóra helyezte át, és ezzel az egyenlőtlenséget növelte. A szociálpolitikában az úgynevezett rászorultsági elvet követte, és csak azokon kívánt elsősorban segíteni, akiknek létfenntartása már más módon nem biztosítható, ezzel a társadalombiztosítás és a népesedéspolitika (családtámogatás) háttérbe szorult. Így kisebb öszszeget kellet fizetni a szociálpolitikai ellátásokra. Az ellátásokban a családi felelősséget hangsúlyozta, vagyis a családokra növekvő költségeket terhelt. Megszüntette a méltányos bérekre vonatkozó szabályozást, lehetővé téve a hatalmas menedzseri béreket és végkielégítéseket. Egyidejűleg az új munka törvénykönyve hatályba- léptetésével és annak sorozatos módosításával fokozatosan csökkentette a munkahelyvédelmi szabályozást – mondván, hogy nincs már bombabiztos munkahely –, amely megteremtette a családok és egyének egzisztenciális bizonytalanságát. Az évtizedekig gondozatlanul hagyott és lerobbant házakat és lakásokat a lakók tulajdonába adta, azok összes felújítási és karbantartási költségét rájuk terhelve. Ezzel egyidejűleg megszüntette a lakbérszabályozást is, lehetővé téve a magas lakbéreket, így emelve tovább a családi költségeket. A közszolgáltatás díjait növekvő mértékben a fogyasztókra, azaz a családokra hárította. Az önkormányzati bevételeket fokozatosan megkurtította, például a személyi jövedelemadót az önkormányzatokat illető kezdeti 50 százalékról mára 10 százalékra csökkentve. Ezzel az uralkodó elit a saját sikeréért megszegte a társadalmi szerződést, és eljátszotta annak társadalmi támogatottságát. Az elit ezen magatartása, vagyis a gazdasági reform a magyar társadalom nagy részét szegénységbe süllyesztette, ugyanakkor a bevételhiányos állam képtelen volt kárpótolni a nagy tömegű elszegényedő embert és családot. Az elit politikai hatalmát saját meggazdagodásává alakította, amelyet a meglévő kapcsolatrendszerével tudott felépíteni és jövedelmezővé tenni. Azonban ez a fajta kapcsolatrendszer aligha képes fenntartani a társadalmi szerződést, és ennek széles támogatást biztosítani a társadalomban, vagyis kevés eszköze van a leszakadó rétegek politikai támogatásának biztosítására az öntömjénezésen és a jövőre vonatkozó üres ígéreteken kívül.
Nagyon kevesen hiszik, hogy az elit a közösség javáért dolgozik. A legtöbben úgy gondolják, hogy a saját érdeküket követik, a hatalmukat a saját meggazdagodásukra fordítják. A politikai pozíciók, a kormányzó párt vezető helyei – mint az MSZP Vas megyei vagy a kőbányai MSZP helyi szervezet problémái is utalnak rá – adásvétel tárgyává válnak. Az uralkodó elit nem kis hányada – az agrobankos ügytől a K&H Bank-ügyig – büntetőeljárás alá került. Ez az uralkodó elit belső fegyelmének és önellenőrzésének megrendülését jelzi.
Ezért az uralkodó elit – gyengeségéből fakadóan – nem képes a politikai támogatás megteremtésére, amelyet a közvélemény-kutatásokban szereplő „nem szavazna” válaszok kimagasló, 35-40 százalékos aránya mutat.
Az elit gyengesége óhatatlanul kihat az állam hatalmára, és azt alapjaiban kezdi ki. Ez az állam cselekvőképtelenségében mutatkozik meg. Vagyis abban, hogy egyre képtelenebb a közszolgáltatások biztosítására, mint például a postai ellátás kistelepüléseken való működtetése, iskolai és óvodai összevonások, tömegközlekedés fenntartása (lásd BKV, MÁV). Az oktatásra és kutatásra fordított kiadások egyre kisebb hányadát teszik ki a nemzeti jövedelemnek. Az egészségügyi ellátás egyre szegényesebb lesz. Ez okává válhat a várható járványok (pl. madárinfluenza) gyors elterjedésének Magyarországon. A közlekedési infrastruktúra állapota katasztrofális. Az utak tönkremennek, a növekvő forgalmat nem tudják útépítéssel vagy a korábbi utak karbantartásával biztosítani. A pénzügyi rendszer működési zavarokkal küzd. A költségvetési elszámolások és – mint az EU biztosa is rámutatott – a Pénzügyminisztérium kreatív könyvelése ugyancsak aláássa a kormányzat közszolgáltatások iránti képességét, és elősegíti a korrupció terjedését. Az államháztartási költségvetés tartós bevételi hiánya is ezt támasztja alá. Ennek egyik legfontosabb következménye az önkormányzataink pénzügyi összeomlás közeli helyzete.
Ezért az elit uralta kormányzat képtelen megfelelően ellátni a közszolgáltatásokat és biztosítani a közjavakat, azaz nem hatékony. Az uralkodó elit gyengesége és az állam hatékonyságának drasztikus csökkenése egyre növekvő feszültséget szül az állam és a társadalom között. Ezt a társadalmi frusztrációt részben a társadalmi-gazdasági átalakulás nehézségei okozzák. Azonban az igazi frusztrációt nem a gazdasági nehézségek, hanem a növekvő politikai igazságtalansággal szembeni felháborodás okozza. Ezért is növekszik sok területen az adóelkerülés és adócsalás, vagyis egyfajta adólázadás. Az elit erőkivonása, gyengesége és az ország vezetésére való képtelensége, valamint a társadalom elszegényítése az alapja az egyenlőtlenségnek. Vagyis a növekvő jövedelemkülönbségek az emberek, a vidék, a város és a régiók között. Ez a növekvő egyenlőtlenség éleszti a kormányzattal és a politikai elittel szembeni társadalmi haragot, mert a legtöbb ember úgy gondolja, hogy csak a kapcsolatrendszerrel, privilégiummal rendelkezők és a korruptak képesek jól élni.
Ezért az elit nem képes kezelni az olyan társadalmi feszültségeket, mint amilyet a gazdagság és szegénység egyre kiáltóbb ellentéte jelent. Ez az elit vezette kormányzat és a társadalom közötti feszültség destabilizálja az országot.
A választás
Nem marad más választásunk, mint felmondani a „társadalmi szerződést”. A rendszerváltáskor megteremtett jogi keretekhez meg kell adjuk azt a tartalmat, amelyet e formális keretek feltételeznek. Az általunk vezetőnek megválasztott emberek cselekedeteiben magunkra kell ismerjünk. Amennyiben politikai rendszerünk nem válik legitimmé, hatékonnyá és konfliktusfeloldóvá, s fenntartjuk a provinciális társadalmi szerződésünket, a politikai rendszerünk talán még nem fog öszszeomlani. Azonban megterheli az ország fejlődését, annyiban, hogy a kormányzat gyengesége a kereskedelmet, az ipart és a beruházásokat számunkra még költségesebbé teszi, és újabb több évtizedes társadalmi mozdulatlanságra kárhoztat bennünket.

A szerző ügyvéd, egyetemi adjunktus