Nyolcszáz fiók, whisky szivarkával meg a szaúdi terroristák

A Népszava kényes ízlésű munkatársai több ízben is szélsőségesnek bélyegezték lapunkat, amiért egyes szerzőink az év során publicisztikáikban indokolt esetben stilisztikailag erős jelzőket használtak a kormányfő mentális állapotával kapcsolatban. Sajátos hozzáállás, hogy a „szociáldemokrata napilap” publicistái egy pillanatig sem mérlegelték a valóságbizonyítás lehetőségét. Tisztánlátásukat nyilván erősen korlátozza az is, hogy csupán írják, s nem feltétlenül olvassák is saját lapjukat. Maga az alapprobléma azonban megér egy vizsgálódást: vajon felelős vagy felelőtlen miniszterelnöke volt-e 2005-ben a Magyar Köztársaságnak? Gyurcsány Ferenc első – és remélhetőleg utolsó – teljes kormányzati évét saját nyilatkozatai tükrében kísérelem meg áttekinteni, a Magyar Nemzet Online gazdag idézetgyűjteményére támaszkodva, a teljesség igénye nélkül.

„Nem szeretnék olyat mondani, amit nem biztos,
hogy elhinnének nekem az emberek.”
(Gyurcsány Ferenc a Magyar Rádióban, 2005. január 5.)

Januárban Gyurcsány Ferenc vatikáni élménybeszámolóval indított: a Magyar Narancsnak nyilatkozva azt részletezte, miként oktatta ki az élete végéhez közeledő II. János Pált egyház és állam különválasztása tárgyában. Az agg pápa állítólag csak annyit reagált a „politizáló” magyar katolikus egyházat elmeszelni próbáló árulkodásra: „I understand.” A valláspolitika azonban továbbra is élénken foglalkoztatta a kormányfőt. A budapesti gettó felszabadulásának 60. évfordulóján elmondott beszédében azon tűnődött el: „Mire rendelt a Megváltó, a sors milyen utat szabott nekünk?” A Mazsihisz anonim nyilatkozója finoman felhívta a miniszterelnök figyelmét: e vallás követői még csak várják a Megváltó eljövetelét, így a kormányfő eszmefuttatása kínos bárdolatlanság.
Februárban az MSZP nőtagozatának tisztújító értekezletén Gyurcsány keresetlenül azt üzente Orbán Viktornak, hogy „fogja be a száját akkor, amikor a költségvetés világáról beszél”. Azonkívül, hogy egyszerre beszélni és hallgatni fizikai képtelenség, az ellenzék elhallgattatásának vágya óhatatlanul a pártállami idők iránti lappangó nosztalgiáról tanúskodik. A miniszterelnök ugyanitt kedvenc témáját, a vallást meglehetősen profán vonatkozásban érintette: saját bevallása szerint csak másodállásban vállalta volna a papi hivatást, ugyanis akkoriban a papája is másodállásban dolgozott. Ugyanezen a bőséges verbális termést hozó bensőséges alkalmon sikerült hosszan elhúzódó diplomáciai bonyodalmakat keltenie a kormányfőnek azzal a „tréfás” kijelentésével, hogy a Szaúd-Arábia ellen pályára lépő válogatott futballistáink „halált megvető bátorsággal játszottak az arab terroristák ellen”. Az arab világ rosszallása sem akadályozta azonban abban, hogy két hét múlva, Szili Katalin házelnök asszony kényszerűen elhalasztott rijádi útjával kapcsolatban Gyurcsány úgy nyilatkozzék a televízióban: „nem lehet kizárni, hogy esetleg pusztán óvatosságból nagyobb távolságot tart” a szaúdiaktól. Külpolitikai ámokfutása Moszkvában folytatódott, ahol nem csupán megköszönte a magyar nép nevében Putyin elnöknek a felszabadítást és a negyvenhét éves szovjet megszállást, hanem mellékesen azt is kijelentette: 2002 óta megduplázódott az Oroszországba irányuló magyar export, s ebben nagy érdemei vannak egyebek közt a Nagykanizsai Konzervgyárnak is. Fájdalom, Nagykanizsán soha nem volt konzervgyár, így nem volt minek megduplázódnia. „Történelmi beszéd lesz, Klára” – idézte Gyurcsány saját magát egy Mozgó Világ-vitaesten. Ezt állítólag feleségéhez fordulva mondta, miután hajnalig dolgozott (később általa is feledhetőnek ítélt) parlamenti évértékelő szónoklatán fél üveg whisky és fél doboz szivarka társaságában.
