Bojkottal kellene sújtani az abortusztablettát

Matolcsy György, a radikális fundamentalistának nem mondható, neves közgazdász a közelmúltban az EU és hazánk legsúlyosabb gondjának a népesedési helyzetet nevezte (Európai Unió: Válság és megújulás, Magyar Nemzet, július 7.). Ezzel megismételte a néhány hónapja lezajlott uniós konferencia végkövetkeztetését. Mi, életvédők talán örülhetünk is a felismerésnek; legalább két évtizede hívjuk fel a figyelmet a katasztrofális állapotokra, amiért eddig az uralkodó balliberális értelmiség, a politika, az állami vezetés jó esetben csak „radikális fundamentalistának” minősítve minket, lesöpörte, kigúnyolta véleményünket. Úgy látszik, az Európai Uniót már meghallják.
Mit mutatnak a számok? Ha a jelenlegi európai és magyar születési-halálozási viszonyok folytatódnak, az utolsó európai négyszáz év múlva, az utolsó magyar kétszáz év múlva születik meg a demográfusok véleménye szerint. Ennek kiszámításához nem kell nagy matematikai tehetség; hazánkban hosszú évek óta a halálozások száma körülbelül évi negyvenezerrel haladja meg a születésekét, ez kétszáz év alatt nyolcmillió fő, de figyelembe kell venni, hogy a fogyás idővel természetesen gyorsul, mert csökken a szülőképes korosztály. Matolcsy Györgyöt a folyamatból elsődlegesen Európa és hazánk gazdasági visszaesése, sőt összeomlása bántja. Ma már Európa-szerte kezdenek rádöbbenni, hogy a harmadik világból érkező milliók nem jelentenek megoldást, mivel szakképzetlenek, nem beszélik a fogadó ország nyelvét, nagyobbrészt a társadalom peremén élnek munkanélküliként, a szociálisan segélyezettek táborát növelve. S mi lesz akkor a több ezer éves európai és magyar civilizáció öszszeomlásával? Mert Európa és hazánk nem üres terület; betöltik majd a harmadik világ friss népei, amelyek a globalizálódó-liberális világ jelenlegi vezetőinek reményei szerint különös keverék népként, ötszáz szavas angolszókinccsel hamburgert majszolva, kólát iszogatva nézegetik a múzeumban az „utolsó kitömött magyart”.
Tudom, ez a sötét jövőkép nem izgatja különösebben a politikát és az átlagembert. Mi van ma? Mi lesz holnap? – ezek a fő kérdések mostanában a többség számára. Márpedig a demográfiai katasztrófa mai következményeit a politikusnak és az átlagembernek is látnia kellene: a bezárt iskolákat, óvodákat, gyerekkórházakat és bölcsődéket; a járulékfizetők hiányában összeomló egészségügyi és nyugdíjrendszert; az elnéptelenedő sok száz éves magyar falvakat; azt, hogy huszonöt év alatt a halálozások száma 700 ezerrel haladta meg a születések számát, vagyis a népességszám nagyságát tekintve letöröltük a térképről Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs városát. Azt, hogy a 2004. évi születési mínusz 35 ezer fő volt, vagyis letöröltük a térképről Cegléd városát a múlt évben, miközben ötven év alatt csaknem hatmillió jövendő állampolgárt öltek meg az anyaméhben jogszabályi engedéllyel, államilag végrehajtva.
De nem vesszük észre mindezt. Ehelyett lelkendezve kellene tudomásul vennünk, hogy a kormány az sms-kampánya részeként megfontolta volna a gyermek nemének megválasztását; azt, hogy be akarják vezetni az abortusztablettát, amivel a reklám szerint könnyebben és gyorsabban pusztíthatjuk el utódainkat; örülnünk kellene annak, hogy sikerült a magyar orvosoknak fagyasztott női petesejtet megtermékenyíteniük, amikor szintén magyar orvosok ugyanazon a napon – mint minden munkanapon – kétszáz megszületni kívánó gyermeket pusztítanak el (pardon, ezt nem mondják, de tény).
