Az uniós költségvetés tétje és tanulsága

Egyre közelebb kerülünk a választásokhoz, de a kibővült unió sorsát meghatározó, 2007–2013 közötti költségvetési javaslat elkészítéséhez is. Sokszor hallottuk az elmúlt hónapokban, hogy igazán 2007-től nyílnak meg a pénzcsatornák az új tagországoknak, így hazánknak is. A jóléti rendszerváltás látványos kudarca után az újabb Kánaánt kormányzati körök 2007-től ígérik, bár mostanság inkább éhséglázadást vizionálnak.
Kevés szó esik azonban a tehetetlenségről, ami miatt az uniós források igénybevétele 2002 után visszaesett és mára becsődölt, ami miatt tagságunk első két évében a magyar adófizetők pénzéből a brüsszeli kasszába befizetett tagdíj felülmúlja azt az összeget, amit ugyanez a kör e forrásokból fel tudott használni. Ráadásul a kormány a brüszszeli gyógyító regulákra is fittyet hány, így hát nem maradt más hátra, mint aranyesőt ígérni 2007-től. Reméljük, még őrzik a raktárban azokat a táblákat, amelyeken „Több pénzt az embereknek, több pénzt az önkormányzatoknak!” ígértek 2002-ben. Csak az évszámot kell 2007-re javítani.
Az Európai Unió költségvetés-készítési folyamata összecsúszott a hazai választási előkészületekkel, így ez is könnyen a számmisztika áldozatává válhat. Érdemes tehát a számszerűségeket szemügyre venni. Kezdjük az első Nemzeti fejlesztési tervvel, aminek pénzügyi előirányzatait a 2004–2006 közötti évekre határozták meg. Ezt a pénzügyi csomagot megelőzték az Előcsatlakozási Alapok, amelyek keretében utoljára 2004. május 1-jéig lehetett az unióval kötelezettségeket vállaltatni (PHARE, ISPA, SAPARD). A polgári kormány 1998 és 2001 között a korábban felhalmozott, de el nem költött uniós forrásokat növekvő mértékben forgatta be a gazdaságba. 2001-ben ez 150 millió eurót tett ki, ami a nemzeti jövedelem 0,25 százalékának felelt meg. 2004-ig nem kellett a közös kasszához hozzájárulnunk. Szert tettünk viszont újabb forrásokra. 2001 végére mintegy 600 millió euró, 2000-ben és 2001-ben megszerzett új forrás várt elköltésre. Ezen összegek végső lekötésének határideje 2006 vége, és az utolsó számlát is ki kell fizetni 2007 végéig ahhoz, hogy ne veszítsünk forrásokat.
Megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi kormány ellenőrző füzetébe jogosan kerülnek egymás után a szekundák. Az Előcsatlakozási Alapok egy jelentős részét még le sem kötötték szerződésekkel, nemhogy megtörténtek volna a kivitelezők részére a kifizetések. A 2000-ben és 2001-ben kötött ISPA- megállapodásokból alig-alig vettek igénybe, van ahol még egy kapavágás sem történt. A helyzet ennél is drámaibb az uniós tagként rendelkezésünkre bocsátott mintegy 3 milliárd eurónyi keret tekintetében (erről mondta annak idején unos-untalan Kovács László akkori külügyminiszter, hogy az országba meg fog érkezni 2006 végéig). 2005 decemberében ugyanis arról adhatunk számot, hogy uniós tagságunk első évében a pénzfelhasználás az ország nemzeti jövedelméhez viszonyított aránya a 25 tagország közül nálunk a legalacsonyabb (0,25 százalék!), és 2005-ben is a dobogót valahonnét a lelátóról kell majd távcsővel szemlélnünk.
Fogjunk hozzá ezek után a 2007–2013 közötti, valóban sorsdöntő költségvetés elemzésének abban a reményben, hogy a 2006. tavaszi választások után megalakítandó új kormány ismét lendületet ad az uniós források felhasználásának. A Budapesten tárgyaló Tony Blair ugyanis éppen az alacsony felhasználási szintet használta érvként. Ezzel indokolta, hogy nem szükséges emelni az uniós költségvetést, mert a jelenlegi büdzsében meglévő lehetőségeket sem tudják a tagok kihasználni. Szimbolikus értelme van annak, hogy Blair éppen Budapestre jött a V4-ekkel tárgyalni, hiszen a mostani magyar kormányzat miniszterelnökeit kebelbarátnak tekintheti. Medgyessy már miniszterelnök-jelöltként hozzá utazott először, Gyurcsány őszödi fórumán meg ő volt a csúcsvendég. Ráadásul Blair a magyarokat az alacsony szintű pénzügyi teljesítés okán érvként is felhasználhatja, és ahogy azt a brit sajtó is megszellőztette, ők a legalkalmasabbak, hogy a költségvetés további faragásában „kompromisszumkészek” legyenek. A másik három kormányfő (lengyel, cseh, szlovák) a sajtótájékoztatót meg sem várva menekült a helyszínről, mintha ott sem lett volna.
