Végnapjait éli a Budapesti Filharmóniai Társaság

Kodály Zoltán vigyázó figyelme nem csupán zenei életünk egészére terjedt ki, hanem a teljes magyar társadalomra. Nála világosabban senki nem fogalmazta meg zene és társadalom kölcsönhatásának problematikáját: azt, hogy a zenekultúra általánossá tétele nem csupán a muzsikusok és zenebarátok ügye, hanem a teljes nemzeté. Hogy a művészi muzsika orfeuszi ereje szerves részét alkotja az egészséges léleknek: általa jobbá, műveltebbé – végső soron boldogabbá – válik az emberiség. Ez a felismerés mondatta ki mély értelmű jelszavát: A zene mindenkié!
E jelszó jegyében állt Kodály a Budapesti Filharmóniai Társaság mellé, amikor az, történelmi sorsfordító esztendőkben, vezető nélkül maradt. A társaság 1919-ben elnök-karnagyává választotta Dohnányi Ernőt, és kitartott mellette akkor is, amikor a II. világháború vége felé, kényszerű körülmények alakulása folytán külföldre távozott. 1945-től 1960-ig, Dohnányi haláláig a filharmonikusoknak nem volt vezetőjük, aki meghatározta volna haladási irányukat, aki a társadalommal való kapcsolatban meghatározó szerepet játszott volna. Ez pedig a filharmóniai társaság marginalizálódásához, jelentőségvesztéséhez vezetett. Ilyen körülmények között követte Kodály Zoltán 1953-ban a társaság hívását, és vállalta el annak díszelnökségét. Hogy mentse, ami menthető, hogy az akkor százesztendős társaságot visszavezesse a magyar kulturális élet nagy hatású tényezői közé.
Hogy az évszázados tradíció önmagában nem érdem, azzal Kodály is tisztában volt. Nem a patina teszi a szobrot, hanem ami alatta van. A filharmóniai társaságnak, amelyet Erkel Ferenc alapított a szabadságharc leverését követő nemzeti gyász éveiben, nem az az érdeme, hogy „múltja van”. Hanem, hogy ez a múlt mindenkor a nemzet felemelkedésének ügyét szolgálta. Erkel Ferenc és muzsikusai újrateremtették a szuronyokkal és rendeletekkel szétvert magyar társasági életet, és ránevelték a társadalmat a zene nagy szellemeivel való rendszeres társalgásra: a hangversenyéletre. Ez a törekvésük vált másfél százados hagyománnyá.
XX. századi történelme során eddig egyszer fenyegette a társaságot a végleges megszűnés veszélye. 1944 tavaszán, amikor a németek megszállták Magyarországot, a filharmonikusoknak is el kellett hallgatniuk. De még nem hallgatott el az ágyúszó Budapesten, amikor a muzsikusok máris hozzáláttak, hogy újjáélesszék a társaságot és vele a magyar zenekultúrát.
Másodjára napjainkban találkozunk a Budapesti Filharmóniai Társaság (és más zenei intézmények) ellehetetlenítésének kísérletével. Kulturális életünk legfőbb állami irányítója egyetlen tollvonással egyötödére csökkentette a társaság működésének alapját képező költségvetési támogatást – hogy aztán az eredeti összeg kétszeresét odaajándékozza egy önmagát fenntartani képes könnyűzenei vállalkozásnak. A tett üzenetértékű – de igen rossz üzenet. Azt jelenti: pénzszűkében lemondunk a kultúra luxusáról. Boldoguljon ki-ki, ahogy tud.
Csakhogy a kultúra nem luxus. Nem nézhetjük tétlenül a lelkek elkarsztosodásának állami közreműködéssel zajló folyamatát: jól és hatékonyan működő kulturális intézmények – zenekarok, színházak, társadalmi szervek – tönkretételét. Tudjuk, hogy a magyar gazdaság alapvető gondokkal küzd; a reprezentáció költségmegszorítása indokolt. Csakhogy a kultúra nem reprezentáció, mint ahogy az egészségügy, a környezetvédelem sem az. Ezek az ország életének olyan tényezői, amelyeknek semmibevétele nemzeti tragédiához vezethet.
A filharmóniai társaság, hősies elszántsággal, meghirdette 2005–2006-os évadját: első hangversenyei ezekben a napokban lesznek a tagság áldozatvállalásának köszönhetően. Lesz-e azonban második koncert, lesz-e új évad? Ez a hivatal belátásán, felelősségre ébredésén múlik. Erre a jobb belátásra, erre a felelősségre kérjük mindazokat, akiknek a kulturális kormányzás feladata jutott. Az ő kezükben van most kultúránk fennmaradásának – jövőnk biztosításának – eszköze. Gondolják meg még egyszer: mekkora történelmi felelősség terheli őket – és cselekedjenek ennek megfelelően. Hogy a magyar művelődésnek, a művelt magyarnak legyen jövője.

A szerző zeneművész, a Magyar Kodály Társaság elnöke