Hol élünk? Hová jutottunk? Az 1920-as években az elvesztett világháború, Trianon és a bukott forradalmak után ugyanebben az országban kisebb népesség mellett évi 230-240 ezer gyermek született. A múlt évben s az ezt megelőző tízben átlagosan körülbelül 95 ezer. Mitől voltak jobbak a húszas évek, mint az elmúlt tíz, hogy akkor két és félszer annyi gyermek született? Nem elemezném a társadalmi rend, az erkölcs különbözőségét, de észre kell vennünk az első és legfontosabb okot. Akkoriban az egészségügy, az állam nem biztosított könnyen hozzáférhető abortuszt, és a gyógyszertárakban nem voltak szabadon elérhető fogamzásgátló eszközök. Vagyis az állam nem támogatta a gyermektelenséget.
Igen, nézzünk ezzel szembe, mert ez a kulcskérdés. Honnan ered az államnak az a kötelessége, hogy jövendő állampolgárait pusztítsa az anyaméhben? Nem vitatom, az előző évtizedekben próbáltak enyhíteni egyes kormányok a gyermekes családok nehéz helyzetén. De vegyük tudomásul azt, hogy a gyermek nemzése és születése elsődlegesen nem pénzkérdés. Ismétlem, a gyermek nem pénzkérdés – ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a gyermekes családokat meg kell nyomorítani. A példátlanul magas életszínvonalú Németországban, Olaszországban még a mienkénél is kevesebb gyermek születik. Ugyanakkor a palesztin menekülttáborokban, a dél-amerikai favellákban, a csángóknál gyermekbőség van, s a példátlan nyomor ellenére jókedvűek, életvidámak. A férfiak és a nők egymás iránti vonzalma nem csökkent az utóbbi száz évben, sőt büszkén jelenthetjük szorgos tudósok számítása alapján, hogy Európában vezetünk az évente egy főre eső szerelmi együttlétek számában (135/fő/év). S ennek a szerelmi együttlétnek a gyümölcse a gyermek, amely a természet rendje szerint megszületne – ha hagynák. De nem hagyják, mert az állam, az egészségügy korlátlan lehetőséget ad megölésükre, aktívan közreműködve ebben.
Természetesen a mai erkölcsi viszonyok között nem várjuk el egy párttól és egyetlen politikustól sem, hogy teljes abortusztilalmat, a fogamzásgátlás tilalmát hirdesse meg programként – be sem jutnának a parlamentbe ilyen programmal. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne lássuk világosan a jelenséget, annak okait, s ne nevezzük meg a felelősöket, az áldozatokat. S e körülmények mellett kell értékelnünk azt a két kormányzati tervet is, amely a közelmúltban került nyilvánosságra.
Mi a baj ezekkel a kezdeményezésekkel? Az abortusztablettával kapcsolatban nem ismételném meg az orvosi szövődményeket. Társadalmi-jogi szempontból a legnagyobb veszélyt abban érzem, hogy propagálói, terjesztői az egyszerűséget, a veszélytelenséget hangsúlyozzák. Ez egyrészt nem igaz, másrészt a hiszékeny emberek tömegében növelik a felelőtlenséget, s folytatódik az emberi élet leértékelődése. A szert alkalmazó országok többségében nőtt az abortuszok száma, s arról még nem beszéltünk, hogy az alkalmazás könnyen átcsúszhat az illegalitásba, ennek minden következményével együtt.
