December 5-e, az árulás napja

Ezerkilencszázötvenhat november 4-e az árulás napja lehetett volna történelmünkben, ha Kádárék árulását, a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány megalakulásának bejelentését nem nyomta volna el a Vörös Hadsereg testvéri tankjainak dübörgése és ágyúszava. Kádár, mint elvtársai bebörtönzöttje, bizonyos körökben élvezett némi népszerűséget: ezért lehetett a Nagy Imre-kormány tagja. Onnan szökött át az ellenséghez, s az ő fegyvereinek árnyékában váltotta át Rákosi Farkasait a maga Apró Dögeire. Rebesgetik, hogy vitték, hogy kényszerítették, hogy a haynaui terrort megszégyenítő rémuralmát az oroszok parancsára gyakorolta úgy, ahogy. Mindenesetre jellemben alatta maradt az osztrák táborszernagynak, akinek volt ereje lemondani hivataláról, most mindegy, hogy miért, s előtte megkegyelmezni az összes halálraítéltnek.
A gazdaságkor erkölcsi főiránya a romlás. Kádár mai utóda a régi-új élcsapat élén – de facto – és de jure a kormány élén ezért hitványabb elődjénél. Nem is kerülhetett volna oda, ha másmilyen lélek volna.
Bebizonyította ezt a 2004. december 5-e előtti népszavazást megelőző nemzetellenes kampányával. Róla még csak nem is rebesgették, hogy bárki kényszerítette volna az árulásra. Önként tette, dalolva, szokásos Tartuffe-ös cinizmusával. Duray Miklós a Magyar Nemzet 2005. november 17-i számában ezt írja róla: „Az ember, aki gyűlöli a magyarokat. Igen, a címben Gyurcsány Ferencre gondoltam, aki a rendszerváltozás óta az első olyan miniszterelnöke Magyarországnak, aki a választóktól nem szerzett legitimitást. Ez nem az ő hibája, hanem pártjának politikai bizonyítványa. Viszont az ő számlájára írható, hogy felváltva a korábbi alattomos kommunista módszereket, neobolsevik harcos nyíltsággal megtámadta a nemzetet, és 2004 novembere óta folyamatosan és frontálisan teszi ezt.” Ami a nemzet elleni támadás tényét illeti, kétségtelenül igaz, de ami a gyűlöletet illeti, szerintem Duray téved. Az ország kormányrúdjára görcsölt kezű férfiú sokkal dörzsöltebb annál, mintsem kiszolgáltatná magát ilyen szenvedélyes érzelmeknek. Kunczéról és a SZDSZ-ről, akik vállvetve harcoltak vele és ellenünk a népszavazás előtti kampányban, könnyebben elhiszem, hiszen Lakitelek óta minden gyűlöletkeverő kampánynak kitervelői és részesei.
A Duray által gondolt ember szellemi adottságait tekintve technikus, szakterülete vagy inkább üzletköre a hatalom. Külsőleg tényleg azért nem legitim, mert helyét nem a választóktól szerezte, bensőleg, vagyis lényegileg pedig először azért nem, mert mesterségét a szakmai tisztesség határain kívüli eszközökkel űzi. Szemlátomást úgy tartja, hogy a cél szentesíti az eszközt, tehát szavait nem az igazsághoz, hanem pillanatnyi érdekéhez igazítja. Másodszor azért nem, mert ha valaki így viselkedik, az tényszerűen fölmondta a játékszabályokat. Liberális kifejezéssel a „társadalmi szerződést.” Ez azt jelenti, hogy kilépett a társadalomból, azaz társadalmon kívüli lett. Önként. Szellemi helyzete ennélfogva indiai szóval: csandala. A csandala magyar értelme körülbelül: csőcselék, olyan lény, aki semmilyen emberi felelősséget nem vállal. Már csak hab a tortán – csandalaságának megerősítése –, hogy „államférfinak” adja ki magát. Ilyesmit egy technikus a maga tisztes, de mégis korlátozott felelősségű helyzetében nem tehetne. Az államférfi ugyanis szellemi helyzetét tekintve király. Ennek lényege, hogy népéért abszolút felelősséget visel, és hatalmát arra használja, hogy odaadja. Így tesz a nyambikvara törzsfőnök Lévi-Strauss szép könyvében – Szomorú trópusok, és a kakas, ha gilisztát talál, tyúkjainak kínálja, s ha támad a róka, megküzd vele a népéért. Az említett személy működésének összes jelei arra vallanak, hogy ő és kormánya Magyarország ellenében a nemzetközi nagytőke, vagyis a róka oldalán áll.
Meglehet, hogy mégsem téved túl nagyot Duray. Közismert lélektani tény, hogy a kívül rekedt – még ha önszántából is tagadta meg a közösségét – ellene fordul a csoportjának, esetünkben a nemzetnek. Ez egybevág azzal a tradicionális tapasztalattal, hogy a csandala, mivel a lehető legalacsonyabb szellemi színvonalon él, nemigen képes árnyalt megnyilvánulásokra: alapállapota a bőszültség. Innen érthető a december 5-ét megelőző kampány hevülete és az a számtalan hazugság, rágalom, törvénysértés, valamint gyűlöletkeltő sértegetés, ami a határon túl élő magyarokat érte.
Itt jegyzem meg sokak tájékoztatására, hogy 2004. Luca napján följelentettem Ismeretlen Tettest. Beadványomat, melyet többször kiegészítve, tanúkat megnevezve stb. nyújtottam be, a Fővárosi Főügyészség vizsgálat nélkül elutasította azzal, hogy egy számomra ismeretlen állampolgár előttem titkolt följelentésével kapcsolatban már ugyanezt tette december 9-én. Az ügyészséget nem zavarta, hogy az általa hivatkozott állampolgár két (2), én pedig három (3) bűncselekmény gyanúja miatt – népszavazás rendje elleni bűntett, közérdekű adattal történt visszaélés, közösség ellen nagy nyilvánosság előtti izgatás – tettem följelentést.
December 5-e tehát a hatalomtechnikusok számára a győzelem napja. Sikerült a szavazóképes többséget a hasára hivatkozva testvérei, így önmaga ellen fordítani. Jó emlékezetünkben tartani, hogy a felnőtt lakosság egyharmada bizonyos kereskedelmi médiumok szakadatlan aljasító kampányának áldozata. Számára kérdéses a jó ízlés, az, hogy mit jelent magyarnak lenni, jelenthet-e az ilyesmi egyáltalán bármit, s önmagáról sincsen képe. Ne feledjük, már a bölcsészhallgatók közt is szaporodnak azok, akik nem tudják, hol született Arany János. A csandalakormány elemi önérdeke volt nem beengedni a lehetséges szavazók közé olyanokat, akik tudják. A népszavazás ugyan nem adott volna ilyen jogot, sőt állampolgárságot sem, de távlatilag nyitott volna erre lehetőséget. Leginkább arra, hogy a magyarság összefogásának jogi alapja is legyen, miként az létezik Romániától Írországig egész Európában. A külföldön élő állampolgárok világszerte anyaországuk ügyének előmozdítói: az ír csoda egyik bázisa a 28 millió állampolgár.
Az árulás napján szégyenkezünk. Leginkább azok, akik igennel szavaztak. Azok helyett is lesütik a szemüket, akik nem tudták, mit cselekszenek, és azok helyett is, akik elárulták hazájukat. Talán egyszer rájönnek vétkeikre, s vezeklő remetének állnak, egy igazi királyunk, Boldog Salamon példáját követve.

A szerző író