Az árnyékállam gyurcsányi víziója

Gyurcsány Ferenc még sportminiszter korában dobta be a köztudatba először az árnyékkormány mintájára készített árnyékállam-koncepciót. Már első olvasatban is elég nyilvánvaló volt, hogy milyen gyermeteg gondolatkísérlet az egész, és mennyire megalapozatlan elméleti és gyakorlati oldalról egyaránt. Néhány héttel később azonban, amikor ezen koncepció alapján elindult a tisztogatás és sorra mentettek fel olyan állami alkalmazottakat (energiahivatal elnöke, PSZÁF elnöke, KSH elnöke), akik a törvények messzemenő tiszteletben tartása mellett vezették intézményeiket, de nem voltak az MSZP tagjai, s még szimpatizánsai közé sem voltak számíthatók, nos, ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a gyurcsányi koncepció valójában milyen célt is szolgál. Ideológiai fegyver ez a tömegek meggyőzésére a szükségesnek ítélt tisztogatások elfogadása és akarása érdekében. Nem kell túlzottan mélyre ásni a történelmi múltunkban, hogy megtaláljuk az ihlető mintát az osztályharc éleződése és a sötét reakció elleni harc, valamint koncepciós perek képében.
A gyurcsányi logika igen egyszerű: az az állami alkalmazott, aki nem feltétel nélkül lojális a miniszterelnökhöz és a kormányhoz, az veszélyezteti a demokratikus berendezkedést és az ország fejlődését, s mint ilyent, teljesen indokolt kiiktatni a közéletből. Ezt figyelembe véve különösen jelentőségteljesnek kell tekinteni, hogy a miniszterelnök ismét előhozakodott az árnyékállam ideológiai fegyverével, a Magyar Köztársaságot fenyegető összeesküvés-elmélettel. Ne feledjük, a tisztogatás első körében nem került sor mindenkire, a jegybank elnöke és a főügyész még a helyén van. S mindketten igen sok kellemetlenséget okoztak, jelentősen megnehezítették pártunk és kormányunk békés építőmunkáját. Az MNB nem átallott az Európai Unió statisztikai hivatalához menni, az Eurostatnál feljelenteni az országot, akadályozva ezzel a nagy volumenű autópálya-építés és az euróhoz való gyors csatlakozás programját. A főbenjáró bűn láttán az emberek radikális lépéseket sürgetnek majd és a kormány – amely ugyan szelíd és béketűrő – kénytelen lesz megtenni a fájdalmas, ámde elkerülhetetlen intézkedéseket.
A valóság és a jogállami logika természetesen egészen más pályákon fut. A Pénzügyminisztérium könyvelési trükkjeit és ügyeskedéseit az államháztartási hiány körül mindenekelőtt a Központi Statisztikai Hivatalnak kellett volna leleplezni és a nyilvánosság elé tárni, illetve az Eurostat segítségét kérni. Azért kellett volna ezt tennie, mert a statisztikáról szóló törvény egyértelműen a KSH-ra ruházta a módszertani felelősséget azokon a területeken is, ahol nem a hivatal az adatszolgáltató, hanem a minisztérium, vagy más országos hatáskörű intézmény. Sajnálatos módon azonban a KSH vezetése a rosszul értelmezett lojalitás alapján a PM érdekeit szolgálta, és nem teljesítette a rá rótt törvényi kötelezettséget. Ezzel az elvtelen, szolgai magatartásával egyfelől a saját szavahihetőségét és hitelességét rombolta, másfelől pedig az ország nemzetközi tekintélyének csökkenéséhez is hozzájárult. Nem véletlen, hogy a nemzetközi elemzőközpontok (pl. a Merill Linch) egyre gyakrabban vetik fel a KSH adatainak megbízhatóságát, s a szaksajtó is (legutóbb pl. a Figyelő) éles kritikával illeti a hivatal munkáját. És ugyancsak nem véletlen az sem, hogy Brüsszelben egyre gyakrabban emlegetnek bennünket a görögökkel együtt, úgy mint a kreatív könyvelést leginkább alkalmazó országokat.
