A kétezredik katona halála után Irakban

Az elmúlt időszak a halál időszaka volt. Pedig „csupán” egy 27 éves amerikai katona, Manny Hornedo haláláról adott hírt nemrégiben a sajtó. A közvélemény iraki háborúba fásult közönye átsiklott volna felette, ha nem pont az ezerkilencszázkilencvenkilencedik elmúlásba masírozó bajtársát követte volna.
A nagy kerek számokat tisztelik Amerikában, de a nemrég még hazafias vehemenciától fűtött, lelkes anyák, feleségek mára sokat veszítettek harcos lelkületükből. A halál egyre nagyobb árcédulát lobogtat a szemükbe, s az olcsó benzin is csak ígéret maradt. A korábbi lelkesedés egyre nagyobb mértékben válik elégedetlenséggé, sőt népharaggá, amit az amerikai elnök kormányzása során eddig tapasztalt legkisebb mértékű támogatottsága is alátámaszt.
Az eltelt fél év során az egyre növekedő elégedetlenség Amerikában a 60-as évek vietnami béketüntetéseinek hangulatát idézi. A plakátokon rövid, de az elnök politikai becsületébe gázoló feliratokat olvashatunk: „Bush hazudott, és ezrek haltak meg.” A béketüntetések magját egy olyan csoport alkotja, amelynek tagjai évtizedekkel korábban a Washington-emlékmű körül százezreket villanyoztak fel beszédükkel, tiltakozó dalaikkal az amerikai fővárosban, mint például a híres énekes Joan Baez, aki ma is a tüntetők élére állt.
Sokak szerint Bushra nézve a 2004 áprilisában Irakban meghalt fiatal katona édesanyja, Cindy Sheeha jelentette a legnagyobb politikai veszélyt, aki az elnököt saját texasi farmja bejáratánál akarta eredménytelenül szóra, magyarázatra bírni. Az elnöki bátortalanság a tüntetők merészségét erősítette, hangjuk egyre harsogóbbá vált. Az elégedetlenség, a harag és a félelem az Irakban tartózkodó amerikai katonák közt is az erdőtűz sebességével terjed. Nincs nap, hogy egymás közt gúnyosan ne hangozna el a „hatos számért” rajongó Donald Rumsfeld védelmi miniszter felelőtlen ígérete közvetlenül az iraki harcok megkezdése előtt: „Ez a háború nem fog tovább tartani, mint hat nap, esetleg hat hét, de kétlem, hogy hat hónap.” És pontosan úgy, ahogyan szakadékot vágott a felelőtlen külpolitika az amerikai civil társadalom és a kormány közé, úgy repedés, rés, később esetleg hasonló nehezen temethető mély árok fogja elválasztani a tradicionálisan fegyelmezett amerikai katonát tisztjeitől. Erre már példák sora mutat, mint mutatott a vietnami összeomlás előtt is.
Ez év júniusában Alberto Martinez Bagdadban gránáttal megölte két felettesét, amit a hadbíróság hivatalosan „fraggingügyként” tárgyalt. Kár lenne keresnünk akár a legvaskosabb angol–magyar szótárban ezt a kifejezést, révén, hogy egy olyan szlengről van szó, amely az elkeseredett katona gyilkosságát jelenti felettese sérelmére. A kifejezést az ehhez a háborúhoz hasonlóan reménytelen vietnami beavatkozás szülte. 600 „fraggingeset” három év alatt.
A fentieken kívül a vietnami háború időszakáéhoz hasonló más problémákkal is kezdi magát szembe találni a Pentagon. A dezertőrök száma egyre növekszik, bár ennek híre a médiában tabu. Pedig egyre több dezertőröket segélyező szervezet alakul Kanadában, ahol igen érdekes módon a számos taggal bíró neokommunista csoporttal, a NEFAC nevű szervezettel ápolnak szoros kapcsolatot. Kis kitérőként rácsodálkozom, hogy míg nálunk a politikai bal – közöttük az egykori kommunisták – támogatja az amerikai tömegek előtt egyre népszerűtlenebb háborúkat, addig Amerikában a legaktívabb háborúellenes párt, az Amerikai Kommunista Párt (CPUSA) szervezi a háborúellenes tüntetéseket. A CPUSA a fentebb említett, ez év szeptemberi washingtoni tüntetés fő szervezőjeként lépett fel. Már önmagában ez a tény is nehezen magyarázható furcsaságként. Nyílt titok az amerikai neokonzervatív tömb mindenható ereje, amely a népszerűtlen háborúnak a motorja. Ám a nálunk még mindig lelkes háborúpártiakra mindent rá lehetne fogni, de a konzervatív eszméket aligha.
