Hátrányban a felekezeti iskolák

Nehéz megmondani, hogy naivitás, politikai elfogultság, netán egyházkritikus indulat íratta az Egyházfórum főszerkesztő-szerzőjének cikkét Kultúrharc. Egyházi közoktatás állami pénzen címmel (Egyházfórum, 2005. 03.). A cikk az olvasók megtévesztésének mintapéldája. Feketén-fehéren bizonyítja, hogy mivel a gyermekenként járó normatív állami támogatást a kormány – a vatikáni szerződés alapján – jelentősen megtoldja, így az egyházi iskolák az államiaknál jelentősen jobb helyzetbe kerülnek. Mellékesnek igyekszik viszont minősíteni, hogy az állami iskolák finanszírozása
jelentős mértékben önkormányzati forrásokból történik.
Mi tehát az igazság?
A kiindulópont a diákok és szüleik alapvető jogaiból és egyenlőségéből következő, a fenntartó milyenségétől független (szektorsemleges) állami finanszírozás. Ez érvényesült 1990–1996 között. Egy diák után ugyanannyi támogatást kapott egyházi és állami óvoda, iskola és egyetem. A félretájékoztatást, amit napjainkban az Oktatási Minisztérium és Magyar Bálint képvisel, ez az elv sem akadályozza. Egy óvodás ugyanis kevesebb fejkvótát kap, mint egy egyetemi hallgató. Mivel pedig az egyházak nagyobb arányban tartanak fenn egyetemet és középiskolát, mint óvodát vagy általános iskolát, náluk az átlagos fejkvóta magasabb. Ezzel a végeredménnyel el lehet kezdeni azt a félrevezető propagandát, hogy az egyházakat túlfizetik.
Az előbbi rendszer alapvetően billent, amikor az állami költségvetés az iskolafinanszírozás egy részét az önkormányzatokra hárította. Ott ugyanis már nem érvényesül az egyházi iskolák azonos elbírálásának követelménye. Egy évig az volt a helyzet, hogy az állami, illetve önkormányzati iskolák költségeinek egy részét az állami költségvetés fizette (ezt a részt az egyházi iskolák is megkapták), a másik részét saját költségvetésükből az önkormányzatok (amiből az egyházak nem kaptak). Vége volt az egyenlőségnek.
A diszkriminációt a független magyar bíróság elítélte. Az 1997. áprilisi alkotmánybírósági döntés és az egyházi tiltakozás vezetett a vatikáni szerződéshez, ami átmenetileg minimálisra csökkentette az egyházi iskolák hátrányát. Eszerint az önkormányzatok által kifizetett iskolatámogatások átlagos öszszegét az állami költségvetés megtéríti az egyházaknak. Átlagolni persze csak egy-két évvel korábbi adatokat lehet. Az időközben bekövetkezett négy-öt-hat százalékos infláció az egyházak vesztesége, amibe azok kénytelen-kelletlen belenyugodtak.
A jelenlegi kormány két új trükkel igyekszik az egyházi iskolába járó tanulók és a felekezeti iskolák hátrányát fokozni. Az egyik az iskolák támogatásának többfelé osztása. Immár csak az egyik részt nevezik a tanulók után járó normatívának, más részeket intézményfenntartási, oktatói bér- és egyéb kiegészítésnek. Ez utóbbiak esetében a kormány nem érez felelősséget a felekezeti iskolák (és a világnézeti semlegesség) iránt. Felekezeti iskolába járó diákok után nem jár bejárói normatíva, kistelepülési normatíva, korai fejlesztési és fejlesztő felkészítési normatíva. Az állítólag szociális és állítólag liberális kormány a legrászorultabbakon veri el leginkább a port, ha netán egyházi iskolába járnak. A másik trükk a szociális és oktatási intézmények finanszírozásának részlegesen pályázati útra terelése, ahol az állam által kiírt pályázat időnként azt mondja, hogy „felekezetileg elkötelezett intézmények” nem pályázhatnak. Végeredményben a kormány (és az idézett cikk szerzője) látszólag igazat mond, hogy minden intézmény egyformán megkapja a tanulói normatívát. Sőt, az is igaz, hogy az egyházi intézmények további központi állami támogatást is kapnak. A végkövetkeztetés mégis valótlan. A tanulói normatíván felüli önkormányzati és (az egyházi iskolák elől elzárt) állami pénzek miatt a felekezeti iskolák és tanulóik egyre hátrányosabb helyzetben vannak más oktatási intézményekkel és a nem egyházi iskolába járó diáktársaikkal szemben.