Márciusban az ELTE teadélutánján kicsit elszólta magát: „Szavazz rám, és csökkentem az árakat, növelem a juttatásokat, és növelem, ööö, csökkentem az adókat.” A fővárosi traktoros demonstrációt lezáró, a tiltakozó gazdákkal kötött megállapodás után egy nappal pedig, amikor az erőgépek már hazafelé tartottak, „bátran” azt mondta: „A gazdák, a tüntetők a legfőbb kérdésekben, amelyet hetek óta hangoztatunk, abban meghátráltak.” Nem tudom, ki hogy van vele: nekem az a vagány kamasz jut erről eszembe, aki mindaddig vakmerően hergeli az acsargó kutyát, amíg tart a kerítés. Sajátos történelemszemléletéről Gyurcsány „márciusi ifjúként” adott számot: „A szabadságért és függetlenségért megküzdöttünk ’48–49-ben. Majd amikor elbuktunk, hát kiegyeztünk. A demokráciáért megküzdöttünk ’56-ban. Forradalom volt, a vér, a tett, a cselekvés forradalma. Elbukott, de kiegyeztünk. Kiegyeztünk ’89-ben.” Az EU-csúcsértekezlet után tartott sajtótájékoztatón kerek perec kijelentette: az idei költségvetési hiány 3,6 százalék lesz. A nagyságrendet ugyan eltalálta, de azért ne totózzon – ám ha már mindenképp muszáj, akkor a saját pénzével tegye, ne a miénkkel. Az árvíz elleni védekezésbe is sikerült transzcendens elemeket csempésznie: „A következő hat-tíz napban jelentős árhullámtól nem kell tartani, azt követően pedig a természet és a Jóisten kezében van a sorsunk.” Ez esetben viszont teljesen fölösleges a kormányt drága pénzen eltartanunk.
Áprilisban nekrológot mondott személyes ismerőséről, az elhunyt Wojtyláról a sztorimagazinok stílusában. „Az embereknek személyes lett a viszonyuk II. János Pál pápával. Az első modern, igazi keresztény sztár lett, s így is viszonyultak hozzá, miközben ennek a sztárságnak igazából lelki oldala van” – vélte. A Demos Magyarország rendezvényén meglepő észrevételeket tett közkinccsé. „Az elmúlt tizenöt év úgy általában rendben van. De nagyon nincsen rendben sem a jelen, sem a jövő.” Mi tagadás: pontosan ettől féltünk. „Szerintem több piac és több állam kell, csak mindegyik másként” – reformálta meg alapjaiban a közgazdaságtant. „Ez elképesztő kihívást jelent a következő három évben az igazgatás, az oktatás, az egészségügy, a szociális és munkanélküli-ellátás, a lakástámogatás és a családtámogatás területén. És e területek melyikéről tudjuk, hogy mit csináljunk vele? Egyikéről sem” – hirdetett megkapóan őszinte programot. De még erre is rátett egy lapáttal a totális kormányzati káosz érzékeltetésében: „Politológus barátaim tévednek, amikor azt gondolják, hogy azért nincsenek reformok, mert én egy gyáva fickó vagyok. De, kérem szépen, milyen reformokról tetszenek beszélni? Egészségügyiről? És abban mit csináljunk? Mihez van ma támogatás? Miben értünk egyet? Semmiben! Kihúzhatok háromszáz fiókot a magyar Parlamentben és ötszázat a minisztériumokban: nincsenek kidolgozott, kész, átfogó, összefüggő reformprogramok.” A reform útját végül minisztereinek a szelektív menesztésében találta meg, s erről felséges többesben számolt be. „Draskovics miniszter urat 25-i hatállyal felmentjük. Örömömet szolgálná, ha nem az igazgatás területén, de valahol olyan gazdasági területen tudna dolgozni, hogy az Magyarország érdekeit szolgálná” – mondta kedvesen kegyvesztett emberéről. Németh Imre földművelésügyi miniszter távozása miatt meg szinte már zokogott a nemzet: „Nyugodtan mondhatom, hogy majd meghasadt a szívem érte emberként, mert vannak közöttünk emberi viszonyok is. Én nagyon szeretném, ha tudnék neki olyat ajánlani, amiért ő hajlandó lenne dolgozni a kormánynak és az országnak. Én ezt jeleztem neki. Én tartanám megtiszteltetésnek, ha találnánk mindkettőnk számára valamilyen elfogadható feladatot…” Talán járhatna Kövér László vidéki nagygyűléseire, hordozható magnetofonnal a belső zsebében.
Májusban Gyurcsány az osztrák Profil című hetilapnak így summázta az uniós csatlakozást magyar szemmel: „Az emberek nagyjából három dolgot érzékelnek: a megerősödött versenyben csökkentek az élelmiszerárak, a whisky és a konyak olcsóbb lett, mert kisebb adó terheli azokat – ami boldoggá teszi a férfiakat. Valamint a határokon gyorsabb az átkelés, bár továbbra sem süt két nap Magyarország felett.” Ez utóbbi megállapítása kétségkívül helytálló, bár az uniós választási propagandában két napkorongot senki nem ígért. Sok egyebet igen, de például a bécsi cukrászdanyitásokról Gyurcsány nem számolt be az osztrák olvasóknak. Az „öregecskedő feleségek” lecserélésén túl viszont újabb adalékkal szolgált ahhoz, mitől boldog a magyar férfi: hát a whiskytől meg a konyaktól. (Főleg történelmi beszédírások alkalmával.) De Gyurcsány saját magáról is tudott meghökkentőt közölni. Megfeledkezve saját puccsáról, amit volt főnöke, Medgyessy Péter ellenében kivitelezett, így emlékezett vissza kormányzása kezdeteire: „Meglepett, hogy miniszterelnök lettem. Erre nem voltam felkészülve. Nyugodtan bevallhatom, hogy az első hónapok a maratoni futáshoz hasonlítottak.” Ez a maratoni futás szelídült aztán később birodalmi lépegetéssé.