A KSH elnökének nem az őt kinevező miniszterelnökhöz és a PM illetékes államtitkárához kell lojálisnak lennie, hanem a hivatalához. A Központi Statisztikai Hivatal egy országos hatáskörű, független szakmai intézmény, amelynek elsődleges feladata az ország gazdasági és társadalmi folyamatairól pontos és pártatlan adatszolgáltatások készítése. A hivatal megítélése külföldön és idehaza egyaránt attól függ, mennyire tud eleget tenni ennek a feladatnak. Éppen ezért megfelelő távolságot kell tartania a kormánytól és a politikai pártoktól. S ha a helyzet úgy hozza, még a kormány érdekei ellenében is állást kell foglalnia, mert csak ezzel őrizheti meg a hitelességét és tarthatja fenn a törvényességet.
A jegybank elnöke és vezetése a forint vásárlóerejének stabilan tartásáért felelős, s ezért ennek a célnak kell alárendelniük tevékenységüket. Ha az államháztartási hiány tartósan magas, akkor ez azzal a veszéllyel jár, hogy a makroszintű kereslet meghaladja a kínálatot és inflációs nyomás alakul ki. Ezért rendre figyelmeztetnie kell a kormányt és a PM-et, ha nem korlátozza az állami költekezést. Az államháztartási hiány elszámolása körüli manipulációk pedig a megbízhatóságot veszélyeztetik és indokolatlanul megemelik az országkockázatot, amely szükségszerűen vezet a külföldi befektetők elbizonytalanodásához. A nagymértékű és egyidejű tőkekivonás pedig leértékeli a hazai valutát, amely viszont az árszínvonal emelkedéséhez vezet. Tehát az MNB nem politikai indítékok alapján kért az Eurostattól állásfoglalást a hiány elkönyvelésének ügyében, hanem a saját, törvényben deklarált feladatának ellátása okán. Megpróbálta csökkenteni a bizonytalanságot, a spekulációs válság kialakulásának lehetőségét (amely egyébként az ország hosszabb távú érdekeivel is egybevág).
Az a lojalitás, amelyet Gyurcsány Ferenc miniszterelnök kér számon a vezető köztisztviselőktől, nem más, mint a saját intézményük önállóságának feladása, saját hitelességük lerombolása és a hatályos törvények figyelmen kívül hagyása. A gyurcsányi értelemben vett árnyékállam felszámolása ezért nem jelent mást, mint az államapparátusok totális és kizárólagos alárendelését a kormányfőnek. Másként fogalmazva, ez nem más, mint egyenes út a diktatúra felé.
A köztisztviselők lojalitása után nyilván következik majd a közalkalmazottak támogatásának a megkövetelése. Hiszen ők is az államtól kapják a fizetésüket és (a mozgalmi élet mellett) a magánszférában (is) szocializálódott miniszterelnök logikája szerint, akinek ő adja a fizetést, annak kutya kötelessége őt szolgálni. Mi, egyetemi oktatók, tehát várhatjuk, hogy mikor lesznek újból központilag előírt kötelező tananyagok (a tankönyvkiadó ebből a szempontból tekintve már megfelelő kezekben van), és mikor tiltják meg a kormány éppen aktuális gazdaságpolitikájának nyilvános kritizálását. Milyen szép is lenne, ha a gazdaságpolitika tananyagba beemelnék Kuncze Gábor korszakos elméletét (Lukács György után szabadon): a „legrosszabb magántulajdonos is jobb, mint az állam”. Ez mindenek- előtt azzal az előnnyel is járna, hogy így ki lehetne hagyni a közjavak, externáliák, közösségi választás, költség-haszon elemzés című fejezeteket a hagyományos gazdaságpolitika-könyvekből. Az üresen maradt helyekre esetleg be lehetne applikálni Kóka miniszter úr néhány gyöngyszemét a kirobbanó gazdaságról, a sokoldalúan fejlett magyar kapitalizmus felsőbbrendűségéről, és a tíz éven belül elérjük és túlszárnyaljuk a fejlett országokat tézisét.
Az árnyékállam elleni harc fényében érdemes lehet mindenkinek újragondolnia, ki is akarja itt valójában visszahozni a kádári időket.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár