Szerző a köbön

A lefóliázott könyv olyan, mint egy nő csadorban. A lefóliázott könyvbe nem szabad belelapozni. Csak megvenni szabad. Lábon. Böngészés, beleolvasás kizárva. A kereskedő azt a könyvet fóliázza le, amelyikben nem bízik. A vásárló azon a tízméteres úton, amelyen az új könyvek hatalmas kupacától eljut a pénztárig, nem gondolhat arra a tartalomjegyzék elolvasása után, hogy na, kösz. De ha le van fóliázva a kötet, talán nem rakja vissza műanyag kosarából. A címlapon kevés piros, csak egy sávocska, a hátoldal maradhat a munkásmozgalom kedvelt tónusában. A borítón egy régi ismerős kis mosollyal, divatos szemüvegben, magabiztosan. Gyurcsány Ferencnek hívják a szerzőt. Mindenhez ért. Tegnapelőtt miniszterelnökké választatta magát, tegnap földet osztott Battonyán, ma pedig könyvét dedikálja. Ő írta mind a százharmincnégy oldalt. Nem sajnálta a drága idejét. Sietve vacsorázott, kiszólt a konyhába: Ma nem úszom, dolgozom a könyvemen. A család lábujjhegyen járt körülötte.
Föl sem szabad merülnie bennünk annak, hogy nem egy szakasz haladó értelmiségi dolgozott vállvetve és tollvetve a nagy művön. Ezt a könyvet, bizony, mondom néktek, maga Gyurcsány Ferenc írta. Útközben. Futólépésben. Minden sorából süt az egyéniség, stílusa összetéveszthetetlen. Nem lehet őt összetéveszteni egy íróemberrel.
„Mindenkinek joga van tudni, hogy mit gondolok nagy közös történetünkről” – így kezdődik a borító fülszövege. Nejlonon át is szuggesztív. Körmömmel piszkálgatom a fóliát. „Ne tessék bántani a könyvet. Nem lehet kibontani” – szól rám az eladónő. „De a Gyurcsány azt írta, jogom van tudni, hogy ő mit gondol a mi nagy közös történetünkről” – mutatok a fülszövegre. Mindenki olyan furcsán néz rám. Nem jövök többet ebbe a boltba.
Leperkáltam a könyv árát. Meglepően olcsó volt. De aki arra gondol, hogy kampánycélokból nyomták le az árát, az rémhírterjesztő, sötétben bujkáló ellenforradalmár. Ezernégyszázötven forintot a bolondnak is megér egy kemény táblás könyv. Már maga a fénykép. Kiteszem a falra otthon. Három hamburger áráért megismerhetem Gyurcsánnyal a közös történetünket. Nem emlékszem arra, hogy nekem vele nagy és közös történetem lett volna: egy hangyányit másképpen éltem át a Kádár-rendszert, mint ő és a kedves családja. De hátha mégis közös történetem van vele, csak elfelejtettem.
A villamoson már nem bírtam magammal. Letéptem a fóliát. Lesz, ami lesz. Az emberek elhúzódtak mellőlem. Az ellenőr tőlem nem kérte a bérletet. Jó érzés volt. Lágy, megnyugtató. Átkerültem az élet napos oldalára. Belemerültem a műbe. Az első meglepetés akkor ért, amikor erőt vett rajtam a nosztalgia. Horn Gyula jutott eszembe és az ő cölöpjei. Horn azért életszerűbb volt. Már pusztán az, hogy nem a nagy és közös történettel hozakodott elő, már ezt respektáltam így visszafelé a Gyulában.
Ahogy száguldottam a fejezeteken át (elég könnyű olvasni, latinos egyszerűség jellemzi), viszszafiatalodtam. Eszembe jutott a Kádár-kor párthatározatainak stílusjegyekkel sosem terhelt előadásmódja, az MSZMP „irányelvei”. Már kimondani is gyönyörűség. Eszembe jutott az üzemi párttitkár, amint előadott a szocializmusról, amely „jó” és „helyes”, és mindenki, aki más véleményen van, az „nem jól” és „nem helyesen” gondolkodik. Csak most „szocialista” helyett „szociáldemokratát” olvasok, mert most az a „jó” és „helyes”, és a „jobboldali reakció” helyett meg „jobboldali ellenzéket”. Elhanyagolható változás. Ebben a könyvben is pontosan látom, hogy mi az, ami jó és helyes, és mi az, ami felelőtlenség, randalírozás, Horthy-Magyarország és tömény elmaradottság. A jobboldal, ahogy régen, a „Rossz”. Ők azok, akik „helytelenül gondolkodnak”, akik „felelőtlenek”. Nem is tudom, miért kellett rendszert változtatni.
