Van abban valami lenyűgöző, ahogy tettek lelepleznek szavakat. A tárgykörben szépségdíjas Benjamin Franklin mondása: „az a macska, amely kesztyűt húz, nem fog egeret”. A rendszerváltás pártjai – kivétel nélkül – 1956-ot tekintik politikai identitásuk középpontjának, magyarán szívük csücskének, ami teljességgel érthető, sőt helyénvaló, hiszen a magyar függetlenségnek, a demokratikus nemzeti kiállásnak nincsen magasztosabb szimbóluma, mint a remény nélkül megvívott és vérbe fojtott forradalom és szabadságharc, a XX. század legszebb szabadságsikolya. Egy, a honi belpolitikai szalonokban gyakorta és sokszor méltánytalanul kijátszott kártyáról azonban végérvényesen bebizonyosodott, hogy helytálló: az utódpárt, bár nem kényszerítette rá senki, kesztyűt húzott, mert félt, hogy 1956 megégeti a mancsát (csupán a fentebb idézett mondás szellemében).
Más-más okból ugyan, de az ötvenedik évforduló nagy lehetőség volt az MSZP és az SZDSZ számára is, mert bár lett volna füttyszó itt-ott, ha érzékeny kézzel nyúlnak az ünnephez, és már az előkészítéskor nagyot villantanak, az ámulás-bámulás közepette megenyhültek volna a szívek. Ahogy német történész barátom mondja: Ti, magyarok egyet nagyon tudtok, megbocsátani. Nem hallottam szebb bókot. Nem célom, hogy a kelleténél több bőrt lehúzzak Franklin mondásáról, ezért álljon ehelyütt néhány tény annak igazolására, hogy az említett kesztyű igencsak vastagra sikeredett.
A Magyar Köztársaság kormánya 2005. október 27-i(!) határozatában fogalmazza meg a 2006-os emlékév céljait és a megvalósítás módozatait. Megnevezik a felelősöket és megjelölik a rendelkezésre álló központi forrásokat (2005-ben 405 millió forint, 2006-ban 1588 millió forint). Megtudjuk, hogy a Miniszterelnöki Hivatalt (MeH) vezető miniszter irányítása alatt a pénzügyminiszternek, a külügyi, az oktatási, a kultusztárca, valamint a Honvédelmi Minisztérium vezetőjének lesz feladata ebben. Talán Bozóki András rossz emlékű, azóta feledésbe merült kiáltványa, no, meg vérmesnek álcázott kirohanásai miatt egyetlen miniszter sem érdemelt elég bizalmat, vagy tűnt alkalmasnak arra, hogy önállóan felügyelje a rá bízott feladatot: a Miniszterelnöki Hivatal szorosan fogja a gyeplőt. A határidők folyamatosak, a pályázatok kiírásának pedig 2005. november 30-ig kell megtörténnie. Ha csupán ezen információk birtokában heves és akaratlan pislogás kerít hatalmába, már az is érthető lenne, hiszen egy hónappal az emlékév megkezdése előtt pályázatokat kiírni több mint hétköznapi tehetségtelenség. Jelzem azonban, tartogatnak még meglepetést a határozat további pontjai, a határozaton kívüli valóság pedig kifejezetten bulgakovi (ármány, vakság, ördög, Moszkva stb.).
„Áldott legyen az, akinek nincsen gondolata, és hallgat” (Oscar Wilde). A Medgyessy-kormány bizonyára vágyott erre az áldásra. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök emlékezetes „imrézése” és ez évi operaházi előadása után azonban új helyzet állt elő: gondolat továbbra sincs, kommunikáció annál több. A kormány spindoctor-csapata úgy döntött, hogyha 1956 másra nem is jó, arra mindenképpen alkalmas, hogy ellenzéküket megtapossák. Érthetőbben: jelenleg arra használják fel a rendszerváltás utáni demokratikus Magyarország atommagját, hogy további hasadásra bírják a világnézeteken átívelő nemzeti együvé tartozás érzését, miközben a felszabaduló energiákat – 2004. december ötödikéhez hasonlatosan – szavazótáboruk elkülönítésére hasznosítják.