Miről is szólnak ezek a bizonyos százalékok? Az utóbbi években az EU-költségvetés pénzügyi kifizetései a tagországok nemzeti jövedelmének 1 százaléka körül alakultak, mintegy évi 100 milliárd eurót tettek ki. Tudomásul véve a közösség 10 új taggal történő bővülését, az Európai Parlament Szakbizottsága javaslata éves 1,14 százalékról szólt, ami további mintegy 15 milliárd euróval emelte volna a költségvetést. Minden tagország teljesít befizetéseket is, és használ forrásokat is, ez a gyakorlatban azt jelentette volna, hogy a nettó befizetőknek (ez 6 tagország) további évi 15 milliárd eurót kellett volna áldozni, hogy belátható időn belül az újak felzárkózzanak. Ez volt az Európai Parlament állásfoglalása, ahova mi is 24 képviselőt küldtünk. Az érintett tagországok azonban soknak találták a többletterhet, így a britet megelőző luxemburgi elnökség 1,06 százalék hozzájárulásra tett javaslatot. Ezt akarta tovább csökkenteni Tony Blair 1,03-ra azzal, hogy a csökkentés az új tagországok strukturális és kohéziós pénzeit kurtítaná. Ehhez mutatott brit sajtóértesülések szerint kompromisszumkészséget a magyar miniszterelnök.
A kísérleti léggömböt tehát ketten eresztették fel. Az asztalnál ülő másik három erről hallani sem akart, és gyorsan elindultak hazafelé. Londonba érve megváltozott a retorika is, a csökkentést főként az agrártámogatásoknak kellene elviselniük. Ettől a hírtől vélhetően a franciák, olaszok, spanyolok, görögök nem kerültek vigalmi állapotba. Szembekerült viszont két csoport, az újak és a mezőgazdasági kasszát előnyösen élvező régiek, miközben a nettó befizetők páholyban érezhetik magukat és higgadtan szemlélhetik a két csoport harcát a pénzért. A kontinentális egyensúlytartó politikának erről az újabb megnyilvánulásáról egy korábbi angol miniszterelnök nagy mondása jut eszünkbe: „Angliának nincsenek barátai sem ellenfelei, csak érdekei”. Való igaz, de mi a helyzet Magyarországgal? Barátunk vagy ellenlábasunk-e az, aki a Strukturális és Kohéziós Alapokat akarja a nekünk létfontosságú közel egy évtizedre megcsonkolni, majd alternatívaként szembeállít minket a mezőgazdaságban érdekelt régi tagországokkal? Azt hiszem, hogy semmiképpen nem jó barát, a kompromisszumkészség ebben az ügyben felér a balgasággal. Kompromisszumkészség helyett hangsúlyozni kellett volna, hogy a tagság árát az újak már a belépés előtti évtizedben megfizették azzal, hogy piacaikat megnyitották a korábbi tagországok árui előtt, és kedvező befektetői lehetőségeket biztosítottak a tőkének is. A megemelt költségvetést ezzel az új tagországok már előre kiérdemelték és busásan meg is fizették.
Végül térjünk rá a pénzügyi kiszorítósdi számszaki oldalára. Korábban az unió tagországai jogosultság esetén nemzeti jövedelmük maximum 4 százaléka erejéig vehettek igénybe uniós támogatásokat. Ez Magyarország esetében évi mintegy 3,5 milliárd euró lenne. Ha a határ akár egyetlenegy tized százalékkal lejjebb kerül, az évi 35 millió eurót jelent. Ebből tisztességes profittal megépíthető évente 5-7 km autópálya. Hasonlóan elképesztő nagyságrendek adódnak, ha a befizetési kötelezettségeket vesszük alapul. Itt minden egyes 0,01 százalék mintegy 1 milliárd eurónak felel meg. Tudjuk, a többletforrások mind átvándorolnának az új tagországokhoz. A tapasztalat azt mutatta, hogy ebben a csoportban a magyar részesedés kb. 10 százalék. Így az 1,06 százalékról 1,03-ra történő csökkentés brit lapvélemények szerint Magyarországnak évente mintegy 300 millió eurójába, azaz 75 milliárd forintjába kerülne. Ez pedig 75 km új autópályával egyenlő. Manapság amúgy is szokás az élet dolgait autópálya-kilométerekben mérni. Ebből a pénzből egy régió három megyéjének éves költségvetése kitelik.
A pénzügyi alku részleteiből az következik, hogy valóban sorsfordulóhoz érkeztünk: felemelkedésünk vagy további lemaradásunk a tét. Ez nem egyszerűen pártügy, de még csak nem is a kormánypártok és az ellenzék vitája. A jelen és a közeli jövővel szembeni egyetemleges felelősség kérdése. Itt nincs helye összekacsintgatásoknak, titkolózásoknak, csak az őszinteségen alapuló nemzeti érdekek védelmének.

A szerző országgyűlési képviselő