Megszakítottuk az élettel való kapcsolatainkat

Bárcsak fehér volna; de ahogy elnézem a dolgokat, félek, fekete karácsonyunk lesz az idén is. Előre-hátra, oda-vissza, föl-le; időjárásunk kiszámíthatatlan, de az általános felmelegedés kínzón és letagadhatatlanul, újra meg újra érezteti hatását. Erdélyben, Kárpátalján még más a helyzet, a régiség ott meteorológiai értelemben is még tovább él, de a mai Magyarországon a mai fiatalok, pláne Pesten, már nemigen ismerik az elrejtezettségnek azt a hangulatát, mely számomra, gyermekkoromból, idáig fehérlik a sötétségen át. A behavazottságát; szerettük azt a csöndet, azokat a hosszú teleket. Lehetett várni a végüket, lehetett kicsit zúgolódni is, mikor jön már el a tavasz. A hosszú téli álom magában hordta az új tavasz ígéretét. Az ellentétek határozták meg egymást, az évszakváltozások; hatalmas ritmusuk biztos kézzel vezérelte múlandó életünket, négy égi-földi nagyszülő.
Nos, ennek vége van. Először mintha a nyári tréfálkozások ideje jött volna el, „enyhe telünk van az idén”, aztán kezdett a másik pólus is megpuhulni, jöttek a latyakos napok, jöttek a száraz, poros januárok, a jellegtelen februárok. „Mindent a maga idejében”, tartották hajdanán, de most ez is elvész, a dolgok saját ideje, a foganás, a kihordás, az érlelés, az alkotás ideje; üres fecsegések idejét éljük, az anyagi és szellemi inflációét, minden szétesik.
Ez van legalábbis a felszínen, a látszatok világában; és ez a felszín, a látszatoknak ez a világa bizony sűrű, szinte áthatolhatatlan. „Minden mi igazságaink megavultak”, mint a próféta mondja. „Talpától fogva tetejéig nincsen ez testben épség, hanem mindenestől seb, dagadás, eves kelevény, melyeket sem gyógyítottak, sem kötöztek, olajjal is nem lágyítottak.” Tévedés azt hinni, hogy a bűn – az a betegség, az a nyomorúság, amelyet bűnnek szoktunk nevezni – egyszerűen a személyes bűnnel azonos, azzal, amit ténylegesen elkövettünk. A vallás nem a realitások testére helyezett dísz, nem nosztalgikus visszavágyódás egy állítólag vagy talán valóban jámborabb múlt időbe. A vallás parázson járás, éjszakai riadó, a keresztre feszített utolsó ordítása. Ránk kényszerített vagy önkéntes fájdalom, mely nem éri be egyszerűen azzal, ami van – mint mondani szokták, „ez van” –; nem arról van szó, hogy szebb világot álmodna magának, ritkán álmodik, többnyire semmit sem álmodik, vagy mondjuk úgy, ritkán álmodik szépeket, olyankor csak ingyen kegyelemből; arról van szó, éppen ellenkezőleg, hogy csak a vallásos ember ismeri fel ebben a fájdalomban, hogy igazából mi a helyzet. Eredendően egy hiányban él, abban, hogy ezzel a valósággal nem lehet beérni, de távol attól, hogy fájdalmára a közeli vagy akár a távoli jövőben vigaszt vagy megoldást remélne; a hiány arra való, hogy az általa felszabaduló üres térben az elviselhetetlen valóságot szemügyre vehesse.
Mert tényleg nincs minek örülni. Az élettől elszakítva az ember sem átélni, sem meghatározni nem tudja önmagát. Az ember az életé, nem az élet az emberé; az élet minden szempontból végtelenül nagyobb, mint a belőle szögként kiálló magányos individuum. Az élettel való kapcsolatunkat viszont valamennyi szálán megszakítottuk. A gyermekkel: a nemzés, foganás, szülés és fölnevelés világával elmondhatatlanul bizarr viszonyba kerültünk: ha valaki képes volna igazán belegondolni ebbe, talán ájultan fordulna le a székről. Nem elég, hogy gyermekgyilkosok országává lettünk, a sok abortusz által önmagunkat is megtagadtuk – hasonlít ennyiben a dolog a december 5-i népszavazáshoz –, a túlélők helyzete cseppet sem rózsás; az idők során egyre inkább elmosódik a kérdés, ki a megtagadó és ki a megtagadott, többé-kevésbé mindenki ez is, az is már. Hogyan bízhatna szüleiben a gyermek, ki előbb-utóbb rájön, hogy azok akár őt is elhajthatták volna? Bizonyos időponttól kezdve – valahonnan onnan, ahol a hagyományos társadalmi és családi kötöttségek, máról holnapra, összeomlottak –, mindenki véletlenkének tekintheti magát. („Akkor teljesedék meg az mit az Úr mondott volt Jeremiás által, ki így szólott volt: Az kiáltás az magasságba is meghallatott, keserű sírás-rívás. Az Ráchel siratván fiait nem akart vigasztalást bévenni, mivel hogy az ő fiai nem volnának.”)
