A hidegháború idején a NATO hadereje a nemzeti haderőkből oly módon tevődött össze, hogy megtámadtatás esetén az egyes országok hadereje közös parancsnokság alá került (volna). Az egyes nemzeti haderők (a legkisebbeket kivéve) önálló, minden szempontból teljes értékű országvédelmi képességekkel rendelkeztek. Képesek voltak harcászati és hadműveleti feladatok önálló végrehajtására is. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy NATO-katona, NATO-puska és NATO-tank nem volt, csak amerikai, német vagy török, és ezek, illetve ők politikai döntés alapján egységes parancsnokság alá kerülhettek.
A hidegháború lezárultával a kihívások megváltoztak. A világméretű terrorizmus kiteljesedésével a küzdelem milyensége változott meg. Korábban elsősorban nem katonai feladat volt a terrorizmus felszámolása, de mára kétségtelenül ez is bekerült – be kellett kerüljön – az eszköztárba. A hagyományos háborúval fenyegető ellenségkép megszűnt és új lépett helyébe. Ennek megfelelően bizonyos korábbi kapacitások feleslegessé váltak (túlméretezett légierő), más kapacitások, úgynevezett résképességek kialakítása vált szükségessé.
A NATO Prágában zárta le ezt a politikai folyamatot és fogalmazta meg a tagállamokkal szembeni új követelményeket. E szerint az egyes nemzeti haderők a korábbi képességeiket megőrizhetik, de tegyenek felajánlásokat, hogy a szövetség közös műveleteihez milyen speciális képességgel járulnak hozzá. Ezek kifejlesztése általában rendkívül sokba kerül, és a fenntartása is költséges. Ilyenek: a nagy távolságú szállító kapacitás, a műszaki, illetve a vegyvédelmi csapatok kiállítása, valamint a bárhol azonnal bevethető, különlegesen kiképzett alakulatok felállítása.
Ésszerűnek tűnik, hogy a NATO elsősorban az újonnan csatlakozott országokat ösztönzi fenti képességek létrehozására, hiszen a meglévő erői nem, vagy alig kompatibilisek a régi tagországokéval, noha éppen ezek az országok azok, amelyek a legkevesebbet tudnak fordítani a fegyveres erőkre. Így, ha meg akarnak felelni a NATO elvárásainak, részben vagy egészben fel kell(ene) adniuk saját önálló hadviselési képességüket. Az a gyanúm, hogy a NATO fenti ösztökélése nem pusztán az új stratégiai feladatokhoz történő hatékony hozzájárulásunk miatt ilyen erőteljes, hanem azért is, mert szövetségeseink fejében a kelet-közép-európai térség történelme leegyszerűsített képzetekben úgy jelenik meg, mint egymásra acsarkodó kis népek áttekinthetetlen szövedéke. A NATO békéje érdekében is jobb, ha ezeknek nincs komoly fegyveres erejük. Épp elég baja volt a NATO-nak a török–görög ellenségeskedésből.
A NATO egyébként a közelmúltban kialakított rend szerint három alapvető mutató mentén ítéli meg tagországai teljesítményét. Az első és talán a legfontosabb a tagországok GDP-arányos védelmi költségvetése. Ebben jószerint utolsók vagyunk. A második a védelmi tervező kérdőívben adott válaszok. Magyarország e mutatók mentén is az utolsó harmadba sorolódott. A harmadik megítélési szempont a külföldi missziókban való részvétel. El kell ismerjük, a szocialista kormány ebben jeleskedik. Mindent bekínálnak, még azt is, ami nincs, és azt is, ami nem is kell. Emlékezzünk csak az iraki NATO kiképzőbázis őrzés-védelmére felajánlott egységre, ami ugyan szervezetszerűen nem is volt a magyar honvédségben, de miután a kormány döntését követően az Országgyűlés is rábólintott a misszióra, akkor derült ki, hogy a NATO erre nem is tart igényt. Közel ezer katonával vagyunk jelen a világban. Ugyanakkor Kanada ötszáz főben limitálta az egyidejűleg külföldi missziókban részt vevő katonáinak a számát.
Országunk nagyságánál és gazdasági erejénél fogva nem tudunk olyan védelmi erőt kifejleszteni, mint a nagyhatalmak, amelyek minden haderőnemet működtetnek, és katonai potenciáljuk elrettentő erővel bír minden esetleges támadó számára. Nincs is erre szükség. A mi önerőnk nagyságát és erejét a Kárpát-medencei léptékhez kell igazítani. Mindezt úgy, hogy gazdasági teljesítőképességünkhöz mérten vegyünk részt a szövetség közös műveleteiben, elsősorban azon válságövezetekben, amelyek közvetlen befolyással bírnak hazánk biztonságára. Ezzel párhuzamosan viszont (nem a korábbiak helyett, hanem mellette) az egyénileg vállalt résképességek erősítésével egyfajta határozottabb munkamegosztás kezdődött el. Magyarország is tett ilyen felajánlásokat a „közösbe”: nukleáris-vegyi-biológiai védekezés (NBC), műszaki képességek erősítése stb.
