Haldokló magyar géniusz

Kezdetét vette az Európai Unió történelmének eddigi legnagyobb közös programja tegnap azáltal, hogy a kazahsztáni Bajkonurból kilőtték a Galileo-rendszer első műholdját. A szinte centiméteres pontosságú helymeghatározást lehetővé tevő közös műholdas navigációtól eurómilliárdokban mérhető bevételt és száznegyvenezer új munkahely létrejöttét várják az ötletgazdák, ám sajnálatos módon Magyarország ezúttal is kimaradt a nagy ünneplésből.
Nem újdonság, hogy hazánkban a kutatás-fejlesztés igencsak mostoha sorsra jutott az elmúlt években, holott a világ szerencsésebb országaiban már rájöttek: a tudásba fektetett pénz megtérül. Finnországban, Írországban vagy éppen Dél-Koreában ma a GDP három százaléka kutatás-fejlesztési célokat szolgál, nálunk azonban a ráfordítás 2002 óta csökken. Az akkor elért 1,01 százalék helyett 2003-ban már csak 0,95 százalék, tavaly pedig 0,88 százalék jutott. A magyar kormány szemlélete szerint ugyanis olyan területekre szabad csak pénzt fordítani, amelyek azonnali profitot hoznak, holott szemmel látható, hogy az okosabbak nem homokvárukat, hanem a jövőt építik.
Érthető tehát, hogy nem könnyű ma kutatónak lenni a Kárpát-medencében.
Szinte közhely, hogy tudásanyagunk óriási, oktatásunk színvonala a liberális gáncsvetések ellenére még mindig megállja a helyét a nemzetközi összehasonlításban, találmányainkat pedig az egész világon elismerték, és Nobel-díjakkal jutalmazták. Mikor azonban a hazai egyetemhez, kutatóintézethez ragaszkodó ifjú zseni előáll ötletével, rendre csak falakba ütközik. Nincs pénz, kevés a lehetőség, s felső szinten igazából igény sincs arra, hogy maradandó értékek szülessenek. Végül aztán csak nem marad más, mint hogy a találmány külföldi befektető kezébe kerül, aki aztán később hatalmas profitra tesz szert a magyar géniuszból.
Az európai kutatás és technológiafejlesztés céljait szolgáló hetedik keretprogram egyik alappillérre nem más, mint az ember. Ezen a téren elvileg tehát jók a lehetőségeink, ám félő, hogy Európa minél inkább a tudásanyagra, a hatékonyságra, a szakmai potenciálra összpontosít, Magyarország annál több tehetséges fiatalt veszít majd el. S aki egyszer megtapasztalta, milyen feltételek mellett dolgozhat más európai vagy amerikai, sőt japán, kínai és indiai műhelyekben, az már ritkán tér haza.
Hiányzik az innováció s az, hogy a politikusok rájöjjenek, miként lehet jó ötletekkel sok pénzt keresni.
Magyarországon az egyetemek mellett nem jöhettek létre azok a csoportosulások sem, amelyek tagjai egy érdekes felfedezésre rálelve olyan kisvállalkozásokat hoznának létre, amelyeket aztán az abban fantáziát látó, tőkével rendelkező cégek vagy maga az unió is támogathatnának. Pedig hajdanán a Szilícium-völgy sikertörténete is hasonlóan kezdődött. Nem tudjuk, mit hoz a felsőoktatást alapjaiban átalakító, úgynevezett bolognai folyamat, az egyetemeknek a fűtésszámla kifizetése is gondot okoz, a leterhelt tanároknak pedig nincs energiájuk a nemzetközi tekintélyhez elengedhetetlen publikációk megírására, színvonalas konferenciák megszervezésére. Nincsenek helyén kezelve az alapkutatások sem, gyakorlatilag nem létezik olyan, hogy kutatói életpálya, a nagyvilágban elért eredményekről pedig szinte semmit nem tud a hazai közvélemény.
Nem meglepő, hogy a Galileo műholdjainak megépítéséhez a gazdag nyugat-európai országok mellett Magyarország még egy csavarral sem járulhat hozzá, nevetséges dolog azonban arról beszélni – mint teszi ezt a kormány –, hogy „minket irigyel Németország, Franciaország, Olaszország és Spanyolország”.
Szürkeállományunkkal ma úgy vagyunk valahogy, mint a mezőgazdaságunkkal. Jók a termőterületeink, szélsőségektől mentes a klímánk, már ükapáink is a föld megművelésével foglalkoztak, így hát értünk is hozzá, összességében mégis folyton vesztésre állunk, s a szakadék szélén hagyjuk táncolni a mindennapi betevőnket megtermelő gazdákat. Európa ma csak tudásiparának fejlesztése révén veheti fel a versenyt Amerikával és Ázsiával, ha azonban hazánkban nem következik be éles szemléletváltás ezen a téren, akkor biztos, hogy újra veszíteni fogunk.