Két óra alatt végeztem a könyvek könyvével. Valahogy kitisztult a fejem. Egy kiemelkedő tehetségtelenséggel megírt tankönyv maradandó emlékét hagyta bennem, amelyet öttagú bizottság írt, és senki nem lektorált. Dőlt betűvel szedték benne az aranymondásokat – vannak gyengébb tanulók is –, ezeket, gondolom, meg kell tanulni. Úgy hallottam, hogy a baloldali újságíróktól a Gyurcsány-könyv dőlt betűs mondatait kikérdezik. Akik ellógják a sajtótájékoztatót, azok dolgozatot írnak. (Szülő által írt igazolást Batiz nem fogad el.)
Gyurcsány (vagy hát aki írta) komolyan vette magát. Fukuyamát talán éppen nem akarta túlszárnyalni, de mondjuk az észt miniszterelnököt már igen. Mart Laar képes volt a balti államok éneklő forradalmáról írni, élményeket, érzéseket elevenített föl, mintha a politikus is ember lenne. Visszatekintett a történelemre, elemezte, mit jelentett elszakadni annyi év kiszolgáltatottság után a szovjet birodalomtól. Mart Laarnak történetei voltak, amelyeket ő élt át, és gondolatai voltak, amelyek nem keltették azt a benyomást, hogy egy öttagú bizottság hagyta jóvá. Nem is voltak olyan eredeti megállapításai, mint Gyurcsánynak. A legfrappánsabbakat idemásolom: „a szociáldemokrata utat járom”, „válaszaim egy szociáldemokrata válaszai”, „ahogy változik a társadalom, úgy változik a politika”, „legyen mindenütt béke és nyugalom”. Béke és nyugalom! Hogy meg tudta ezt fogalmazni az aranyszájú miniszterelnök! József Attila-díjat érdemel. Remélem, megszavazza neki az írószövetség. Egy fityinget se kapnak a székház rezsijére, ha nem.
S még idézett is Orbán Viktortól a zörgő mákgubóról! Toleranciadíjat neki, de rögvest. Szegény, talán elfelejtette, hogy a „jobboldal”, az a Rossz. A Gonosz, a Felelőtlen és az Idejétmúlt. De nemcsak idejétmúlt a jobboldal, hanem „idejétmúlt baloldali nézetet vall”. Gyurcsány írta ezt, tehát ez az igazság. Aki mást állít, az hazudik. Ahogy a kormányszóvivő megfogalmazta: „a miniszterelnök természetesen nem hazudik”. A jobboldal lapja viszont „természetesen hazudik”. Ilyen egyszerű ez. Mit is mondanak a disznók az Állatfarmban? Négy láb jó, két láb rossz.
Este megpróbáltam memorizálni a legmagvasabb részeket: a jelenlegi polgári oldal tehát nem polgári, hanem „idejétmúlt baloldali”. A „nem idejétmúlt baloldali” az kizárólag a baloldali baloldal. Amely egyébként polgári (is). Ők a haladó baloldali baloldal, és mintegy mellékesen polgáriak is. Kicsit bonyolult, de legalább látjuk, ki kit integrál. A baloldal mindenkit integrál. Azt olvasom az egyik fejezetben, hogy a modern baloldali szerint – aki polgár, csak persze nem úgy, ahogy a jobboldali – „a munkás is polgár”, „a nyugdíjas is polgár”, mindenki polgár. Kivéve a polgári polgárt, ő nem polgár, hanem jobboldali horthysta fasiszta, Bácsfi Diána, emeld már a kezed.
Nem nehéz ez, megszokjuk ezt a dialektikát hamar. Az, hogy Gyurcsány a nyugdíjasok hóna alá nyúlt, és azt mondta: ti is lehettek polgárok, könnyeket csalt a szemembe. Hogy fog örülni a mamám. Ekkora újítás igazán csak egy modern, nem idejétmúlt baloldali, földosztó, polgári, de nem egészen polgár, hanem talán potenciálisan polgári, jobboldalt gyűlölő baloldali agyából pattanhat ki. Ha például egy orvosprofesszor eléri a nyugdíjkorhatárt, fizeti az adóját, és felelős polgárként viselkedik továbbra is, nem morzsáz a tányér mellé, és továbbra is késsel-villával eszik, úgy, mint mikor fizetést kapott, akkor ő maradhat polgár. Micsoda perspektíva! Az orvosprofesszor, a statisztikus, a tanár, a mérnök, a programozó fölveszi a nyugdíját, és továbbra is polgár. Mindezt pedig Gyurcsánynak köszönheti. Hogy hallgathatja tovább Vivaldi fuvolaversenyét, nem kell neki kimenni a rakpartra, ahol Demszkyék leszórták a homokot, nem kell lángost zabálnia, nem kell csápolnia a Pa-dö-dőnek. Mit meg nem tesz az országért ez az aranyszájú, aranytollú ember. Elemzik is őt a politológusok nagyon. A könyv fénye őket is bearanyozza. És hát egy kis bearanyozódástól még senkinek nem kellett visszaadnia a diplomáját.