Az iraki háború kezdetén az amerikai polgár lelkesedését részben az olcsóbb üzemanyag utáni vágy sarkallta. A városi mítoszokra és a média sugallta ígéretekre szakosodott utca embere előtt felcsillant a nyolc évvel ezelőtti, gallononkénti egy dollár alatti benzinár lehetősége. Csalatkozniuk kellett. A tavalyi egy dollár ötven cent alatti árakhoz képest ma a benzin gallonja majdnem a kétszeresébe kerül. A megnövekedett költséget elsősorban a New Orleanst és az ott üzemelő petrokémiai társaságokat romba döntő Katrina hurrikán számlájára írják. S a magyarázat kézenfekvő lenne, ha a hurrikán rombolása előtt két héttel a benzinárak nem érték volna el mai árukat, mint arról augusztus 14-én a CNN médiahálózat is beszámolt. A benzinkutaknál szitkozódó amerikai autósok sebeire hintett sónak bizonyult a petróleumtársaságok utolsó negyedévi jövedelemkimutatása is, amely rekordbevételt jelzett. Negyedéves költségvetési riportjában számolt be az Exxon olajtársaság arról a 9,9 milliárd dolláros bevételről, amelynek árnyékában enyhén szólva ellentmondásos a Katrina hurrikánra kent drágulás.
Az amerikai fogyasztó azonban nem érti még a drasztikus üzemanyagár-emelésnek a szélviharral magyarázott változatát sem az „elfoglaltuk Irakot, van olajunk” propaganda tükrében. Az átlagpolgárnak szinte hihetetlennek tűnik, hogy az olyan „nyersolajon úszó országnak”, mint Irak, tavaly 63 ezer hordó benzint és 75 ezer hordó gázolajat volt szüksége vásárolni naponta saját szükségletei fedezésére. Eközben Amerikában, ebben a hatalmas országban, ahol a vasúti szállítást az utóbbi fél évszázad során leépítették, a megnövekedett üzemanyagár a termeléstől a szállításig mindenre rányomta a bélyegét. A vásárlók folyamatosan növekvő árakkal találják szembe magukat, ami egy megnyert háború esetében érthetetlen számukra.
Miután tömegpusztító fegyvereket nem talált az amerikai hadsereg, és Szaddám Huszein is rács mögé került, nincs miért lelkesedniük a tömegeknek. Ennek a szappanoperának az ismétlései már nem népszerűek. Ahogy a Rocky című film sokadik részére is ráunt a publikum, úgy a pentagoni sorozat is elvesztette varázsát. Az amerikai demokráciát lapos pénztárcával, elvesztett hozzátartozókkal már nem érzi magáénak az a tömeg, amely néhány éve még harsogva ragasztott mindenhová amerikai zászlókat. Ráadásul a politikai nyelvezet már jó ideje az átlagpolgár értelmi szintje fölé került.
Nos, ezekhez az emberekhez szólt újra Bush elnök nemrég a „haladást értünk el” kulcsmondatával. Hirtelen nehéz eldönteni, hogy a haladást a 2000. katona halálára értette vagy arra, hogy sikerült a világban a terrorizmust még jobban népszerűvé tenni azok közt, akik megfelelő katonai erő híján ezt az utat választják politikai céljaik elérésére. A Bush-beszéddel majd egy idejű hatalmas robbanássorozat, amely Indiát rázta meg, ékes példája a fenti megállapításnak. Az elnök katonai céljai a retorika mögött rejtőznek. Amikor beszédében tanácsot adott népének, hogy miképp tisztelje meg halottait, a még élő katonák egy részét ítélte halálra. A tanács a következőképpen hangzott: „A legjobb útja az elesett katonáink tiszteletének a céljaink elérése és a terror elleni harc megnyerése.”