A gyermek nemének megválasztása látszólag az élet szolgálatában áll. Valójában erősíti a kívánt és nem kívánt gyermek abszurd kategóriáját. Mi van, ha nem a kívánt nemű vagy sérült gyermek születik? Felelősségre lehet vonni az orvost, vagy el lehet pusztítani a gyermeket? S ha ma a harmadik gyermek nemét megválaszthatjuk, miért nem választhatjuk meg az elsőét? Miért nem rendelhetünk az orvostól a jövőben szőke, kék szemű, négy kilogramm súlyú, szuperintelligens lánygyermeket? Ha nem sikerül, legfeljebb elvetetjük. A Gyurcsány-kormány képtelen kampányötletének azonnal lelkes szószólójává vált a világhíres genetikus; lelkes propagandistaként felbukkant reggel-este, majd minden tévéműsorban a meseadók kivételével. Arra a kíváncsi kérdésre, miért tiltja ezt a beavatkozást minden ország a világon, miért tiltja európai uniós egyezmény – amiből ki kellene lépnünk alkalmazása esetén –, miért tiltja a büntető törvénykönyv, a könnyed válasz az volt, hogy „jogi kérdésekkel én nem foglalkozom”. Tény, hogy a miniszterelnök és a világhíres genetikus tényleg nem bajmolódik sokat jogi kérdésekkel, van is ebből bőven gondjuk. Közös mindkét tervben, hogy megvalósulásuk esetén többen nagy pénzt keresnének – nem számolva a pusztítással, a negatív hatásokkal.
Mégis, mit szolgálnak ezek a lehetetlen kampányok? Azt, hogy beszéljünk róluk. S ugyanakkor ne beszéljünk a fő kérdésekről. Arról, hogy halálozási statisztikáinkban hazánk több betegség esetében is Európa első helyezettje. Arról, hogy egymillió alkoholista van ma Magyarországon. Arról, hogy Európa-szerte megbecsült orvosaink lehetetlen körülmények között, éhbérért dolgoznak. Arról, hogy hárommillióan élnek ma a létminimum alatt, miközben a rendszerváltozás évei alatt szépen kisarjadt egy milliárdos oligarcharéteg.
Ne lenne remény a kedvezőtlen népesedési folyamatokkal szemben? Van remény. Csak kettőt említek a szeptember 15-i demonstráció pozitív jelei közül. Az ott felszólaló kilenc embernek összesen negyven gyermeke van. Ma a magyar családok öt százalékát teszik ki a nagycsaládok (legalább három gyermek), de ezekben a családokban nevelkedik a gyermekek 30 százaléka. Üzenhetjük, hogy e területen is van magyar „nemzeti ellenállás” (mondhatjuk polgári engedetlenségnek is). A másik jó hír, hogy az életvédő rendezvények rendszeres résztvevője többek között Kellermayer profeszszor, Paksy Mária, Balczó András, Téglásy Imre, vagyis a balliberális sajtó által „fundamentalista szélsőségeseknek” nevezett kisebbség. Mi viszont normális embereknek tekintjük magunkat, nézeteink szerint szélsőséges a mai őrült, életellenes világ s annak prófétái. De vállalta velünk a közösséget Mikola István, Éger István, Csókay András és Papp Lajos is, akik az orvosi kar prominens és kiváló képviselői. Volt abban valami szokatlan báj, hogy a volt és reményeim szerint jövendő egészségügyi miniszter protestált az élet védelme mellett. Reméljük, ha újra miniszter lesz, nem felejti el vállalásait, mert sajnos másoknál erre is volt példa. II. János Pál írta az Élet evangéliumában: „Mindenkinek rá kell döbbennie arra, hogy a jó és a rossz, a halál és az élet, a halál kultúrája és az élet kultúrája közti hatalmas és drámai összeütközés előtt állunk. De nemcsak előtte, hanem a konfliktus kellős közepén állunk; részei vagyunk valamennyien azzal a lerázhatatlan felelősséggel, hogy feltétlenül az élet javára kell választanunk.”
Az abortusztabletta bevezetését az Országos Szülészeti és Nőgyógyászati Kollégium javasolta, az Egészségügyi Minisztérium – sajtóhírek szerint – támogatja. Viszont a szer törzskönyvezését még egyetlen gyártó sem kérte. Ezért a magyar életvédő szervezetek bejelentették, hogy a szer forgalomba hozatala esetén a gyártó és forgalmazó cég minden termékére meghirdetik a teljes bojkottot.

A szerző jogprofesszor, egyetemi tanár