Ikerdeficit régen és ma

A késői szocializmusban (1985 és 1990 között) az államháztartás deficitje és a fizetési mérleg deficitje közötti összefüggés már témája volt a közbeszédnek. Akkoriban divatos volt azt mondani, hogy az állami költségvetésben keletkezett hiány egyben azt jelenti, hogy túl sok jövedelem marad a vállalatoknál. A többletjövedelmeket arra költik, hogy importjavakat szerezzenek be, illetve emelik a béreket. A vállalatok modernebb nyugati gépekre vágytak, míg az akkori fogyasztók részéről szűnni nem akaró rohamok indultak a még ritkaságszámba menő fogyasztási cikkek megvásárlásáért (nyugati gépkocsik, szórakoztatóelektronika stb.).
A magas import miatt volt deficites a fizetési mérleg. Így állt össze az ikerdeficit-teória. Az államnak el kell vennie a jövedelmeket a vállalatoktól, és a pénzt be kell fizetni a költségvetésbe, így nem marad pénze a vállalatoknak, és a fizetésimérleg-deficit is csökken. Szó sem esett azonban a 80-as évek második felének iszonyú árfolyamveszteségeiről. Ami azért következett be, mert az országnak „sikerült” erősödő japán jenben eladósodnia, amit aztán gyenge exportdollárból kellett visszafizetni. Ez volt a fizetésimérleg-deficit fő oka. Az ikerdeficit árát akkor az emberekkel fizettették meg, ráadásul erkölcsileg is sarokba állították őket, mondván, az ország sokkal többet fogyaszt, mint amennyit létrehoz, és ez nagyon káros.
A 2002-es kormányváltás után ismét előállt az ikerdeficit-szindróma, azaz egyszerre mutat aggasztó hiányt az államháztartás és a nemzetközi fizetési mérleg. A felismerés kézenfekvő, hogy az ikerdeficitet meg kell szüntetni. Érdemes a kérdésben azonban ismét alaposan elmélyedni. A rendszerváltás után közel másfél millió ember tűnt el a legális munkaerőpiacról. A hivatalos számok azt mutatják, hogy ezeknek az embereknek csak egy része a hivatalosan regisztrált munkanélküli (mintegy 400 ezer fő). Egy részük nyilvánvalóan feketén dolgozik, nem termel az államnak sem adót, sem tb-járulékot. Legnagyobb részük azonban inaktív, jobb esetben nem jelentenek külön terhet az államnak, de sok közülük a leszázalékolt, rokkantnyugdíjas, vagy különböző kedvezmények élvezője, és kiadási terhet jelentenek.
A mintegy másfél millió embernek a munkaerőpiacról történő eltűnésével egy időben rengeteg állami vállalat, tsz, állami gazdaság is megszűnt, és helyüket csak kisebb részben töltötték be a piaci típusú vállalkozások, amik egyben adófizetők is. A rendszerváltás fő nyertesei a hazánkba települt nagy nemzetközi cégek lettek. Sikerükhöz nagyban hozzájárultak az állami kedvezmények, sokan közülük 5-10 éves adókedvezményt kaptak, mások vámszabad területeken működnek, ahol sem vámot, sem vám utáni áfát nem fizettek, esetleg munkanélküliek alkalmazásáért munkahely-létesítő támogatást is felvehettek. A Széchenyi-terv megszűnése után a beruházási támogatásokat is jórészt ezek a cégek kapják az államtól. Noha a multik nálunk rendkívül eredményesek ebből a szektorból, az állam relatíve kevés bevételhez jut. Az államháztartásnak nagyon hiányzik a munkából kiesett 4-500 ezer ember, valamint a jó adófizető magyar kis- és középvállalkozások. Felfelé ívelő deficitcsökkentő adatokkal csak a Széchenyi-terv szolgált a 2000–2001-es években. Rendbe hozni az államháztartást úgy lehet, ha egyrészt ésszerűsítjük az államigazgatást, de leginkább úgy, ha a potenciális munkaerő-tartalékból néhány százezren jól működő és adófizető magyar kis- és középvállalkozásoknál találnak munkát, amik adót, járulékot fizetnek be a kasszába.
A fizetési mérleg is krónikusan deficites manapság. Kézenfekvő a magyarázat, amit a rendszerváltás előtt már emlegettek, hogy az erőnk feletti életnívónkat importból fedezzük, ezért van a hiány. Ez azonban nem igaz. A krónikus hiány egészen máshol, a GDP és a nemzeti jövedelem (GNI) közötti összefüggésrendszerekben keresendő. A hazánkban működő külföldi tulajdonú vállalkozások gazdasági eredményei kiválóak, jövedelmezőségük nemzetközi viszonylatban is kiállja az összehasonlítást. A fő baj az, hogy az utóbbi években leszoktak arról, hogy Magyarországra hozzák a friss tőkét, mert a piaci áron aluli privatizáció kora lejárt. Ma vállalkozást létesíteni Magyarországon (zöld mezőst, vagy régit megvenni) már csak versenyképes áron lehet, ezért a friss tőke beáramlása lelassult. Az itt megtermelt profitoknak is csak egy részét forgatják vissza termelőtőkébe, nagyobb részét kiviszik az országból.
Hasonlóképpen járnak el a portfólióbefektetők is. A BUX-index-növekedéssel szerzett profitjaikat, valamint a Magyar Államkötvényeken nyert hasznaikat ők is elviszik az országból. Erre egyébként 2002–2003-ban maga a kormány késztette őket azzal, hogy folyamatosan gyengíteni szándékozott szóval és tettel a forintot. Ilyen körülmények között, természetesen minden portfólióbefektető a gyors haszonra törekedett. Összegezve tehát megállapítható, hogy nem a túlzott import, hanem a profitkivonást ellentételezni nem tudó szűkülő, de működő tőkeimport, ami a fizetési mérleget krónikus deficitben tartja. A fizetési mérleg 6-7 milliárd euróra emelkedő hiánya azt jelzi, hogy a hazánkban megtermelt GDP és az abból keletkező GNI közti különbséget a külföldi befektetők már jórészt kiviszik az országból, illetve csak egy részét fektetik be újra, hiszen az EU-szabályok miatt már külön kedvezményeket nem kaphatnak, mert az sértené az uniós versenyszabályokat. Itt is hiányzik az a 4-500 ezer dolgos kéz és a több ezer kis- és középvállalat, ami exportból, beszállítói programokból, turizmusból 3-4 milliárd euróval mérsékelné a fizetési mérleg hiányát. 400 ezer új munkahely létesítését a kormánypártok választások előtt meg is ígérték, hiszen ők is pontosan látták a gazdaság helyzetét, de a teljesítés elmaradt, ezért nőtt az államháztartás és a fizetési mérleg hiánya mára katasztrofális mértékűvé. Azaz nem a fogyasztók, az emberek a hibásak abban, hogy az ország feléli a saját jövőjét.

A szerző országgyűlési képviselő