Az ilyen mondatok hallatán a hatvanas-hetvenes években érzem magam újra, amikor a Kossuth vagy a Petőfi rádióból a „megkezdett útról” szóló és az „ez a harc lesz a végső” fordulatot használó sablonszövegeket volt muszáj hallgatnom. Mint ahogy akkor, most sem teljesen értem a harc lényegét. Az amerikai elnök magyarázata pedig a következő: „Biztonságunk itthon közvetlenül kapcsolódik ahhoz a Közel-Kelethez, amelyben a szabadság és a béke növekedhet.” Nehéz elhinni, hogy Bush nem ült végig néhány pártszemináriumot a Lomonoszov-egyetem politikai szakán. Logikáját követvén az általunk ismert oximoron esetével állunk szemben, amit Moszkvában békeharcnak keresztelt a mindenható politbüro.
Harc van, béke nincs, és semmi jel nem mutat arra, hogy az egyre inkább vallási vonal két oldalára kényszerített konfliktus békés megegyezéshez vezet. A jelek épp az ellenkezőjére mutatnak. Annak ellenére, hogy a Bush-adminisztráció által intervencióval fenyegetett iráni vezetés hivatalosan elzárkózott az Izrael elleni katonai fellépés lehetőségétől, az iráni elnök, Mahmúd Ahmadinezsád maga is harcias retorikával élt a zsidó állam elpusztítására esküdvén.
Egyelőre a perzsa állam vezetőjének verbális kirohanása csak az iráni al-Kudsz nap szellemét igyekezett kielégíteni. Ismeretes, hogy az amerikai kedvenc, Muhammad Reza Pahlavi sah 1979-ben történt kiűzését követően lett ez a nap állami ünnep. A hatalmat átvevő Khomeini ajatollah az iszlám szent hónap, a ramadán utolsó pénteki napját nevezte ki Jeruzsálem felszabadítása napjává al-Kudsz néven, aki annak ellenére, hogy nemzetközi összefogást sürgetett, nem talált nagyobb számű követőre az iszlám országok között.
Mint ahogy nálunk az ötvenes években a pártértekezleten kötelező volt bizonyos elvtársak nevei hallatán a vaskos taps, úgy az al-Kudsz-napon illik egy iráni vezetőnek is jól odamondogatnia Izraelnek, ha már 200 ezren gyűltek össze Teheránban. S tették ezt 1979 óta évenként, anélkül, hogy bármely nemzet komolyan vette volna az olcsó szavak súlyában mért fenyegetéseket. A „békeharc” azonban ezen is változtatott. A meggondolatlan bekiabálás egy politikailag analfabéta vezető részéről a casus belli, vagyis a háborúra okot adó fenyegetettséget tud felmutatni Bush elnöknek a „biztonságunk itthon” doktrínájának jegyében. Az ilyen felelőtlenség kölcsönzi a politikai bátorságot a neokonzervatív tömbnek az amerikai vezetésen belül, hogy újra felelevenítsék a tömegpusztító fegyverek mítoszát. Ez esetben nem Irakban, hanem Iránban.
De a „békeharc” felélesztette a tetszhalott kohéziót az iszlám országok között is, és ma már az iráni al-Kudsz-nap szerte az arab országokban az Izrael-ellenes demonstráció napjává vált. Bár a kiszólás ellen maga a palesztin béketárgyalás vezetője, Saeb Erekat is tiltakozott, az ünnep szellemiségét egyre többen teszik magukévá az iszlám országok polgárai közül. Értelemszerűen a Bush-kormányzat békeharca sajnálatos módon nagyobb feszültségeket és egyre növekvő potenciális veszélyt szül, különösen az ellen a nemzet ellen, amelyet igyekszik megvédeni.
A helyzet súlyát a reálpolitika nagymestere, a moszkvai vezetés villámgyorsan felismerte, és ugyancsak az olcsó szavak súlyával élve figyelmeztette védencét, Iránt a „szájzár” használatára. Moszkva, aki többek közt maga is komoly profitot nyer az iráni együttműködésből, nem táplál illúziókat egy iráni–amerikai összecsapás súlyos hatásának tekintetében. Putyin elnök valószínűleg pontosan tudja, hogy a közel-keleti „békeharc”, mint tályog a világ testén, könnyedén torkollhat „világbékeharcba”. A kétezredik katona halála felett megemlékező amerikai tömeg, ha nincs is tisztában a helyzet veszélyével, mégis ösztönösen érzi, hogy ami most neki számszerűen megengedhetetlenül sok, az a háború kiterjedése esetén kevés lesz a halál számára.