Aki semmire sem képes, az mindenre képes, tartja a mondás. Hogy mire kellene valójában képesnek lenniük? Először is gondolat kellene. Meg kell szólalni, mi több, be kell bizonyítani, hogy a beléjük táplált bizalomnak van alapja, valóban tehetségesek, valóban értenek ahhoz, amit csinálnak. Be kellene bizonyítani, hogy ők nem csak szeretett, szocialista meggyőződésű nagyapámat, de keresztény-konzervatív lelkületű drága apósomat is képviselik. Kezdhetnék szavakkal, a teremtés aktusa már csak ilyen, de a tettek nem maradhatnak el. A tetteknek pedig megvan az ideje. Hogy elrugaszkodjunk ettől a pszeudofilozófiai mozzanattól, szögezzük le: ha 2006-ban világméretű programsorozatot tervezünk, akkor 2005 decemberében már mindennek épülnie kell, a tervek már legalább egy éve ott kell hogy sárguljanak az irányítók asztalai fölött, akik azt figyelik, hogyan igazolják vissza félóránként a különböző projektek részelemeit a beosztott munkatársak. A pénzek már áramolnak, a közbeszerzéseket már mind lezárták, az építőmunkások téglát téglára helyeznek, a szobrászok szobrot faragnak, a fordítók karácsonyra befejezik munkájukat: alig tíz hónapjuk van. Így megy ez mindenütt, ahol komolyan veszik magukat a nemzetek. Magyarország kormánya azonban nem veszi komolyan saját nemzetét. Amit az ötvenedik évforduló kapcsán látunk, az annyira kínos, hogy nem is merek beszélni róla külföldi ismerőseimnek, kollégáimnak, mert a szégyenérzet nem válogat. Az 1956-os forradalom és szabadságharc félszázados évfordulója amolyan lakmuszpapír, indikátor, amely precízen jelzi, mit is jelent egy olyan országban élni, ahol vérbeli utódpárt irányítja az eseményeket. A már említett német SPD-s kötődésű történész barátomnak így tudnám a legjobban érzékeltetni, milyen is lenne, ha a PDS irányítaná Németországot. Csak az a fránya szégyen ne lenne. De kanyarodjunk vissza a tényekhez.
A kormányhatározat 2. számú melléklete sorra veszi azokat a programpontokat, amelyek a megemlékezés „testét” adják, mégpedig szó szoros értelemben, hiszen a döntéshozók megjelölik magukat a programokat és azok költségkereteit (kb. kétmilliárd forint – lottónyereménynek sok, összeurópai örömünnepléshez kevés). A határozat és néhány késve megjelent pályázat sokszori olvasása után sem változik a kép: ennek a testnek nincsen gerince, végtagjai igen csenevészek, fejet ne keressünk. Az 1956-os „össznemzeti” emlékműről tudunk, ez közel 700 millió forintba kerül majd, ami kommentárt nem igényel. További emlékhelyeket és emlékműveket is kilátásba helyez a határozat, az ezzel kapcsolatos pályázat 2005. december 8-án(!) jelent meg a kultusztárca honlapján. Már elöljáróban leszögezhetjük, hogy a települések számára a legnagyobb probléma nem is a pályázatban megjelölt 30-75 százalékig terjedő önrész előteremtése lesz, sokkal inkább egy olyan képzőművész felkutatása, aki az olcsó műanyagot preferálja, és jó előre lemond honoráriumáról.
