Választási tanulságok kampányhajrá előtt

Bő fél évvel a 2006-os parlamenti választások előtt érdemes végiggondolni, hogy a hazai belpolitika legfőbb szereplői milyen hibákat követhetnek el – akár végzetesen is befolyásolva pártjuk esélyeit. A korábbi megméretések bőven hordoznak magukban tanulságokat. Az MDF 1994-es veresége – és ezzel együtt az MSZP nagyarányú győzelme – az akkori gazdasági-társadalmi állapotok miatt előre programozható volt. Az Antall–Boross-kormánynak a kamikazék hálátlan szerepe jutott. Hozzájárult azonban a kudarchoz, hogy egy hihetetlenül szétaprózódott, több esetben életképtelen pártokra széteső jobboldalnak kellett volna dacolnia a posztkommunista–liberális túlerővel szemben. Örök tanulsága a rendszerváltoztatás utáni első választásnak, hogy a konzervatív–jobbközép erőknek csak a pártok közötti szoros együttműködés és a szavazótáborok egységes fellépése jelenthet esélyt a kormányalakításra. Legalábbis addig, amíg a szocialisták egyetlen monolittömbként képesek lefedni a teljes baloldalt.
1998-ban az MSZP azért bukott el, mert – az erőviszonyokat rosszul felmérve – megpróbálta otthon tartani az ellentábor szavazóit. A Bokros-csomag és a Tocsik-ügy mocsarából kikecmergő szocialistáknak az akkor már relatíve felszálló ágban lévő gazdaság teljesítménye alapján lett volna esélyük egy újabb kormányzati ciklusra. Ám nem számoltak azzal, hogy az általuk még mindig kis pártnak tartott Fidesz a választási kampány során az SZDSZ-ből kiábránduló liberális szavazók tömegeitől kezdve a MIÉP köré szerveződő nemzeti radikálisokig a teljes jobboldalt képes lesz felsorakoztatni maga mögé. A hibát hibára halmozó Horn Gyula súlyos baklövést követett el ellenfelei találékonyságának alábecsülésével. 2002-ben viszont a Fidesz az utolsó hetekben veszítette el a választást a baloldal közös miniszterelnök-jelöltjével, Medgyessy Péterrel szemben. Pedig a pozitív üzenetekre épülő, sok esetben defenzív kormányzati magatartással párosuló kampány az 1998-as formájukat produkáló szocialistákkal szemben alighanem kétharmados győzelmet eredményezett volna.
Az MSZP azonban nagyot változott négy év alatt. Az operettek giccses világát idéző, sokak számára vonzó Medgyessy-imázs, az ezzel párosuló, minden addig elképzelhetőt felülmúló szociális demagógia és az Orbán Viktort övön alul támadó szocialista gyűlöletpolitizálás gyakorlatilag kivégezte a Fidesz győzelmi esélyeit. 2002-ben csak a két választási forduló közötti események azt bizonyították be, hogy az MSZP-vel szemben egy jóval keményebb hangot is megütő, bizonyos mértékig negatív kampány egyensúlyozhatja ki az erőviszonyokat. Az azt követő nyáron és őszön bekövetkezett események ugyanakkor később azt jelezték, hogy a radikális hangnemnek nem szabad a polgári oldal fősodrába kerülnie, mert elbizonytalanítja a mérsékeltebb szavazókat, és magas hőfokon tartja az MSZP és az SZDSZ táborának aktivitását.
Az akkori kudarcnak volt még egy nagyon fontos tanulsága: a jobboldali erők megosztottsága, egymás rovására történő politizálása hatásos fegyver a szocialisták kezében. Ha az első fordulóban a kiábrándult vidéki kisgazda szavazók nem maradnak otthon, illetve a programját tekintve jobbközép erőnek is minősíthető Centrum párt hívei a második fordulóban egységesen felsorakoznak a Fidesz mögött, akkor maradhatott volna a polgári kormány. A fentieket végiggondolva világos, miért kell a júliusban még nagyon ígéretesnek tűnő közvélemény-kutatások ellenére kétesélyesnek tartani a jövő évi választásokat. Az egyes pártok által korábban elkövetett baklövések ugyanis ma is aktuálisak.
A baloldal összetétele – amelyik az MSZP és az SZDSZ párosa mellett csak jelentéktelen törpe pártokat foglal magába – több mint egy évtizede változatlan. A két párt rendre átlépte az ötszázalékos küszöböt, csupán a közöttük lévő súlykülönbség nőtt meg szakadékszerűen. Az SZDSZ a Kuncze Gábor nevével fémjelzett korszakban a kis pártok közé amortizálódott, ám maradék, három–öt százaléknyi magját annál szívósabban őrzi. Az időközben liberális és populista vonásokat is magára öltő MSZP viszont a legutóbbi parlamenti választások során több százezer emberrel tudta gyarapítani a szavazótáborát. Igaz, kiderült később, hogy ez utóbbiak amilyen gyorsan odapártoltak, olyan gyorsan ki is tudtak ábrándulni a „jóléti rendszerváltozásból”. A 2004-es EP-választások kivételével a szocialisták rendre megnyerték a listás szavazásokat, a kormányalakítási esélyeik azonban minden esetben a szabad demokraták eredményein, illetve a polgári erők aktuális teljesítményén múltak.