A vatikáni szerződéssel megteremtett rendszernek egy gyengéje valóban van. Mivel az önkormányzati támogatások átlagával számol, vannak települések, ahol az iskola ennél több és más települések, ahol ennél kevesebb önkormányzati támogatást kap. Így állhat elő, hogy egy szegény településen az állami iskola önkormányzati támogatás híján tönkremegy, miközben ugyanott az egyházi iskola az önkormányzatok által adott támogatások országos átlagának megfelelő összeget megkapja. Ez a helyzet az iskolák egyházi kézbe adására is ösztönözhet. Az eseti anomáliák azonban nem változtatnak azon a tényen, hogy az azonos szintű állami és egyházi oktatási-nevelési intézmények közpénzből származó támogatásának összehasonlításakor az egyháziak jelentősen lemaradnak az államiak mögött.
Van egy további megoldatlan kérdés: a vatikáni szerződés csak a katolikus intézményekről szól. Ezért a kormány azonnal hasonló megegyezéseket kötött más egyházakkal. Nem kapnak viszont kiegészítő támogatást az alapítványi intézmények. Erre az egyenlőtlenségre egyes liberális politikusok meglepően reagálnak. Nem a kiegészítő támogatás kiterjesztését, hanem a vatikáni szerződés felmondását javasolják. Nem lenne baj, hogy ezzel a központosított állam szerepe nőne és a pluralizmus csökkenne? Elég hasznot jelentene, hogy így legalább ártani lehetne az egyházaknak (s persze a lelkiismereti szabadságnak és az esélyegyenlőségnek)?
Az ide tartozó eddigi politikai és jogi gondolkodás két alappillére a közoktatás feltételei biztosításának állami kötelezettsége és a polgárok szabad világnézet- (és ennek megfelelően iskola-, kórház-, öregotthon- stb.) választása. Az utóbbi évek nem csak a világnézet szerinti diszkriminációval fenyegetnek. Az állam igyekszik a közoktatás terhét áthárítani. Ezért emlegeti számos politikus (és az Egyházfórum cikkírója is) az egyház óriási vagyonát. Nem csak az a baj, hogy az adatok többnyire tévesek. Még csak nem is az, hogy az egyház pénzügyi lehetőségei sorolásakor megfeledkeznek arról, hogy azt mi mindenre kell fordítani. A fő baj a tudatos mellébeszélés. Az egyházi pénzekre hivatkozás azt sugallja, hogy „gazdag, tehát fizessen” (oktatási és szociális intézményeiért is). E szerint a társadalom bizonyos alapvető szükségleteinek biztosítása immár nem az államnak az adópénzekből megoldandó feladata, hanem vegyük el a pénzt attól, akinek van. Nem új ötlet. Negyven évig már kísérleteztek vele. Tulajdonképpen az egész történet ott kezdődik, hogy az egyházi intézmények finanszírozási alapját 1945 után rövid úton államosították.
Végül: az állami pénzben az én adóm is benne van, akkor is, ha véletlenül vallásos vagyok. Emberi és állampolgári jogom, hogy gyermekem, unokám ebből a pénzből világnézetének megfelelő oktatást kapjon. Az állam nem tulajdonosa, hanem csak kezelője a pénznek. Nem ajándékoz semmit az egyháznak, csupán – ha demokratikus és világnézetileg semleges, akkor – hívő és nem hívő polgárai számára a jogok egyforma érvényesítését biztosítja. A mostani kormány több kísérletet tett az egyenlő elbánás megszüntetésére. S ugyancsak az egyenlő elbánás ellen kardoskodik az „Egyház(ellenes)fórum” főszerkesztője.

A szerző vallásszociológus