A játék- és dokumentumfilmes pályázatnak ugyancsak a kultusztárca a felelőse, ez még várat magára, mint ahogy kérdéses az is, mekkora öszszegek állnak majd rendelkezésre. Egy nagy ívű játékfilm önmagában elemésztené az évfordulóra szánt teljes tervezett összeget, ezért meglehet, bölcsen ki sem írják, annyira ciki lenne tízmillió forintból egész estés játékfilmet forgattatni. Az 1956 alkalmából színpadra szánt művek nagyszínpadi előadásaira – egy produkció esetében – például a tárca maximálisan 7 millió forintot szán. Ez a pályázat is 2005. december 8-án jelent meg, így nem merek rendezőt, színházigazgatót hívni, mert még kiröhög, vagy gutaütést kap. Hasonló a helyzet a közművelődési programoknál (vetélkedők, kiállítások, kiadványok stb.), ahol a maximális félmillió forintos támogatás elnyerése érdekében az intézményeknek önrész gyanánt félmilliót kell mellétenniük, amitől a maradványképzés és az évről évre csökkenő költségvetési keretből gazdálkodó szervezetek vezetőinek nyelvi fantáziája minden bizonnyal meglódul. A kultusztárca honlapján elérhető kiírás alapján a Képző- és Iparművészeti Lektorátus megbízást kapott képzőművészeti, iparművészeti és fotóművészeti kiállítások támogatására, itt nem szerepel támogatási keretösszeg: a bennfentesek, gondolom, már tudnak mindenről. Hasonló feladatot kapott a Magyar Könyv Alapítvány, itt sem találunk összegeket, az apparátus bölcs és művelt: „minél többet tudunk, annál többet hallgatunk, hogy végül teljes legyen a magányunk” (José Ortega y Gasset).
A tudományos tevékenységekre (konferenciák, kiadványok, reprezentatív albumok stb.) vonatkozó pályázatokat az MTA történettudományi bizottsága fogja kiírni, a kormányhatározat mindenesetre „világszínvonalat” ígér. Óriási tiszteletem a múlt századot végigélt, nagy reputációjú kútfőké, de ezúttal is – és nem először – olyan feladatot kaptak, ami nem kenyerük. Sokan emlékszünk még az olyan európai helyszínekkel dicsekvő rendezvényekre, amelyeknél fél óra múlva elfogyott a jó magyar vörösbor, az installációk pedig egy XIX. századi, nyilvánvalóan izgalmasnak szánt könyvtárat idéztek. Magyar tudós – nem a maga akaratából – másképp van szocializálva, örül, ha nem ütik agyon („Éltem, bár nem akarták, hogy éljek. Dolgoztam, bár nem akarták, hogy dolgozzam.” – Kassák Lajos). Hozzáteszem, az idevágó pályázatok még nem létezők, a világszínvonalú előadók naptára pedig általában két évre előre betelt. A pesti zuginformátorok pletykái egy erre fordítható és az egész országra vonatkozó ötvenmilliós keretösszegről szólnak, ami kb. 250 ezer dollárnak felel meg. Megjegyzem, a világszellem nagyágyúinak honoráriuma – nem a kormány és Kóka miniszter által mélyen tisztelt magyar akadémikusoké – tízezer dollárnál indul, egyetlen nagyobb budapesti előadás-sorozat költsége (honoráriumok, helyszínbérlet, első osztályú repülőjegyek, szinkrontolmácsolás, fogadások, szállodaszobák, hoszteszek, kiadványok, egy kis PR stb.) megenné a teljes összeg felét.
Említsük meg még az internetes és virtuális programokat megjelenítő honlapot, amely december végén indul majd (elindul?), továbbá a „szociális és kegyeleti emlékezést segítő programelemeket”, amelyekért a Miniszterelnöki Hivatal vezetője és Bozóki András felel. Ők érzékenységüket és tehetségüket már sokszor bizonyították. Lesznek még „nagyszabású állami ünnepségek, világsztárokat(?) felvonultató kulturális esemény külföldi közjogi méltóságokkal”, akiket az elkövetkező napokban értesítenek majd arról, hogy 2006. október 22. után dolguk van Pesten. Ha nem sikerül, majd ünnepelhetnek a magyar külképviseletek egyikén, ezzel utazási költségeket lehet megspórolni. Hab a tortán az a „rendezvény- és szabadidős programközpont”, amelynek határideje (melyik?) 2006. január 31. Ez utóbbi kialakításáért hat külön bejáratú intézmény (javarészt múzeumok) felel majd. Életszerű és hatékony konstrukció ez.
A kormányhatározatban még szóba kerülnek a határon túli magyarság ünnepi programjai folyamatos határidővel, továbbá azon egykori és mai jelentős külföldi közéleti személyiségek felkutatásának feladata, akiknek későbbi pályájára kimutathatóan hatással voltak az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei. A határidő 2006. február 28., felelős a MeH-vezér és Bozóki András miniszter úr. Egyelőre ennyit tudunk.