Ezzel szemben a jobboldal összetétele a mai napig képlékeny, ráadásul az évek óta agresszív Orbán Viktor-ellenes kampányt folytató MSZP sikerrel provokálta ki, hogy a jelenlegi ellenzék több pártja vagy szerveződése is a Fidesszel szembeni konfrontációra helyezze a hangsúlyt. Az MDF vezetőinek balra sasszézása mellett ne feledjük el, hogy a júniusi köztársaságielnök-választás során a Jobbik és a Magyar Nemzeti Szövetség színeiben politizáló független képviselők – Körömi Attila és Balogh Gyula – nem támogatták a Fidesz által jelölt Sólyom László megválasztását. Hasonlóan kitapintható a mostanában megalakuló MIÉP–Jobbik-együttműködés, azaz a Harmadik Út esetében is a Fidesszel szembeni bizalmatlanság. Bár a jobboldal erőviszonyait alapjaiban átrendező párt vagy pártszövetség a választásokig már aligha fog már létrejönni, mégis láthatók a jelei egyfajta szétforgácsolódásnak, ami jövőre értékes százalékokat vehet el a Fidesztől, miközben a fent említett kis pártoknak az Országgyűlésbe önerőből való bejutása több mint kétségesnek tűnik. Az ellenzék jövő évi sikerének nem előfeltétele a közös választási listában megtestesülő egység. 1998-ban bebizonyosodott, hogy még úgy is megvalósulhat a kormányváltás, ha az első forduló listás szavazását az MSZP nyeri meg, miközben több jobboldali párt számára is elérhetetlen marad az ötszázalékos bejutási küszöb. Egy ilyen idegőrlő győzelemhez azonban egyrészt szükséges, hogy a baloldali koalíció frontemberei súlyos stratégiai hibák sorát kövessék el. Másrészt elengedhetetlen, hogy a polgári oldal különböző pártszínekben induló aspiránsai (lehetőleg habozás nélkül) lépjenek vissza egymás javára a második forduló előtt. A várhatóan kiélezett versenyt hozó második fordulóban a már elvérzett kis pártok szavazóinak meg kell jelenniük az urnák előtt, és az állva maradó jobboldali párt (vagy pártok) politikusaira átszavazni. Más forgatókönyvek esetén kétségessé válhat a Gyurcsány-kormány leváltása.
Mivel a választási hadjárat rajtját jócskán előre hozó MSZP az identitáskampányával és a kormány fedezet nélküli, erősen populistaízű ígérgetéseivel egyelőre inkább erősíteni látszik a baloldali szavazók részvételi hajlandóságát és eddig szunnyadó győzelmi reményeit, több mint kockázatos stratégia lenne a Fidesz részéről, ha csupán abban bízna, hogy a kormányoldal sokadik nekibuzdulása ugyanúgy ki fog fulladni, ahogyan ez az utóbbi három év során történt. Gyurcsány Ferenc visszataszító személyes megnyilvánulásai és felelőtlen, az ország jövőjét felélő költségvetési ámokfutása ellenére ravaszabb kormányfőjelölt lesz, mint amilyenek pártbeli elődei voltak. Az MSZP-nek az előző hetekben látott erősödése idejében megszólaltathatja a riasztócsengőket a Fidesz háza táján. Az eltelt másfél évtized parlamenti választásainak üzenetét megértve be kell látni, hogy Magyarországra nem fog magától megérkezni a milliók által várt „varsói gyors”.
A legnagyobb ellenzéki párt vezetőinek alaposan elemezniük kell a közelmúltban elkövetett hibákat, ha voltak, a rosszul időzített kijelentéseket és elhibázott nyilatkozatokat, amelyek a jobboldali szavazóközönség alapvető enerváltsága mellett akaratlanul is hozzájárultak az új identitásukat építgető szocialisták lendületbe hozásához. Az államháztartási deficit hatalmas mértékűre duzzadt, a sokadszorra kozmetikázott állami költségvetés gyakorlatilag összeomlott. A jelenleg úgy-ahogy növekvő gazdaság stabilitása is törékeny alapokon nyugszik. Egy senki által nem kívánt magyar valutaválság esetén napok alatt kártyavárként dőlne össze a Gyurcsány-kormány Potemkin-falva. A jelenlegi koalíciónak csak egyetlen alternatívája van: egy újjászülető Orbán-kormány. Ennek megalakulásához azonban a vártnál rögösebb út fog vezetni.