Első példaként tekintsük a légierő fejlesztését. Az Orbán-kormány helyes döntést hozott, amikor a Mig–29-esek felváltásáról döntött. A Mig–29-es egy szimpla vadászgép, drága üzemeltetés és gyakori műszaki problémák jellemzik, elavult a fegyverzete és az elektronikája. A Gripen egy igazi többfunkciós modern katonai gép, amely felderítésre, vadászfeladatokra és csapásmérésre is alkalmas. Sokkal olcsóbb az üzemeltetése és bérelhető (attraktív pénzügyi ellentételezéssel), nem kellett megvásárolni. Nagyon előnyös ellentételezési konstrukciót sikerült kialkudni. Az amerikaiak csalódása indokolatlan, hiszen Magyarország az EU előszobájában, majd tagjaként nyilvánvalóan európai megoldást választott. A fegyverzetet viszont az USA-ból szerezzük be. A mostani kormány azonban érthetetlen és érdekeinkkel ellentétes döntést hozott, amikor a légi utántöltés lehetőségét is megrendelte. A NATO-nak nincs szüksége erre, hiszen óriási túlkapacitásai vannak a légierőknél, ráadásul 12 gép ebben nem is tétel. Továbbá ezeket a gépeket sohasem akartuk a Kárpát-medencén kívül alkalmazni. Magyarországnak sem érdeke, hiszen ennyi gép kizárólag békeidőben a légtér ellenőrzésére és felügyeletére képes. Háborús helyzetet feltételezve ez a kapacitás nagyon kicsi. Az pedig már tragikomikus, hogy utólag megrendelték a légi utántöltés lehetőségét, de tankergép híján nincs és nem is lesz mivel megtölteni. Kinek-kinek a fantáziájára bízom a döntés hátterének és motivációinak végiggondolását.
Második példaként tekintsük a szárazföldi erőink kérdését. A mostani kormány szerint nincs szükség többek között a tüzérségre, hanem úgynevezett könnyűlövész egységeket kell kialakítanunk. Nyáron vált ismertté: a tüzérség után a magyar harckocsizó fegyvernemnek is befellegzett, hónapjai meg vannak számlálva, és a magyar kormány tulajdonképpen fából vaskarikaként pár év alatt létrehozza, létrehozná a tűzerő nélküli szárazföldi haderőt. Megszoktuk már, hogy a honvédelmi vezetés takarékosan bánik az igazmondással. Áltatták a magyar közvéleményt azzal, hogy úgynevezett magképességeket megőriznek a honvédségben, hogy azok szükség esetén felfejleszthetők legyenek, megmaradjanak a szakmai, a fegyvernemi kultúrák. A NATO-tól jövő információkból kellett megtudnunk, hogy ez is átverés volt.
Miért probléma az, hogy Magyarország ma már szinte csak az expedíciós műveleteket képes végrehajtani és az országvédelmi képességeket rohamosan leépíti? Túl azon, hogy mindez ellentétes az alkotmánnyal és NATO-vállalásainkkal, a legnagyobb probléma a mindig bizonytalan jövővel lehet. Magyarország már 1990-ben az első honvédelmi és biztonságpolitikai alapelvekben kijelentette, hogy nincs ellenségképe és nincsenek olyan politikai céljai, amit katonai eszközökkel vél elérhetőnek. Ezt azóta is valljuk. A kérdés másik oldaláról alig esik szó, pedig ez legalább olyan fontos: mi magunk ellenségképei vagyunk-e vagy lehetünk-e a jövőben másnak? Egyértelmű nemleges válasz azóta sem adható. Nem akarunk háborút, de önálló hadviselési képességre szükség van. Ha lenne itt és most felelős politika, akkor ebből indulna ki. De nincs. Minél később térünk vissza, annál többe fog kerülni, annál nagyobb morális és szakmai kárt okoz, és szövetségeseink előtt annál hiteltelenebbé válunk.
A kormányzat összevissza hazudozik Brüsszelben. De nemcsak az EU-nál a költségvetés kapcsán, hanem a NATO-nál is a haderő-tervezési vállalások és teljesítések kapcsán. Csupán az utóbbi nem kap akkora nyilvánosságot.
A szerző biztonságpolitikai szakértő,
volt kormány-főtanácsadó
origo.hu
Szentkirályi a baloldalról: Hitvány showműsor, a fináléban egymásra találnak