Újra magam elé helyezem a kormányhatározat szövegét, félreteszem a rendezvénylogisztika iránti lankadatlan érdeklődésemet, úgy tekintek rá, mint a Magyar Köztársaság kormányának dokumentumára, egy elhatározott programtervezetre, amelynek célja, hogy mindazok, akik megélték, mindazok, akik tudnak róla és mindazok, akik nem tudják még mekkora nemzet tagjai, megélhessék azt a katarzist, amelyre a rendszerváltás óta várunk. Becsukom a szemem. 1956. Egy csuklómozdulat. Növekvő izomtónus. Szájak mozdulnak, először némán formálnak egy szót, aztán akkorát szól a NEM, hogy a magasságos urak ülepükhöz kapnak. Bevallom, még a jóindulat hermeneutikája sem segít: a nehezen összeilleszthető, egységes koncepciót nélkülöző programtervezeten túl óriási a törésvonal a benne szereplő elemek (szellem) és a megvalósításukra fordítható költségkeret (anyag) között. A szavak és a tettek analógiájáról van szó.
Sem az utódpárt, sem a szabad demokraták nem érezték meg, mekkora ajándék hullott az ölükbe. Nem csak magyar, de világtörténelmi viszonylatban sincs plasztikusabb példája annak, hogy lehet ugyan egy nép csekély számú és kiszolgáltatott, de legyőzni az ilyen népet is képtelenség. Ami káprázatos, hogy 1956-ról nem csak magyarok gondolták ezt, de ugyanígy látta a forradalom jelentőségét a glóbusz minden nemzete: 1956 az antitotalitarista küzdelem legnagyobb szimbóluma volt, amely újra csak megerősítette azt a hízelgő toposzt, miszerint a magyarokkal nem lehet packázni, mert harcosok, büszkék, és íj híján puszta kézzel is képesek érvényt szerezni álmaiknak.
Nem célom, hogy kritikai észrevételeim elvontnak, netán tendenciózusnak hassanak, ezért egyszerű és megtörtént esettel illusztrálom a jelen állapotot: külföldi újságíró ül előttem. Arról faggat, hogy a Terror Háza Múzeum, mint a „rendszerváltás legerősebb szimbóluma” (ő mondja), mivel készül az ötvenedik évfordulóra. Nineteenfiftysix, hallom kétségtelenül meghatott hangját. Nineteenfiftysix, morzsolgatom én is a számban. Neveket és konkrét eseményeket kellene mondanom. Igyekszem is, de „nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem tudja az igazságot”, csupán tervekről tudok beszámolni, hogy ezt szeretnénk, meg azt tervezzük. Amikor odakérdez, most már meginogva, hogy nem késő-e (not to late?), január itt van íziben és a tervek, hát merészek (inteprid), be kell vallanom, hogy évről évre csökken a múzeum költségvetési támogatása (az évközi váratlan eseményeket nem hozom szóba – I’m a peaceable chappie), abból nem futja, még várunk a pályázatokra, talán december, január. Szabadkozom, hogy nem szeretném, ha nagy betűkkel leírná a vágyott névsort, akiket meghívnánk, mert ciki lenne, ha végül anyag (pénz) híján a szellem (világhíres kutatók) elszállna. Most már más kérdések jönnek. Én lettem számára a magyar forrás: mi lesz, hol lesz, mennyiért, hány rendezvény, valami óriásprojekt lesz-e, kik a meghívott nagyágyúk összeurópai szinten, Bush jön? Még egy kávét rendelek neki, azt mondom, adjon időt, mert képbe kell hoznom magam, ez csak egy intézmény a sok közül, beszéljünk januárban, vagy inkább februárban. Addig meg ne foglalkozzunk még ezzel, adjunk esélyt mindenkinek a kibontakozásra. Tudom persze, hogy egy esély sohasem vész el. Azokat, amelyeket magunk hagyunk ki, mások aknázzák majd ki. Hogy is mondta az isteni Will Rogers, az első hollywoodi megasztár: „A nagy esély többször kopog ajtódon, mintsem gondolnád. De legtöbbször senki sincs otthon.”
A szerző a Terror Háza Múzeum programigazgatója
origo.hu
Magyar Péternek csak a pénz számít: 240 milliót tett zsebre néhány év alatt