Egy nem idejétmúlt baloldali mosolyog ránk a borítóról. Ő a „demokratikus politikus” (sic!). „Demokratikus” emberről még úgysem olvastam eddig, csak demokratáról, no de sebaj. Végül is nem Bibót olvasunk, hanem Gyurcsányt. Milyen a demokratikus politikus? Szemüveges, modern, bátor és igazságos. A régi baloldali egyenlőséget hirdetett. Ezen már túl vagyunk. A modern baloldali nem tagadja meg, hogy minden állat egyenlő, csak szociáldemokratikusan hozzáteszi, hogy bizonyos állatok egyenlőbbek. A modern baloldali épp csak annyit tart meg a baloldaliságából, amennyit kell. A többit összeszedegeti innen-onnan. Egy kis szociáldemokrácia, egy kis konzervativizmus, egy kis liberalizmus, egy kis ez-az. A szabadság a fontos. Az egyik embernek szabad uszodát építeni a villája alá, a másiknak szabad eladni a veséjét. Mindketten szabadok. „Az infláció megfékezése nem öncél” – olvashatjuk. Ez ismét utalás a felelőtlen Orbán-kormányra, amely képes volt egy jóval alacsonyabb mértékű inflációval hátráltatni az elszegényedést. Mert Orbánék csak hátráltattak.
És most váltsunk komolyra, mert a kötet dramaturgiai csúcsához érkeztünk. E mondat szerint a rendszerváltozás idején voltak csoportok, amelyek „politikai numerus claususszal akarták kirekeszteni a tulajdonszerzésből a Kádár-kor elitjét” (51. o.).
A Kádár-kor elitjének ez a disztingvált lezsidózása mindenesetre sajátosnak mondható. Nem is mennék bele mélyebben. Szót ejtenék viszont arról, amit csak úgy tudok megfogalmazni: stílus, erkölcs, jó ízlés. Ezek itt ebből a mondatból hiányoznak. Mert ha egy nyomorgó kényszervállalkozó mondaná magáról, hogy őt egy politikai numerus claususszal kizárták a gyors meggazdagodás eldorádójából, azt sem tartanám ízlésesnek. Csöndben megjegyezném, hogy megértem a baját és a nyomorát, de ne keverjük a gazdagodási technikák közé emberek származási alapon történő megaláztatását, mert két másnemű, más szintű dologról van szó, amit nem etikus összemosni.
Mindent elárul ez a numerus claususos mondat a „modern baloldal” végtelen immoralitásáról. Már az is túlzás, hogy a Kádár-kor villaharácsoló politikai komisszárjai további vagyonosodásának meggátolását „kirekesztésnek” titulálja a szerző. De hogy ezt politikai „numerus claususnak” merészeli nevezni, az botrány – lenne, ha szellemi közállapotaink nem lennének olyan mélységesen romlottak, hogy ez a mondat már szemet sem szúr. Én, ha zsidó lennék, ezt az összehasonlítást kikérném a fölmenőim nevében. Kikérném, hogy őseim szenvedéseit bemocskolják, és szánalmas politikai demagógiával fölhasználják a milliárdos trükközésekhez való jog legitimálására. Nyílt titok, hogy Magyarország azért olyan szegény, Budapest azért olyan lehangoló, és demokráciánk azért vérzik annyi sebből, mert a régi állampárt vagyonosai a szétvert pártállam romjain gazdagodtak meg, és eközben fikarcnyit sem törődtek az országgal. Se a munkással, akit utcára tettek, se a gyárral, amit tovább kótyavetyéltek. Ezt mindenki tudja, aki nem köti be a saját szemét, és nem dugja be a saját fülét. Estig lehetne sorolni, hány tönkretett vállalatot, üdülőt, cégbirodalmat szereztek meg, hordtak szét. Egyszer persze mindezen túl kell, túl is lehet jutni, de a magyar zsidóság szenvedését talán mégsem kellene cukormáznak használni a kádári politikai elitből lett mai milliárdosoknak, amivel bevonják a keserű pirulát, amelyet lenyomnak annak a torkán, aki hagyja.
Ma már szociológiai közhelyszámba megy, egyetlen tájékozott ember sem kérdőjelezi meg, hogy a mai Magyarország vagyonos emberei, tőkései között rendkívül nagy számban vannak azok, akik a Kádár-korban a politikai elithez tartoztak. De a szerző elfelejtkezett arról, hogy a rendszerváltozás Magyarország zömének nem a meggazdagodásról szólt. A közembernek a rendszerváltozás nem a dúskálásról és a happolásról szólt, hanem a küzdésről, a talpon maradásról, a gyerekek fölneveléséről, a hit megtartásáról.
Ebből a numerus claususos mondatból értettem meg, hogy még mindig egy diktatúra lecsapolatlan mocsarában gázolunk.

Körmendy Zsuzsanna