Nehéz ennek tudatában élni, de ha valaki kiszorítja tudatából a dolog kínját, csak még rosszabbá válik a helyzet, ellenségeskedő lelkületet és egyre keményebb cinizmust hozva létre benne. Az „akár el is pusztíthattatok volna – akár el is pusztíthattunk volna” mint hovatovább általános alapszituáció olyan mély árkot ásott élők s élők közé, amely felett csak a legrejtelmesebb szó tudhatna átzengeni valahogy, megszólítva a másikat. Természetesen éppen ezt keressük; csakhogy hol lehet azt a szót keresni?
Keressük-e egyáltalán? Megvan-e még bennünk a keresésre való akaratnak csak a csírája is? Nem törődünk-e bele, hogy valamiféle világvégzet rendelkezett így felőlünk, egyre sűrűbb sötétségeket hozva létre? Ahogyan beletúrtunk abortáló vasainkkal az anyaölbe, úgy túrtunk bele a természet anyaölébe is. Az élet szálai nemcsak férfi és nő között, hanem ember és hegy, ember és erdő, ember és folyóvíz, ember és termőföld közt is egyre félelmetesebben szakadoznak. Az embert ma már szinte semmi sem tartja, semmi sem védi. Az álmatlanok helyzetére hasonlít ez a helyzet, a forgolódónak a kopár pragmatikus öntudaton kívül már semmije sem maradt. Azonban az álmatlanság is kollektív betegség: miközben mi még mindig pontszerű személyes állapotainkra hivatkozunk csak, megállapítva bölcsen, hogy velük a társadalmi romlás, a fekete massza ellenében semmire sem megyünk. S a politikáról akkor még nem is beszéltünk.
A kollektív bűnösség nem az a jogi kategória, amelyről el szoktak vitatkozni, értelmetlenül, s amely mint jogi kategória természetesen tarthatatlan, sőt egyenesen gonosz, zsarnoki gondolat. Nem is erkölcsi kategória, hanem szinte fizikai valóság, fekete sár, amely nem engedi, hogy változtassunk életünkön, a történelem halálos menetén. Úgy képzelem azonban, hogy a megváltó akarat éppen ezen a vigasztalan mezőn tud belépni az életünkbe. Ezért ünnepeljük a karácsony misztériumát éppen ebben a sűrű sötétben. Minden születés misztérium, s az, ami itt meg akar születni, a misztériumok misztériuma. Valami, ami kívülről lép be az életünkbe, de úgy tud csak belépni, ha mi magunk belülről átváltozunk.
Kívülről jön, s mégis valahonnan belülről, legbelülről, mert máshonnan persze nem jöhet. „József, Dávidnak fia, ne félj elvenni az Máriát feleségül, mert az mi őbenne fogantatott, a Szentlélektől vagyon.” Ez a fordulópont, jó néhány hónappal karácsony előtt még. „Az Jézus Krisztusnak születése pedig így volt. Mikoron az ő anyja az Mária jegyeztetett volna Józsefnek, minek előtte őtet hazavinné, találtaték viselősnek az Szentlélektől, József pedig, az ő férje, mivelhogy igaz ember vala, és nem akará őtet gyalázatba keverni, akará őtet titkon elhagyni. Mikoron pedig ezeket magában elgondolta volna, imé az Úrnak Angyala álomban megjelenék néki és monda, József, Dávidnak fia, ne félj…” s innen tovább mint fent. Miért, miért nem, Máté csak azt beszéli el, Józsefnek miként jelenik meg az angyal, Lukács pedig csak azt, hogy Máriának (Márknál és Jánosnál a születés történetét nem találjuk): „Küldeték az Istentől az Gábriel Angyal az Galileának városába, Názáretbe egy szűzhöz, mely férfiúnak jegyeztetett vala, mely férfiúnak neve József vala, ki az Dávidnak házanépe közül való vala, az szűznek pedig neve vala Mária,” de neki is azt mondja az angyal, „ne félj”; „Ne félj Mária, mert az Istennél kegyelemben vagy”.
Regényszerűen, novellaszerűen egyikük esetében sem tudjuk, hogyan játszódott le a dolog, de mindketten valami mély és talán szörnyű félelemből szabadultak az angyali szavak által. Távol álljon tőlem, hogy egyszerűen metaforának tekintsem az angyali jelenéseket; úgy gondolom azonban, hogy az az egyedülálló és egyszeri történelmi áttörés, a maga transzparenciájában, fényt vet arra az útra is, amelyre ráléphetünk mi is, ha nem érjük be azzal, ami van.