Júniusban a Gazdaságkutató Intézet konferenciáján fölöttébb önkritikus hangulatban volt: „Azt mondhatnák, hogy micsoda nagyképűség, amit itt művelek.”
Júliusban viszont a nagyképűség problematikáját már dialektikusan a kisszerűség, a töpörödés perspektívája váltotta fel. Gadácsi János kérdése a Magyar Rádióban: „Ha már a töpörödést említi, a mostani ellenzék Kovács Lászlót idézi mindig, amikor a volt külügyminiszter azt mondta, hogy meg kell tanulnunk kicsiknek lenni.” Gyurcsány: „Ó, dehogy. Annyira jó lenne, ha pontosan fogalmaznák, ön is tudja, hogy ez egy idézet, és tudja, hogy Kovács László kit idézett?” Gadácsi: „Kit?” Gyurcsány: „Kovács László – ne menjünk ebbe a dologba bele – idézett egy nagyon jelentős magyar írót, aki azt mondta Magyarországnak: Magyarország, amely nem tudja elfelejteni azt a régi és el nem feledett államát, amikor Trianon előtt Nagy-Magyarországként létezett. Magyarország, béküljél meg önmagaddal. Ez erről szól, ez a történet.” Gadácsi: „Ezt ki mondta?” Gyurcsány: „Ne facsarjuk ki egymás mondatait!” Az idézett nagy író személyazonosságának felfedői között hangszórókat sorsolok ki. Gyurcsány azonban a mondatfacsarás problémakörétől gyorsan eljutott a közmédia keresetlen újradefiniálásáig is: „A közmédiának nem az a felelőssége, hogy visszhangozza a politikusok szavait, hanem az a felelőssége, hogy keresse az igazságot, és ha úgy látja, hogy valaki nem mond igazat, akkor azt mondja, hogy többet hazugsághoz nem adok teret.” Azon túl, hogy Gyurcsány ilyen alapon már réges-rég a tájára sem mehetne a Bródy Sándor utcának, igazán megkérdezhette volna a dologról Lendvai Ildikót, aki régi szakértőként bizonyára megerősíti: ez bizony cenzúra volna. És akkor ilyen mondatok sem hangozhatnának el a tervezett kormányzati nyugdíjcsökkentésről, mint amit a miniszterelnök felelősségteljesen az ATV adásában röpített az éterbe: „Ez a mi legfontosabb programunk, és ha még mindemellett a nyugdíjakat is tudjuk csökkenteni, és épülnek az autópályák, akkor rendben vagyunk.”
Augusztusban a kormányfő a Magyar Televízióban foglalta össze a demokrácia lényegét, bár némiképp konfúz módon: „Ha jól kormányzunk, akkor a választók azt akarják, hogy folytassuk, és ez így jó, ha meg nem, akkor meg az a jó, hogyha a választók nem akarják, hogy folytassuk.” Pangloss mester elégedetten csettintene: ez minden világok legjobbika. Főleg, ha a Folytassa, Gyurcsány! mozipremierje érdeklődés hiányában elmarad.
Szeptemberben revelatív felismeréssel lettünk gazdagabbak: „Az ország költségvetése szándékokból és nem számokból áll.” A csuda vinné el, mi meg itt számháborúzunk, pedig esszét kellene írnunk. Továbbá azt is megtudtuk: „A szegények száma nem növekedett, csak nem csökken.” A stagnáló szegények között viszont ott van egy szegény pápai asszony: „Látom édesanyámon, aki kétszobás lakótelepi lakásban lakik, aki csak akkor kapcsolja be a konvektort, ha nagyon muszáj, a konyhában pedig azért nem, mert a gáztűzhely úgyis ad elég meleget. Tudom, hogyan számolja és hogyan olvassa a gázórát, hogy hány köbméter fogyott ebben a hónapban.” Meg kell a szívnek szakadni.
Októberben Gyurcsány államférfiként nyilatkozott a román közszolgálati tévében, igen magas bukaresti tetszési indexszel. „Magyarország nem akarja Erdélyt, mert tudatában van a jelenlegi politikai realitásoknak és annak a ténynek, hogy a Trianonban elvesztett területek visszaszerzésére összpontosító XX. századi politika csak szenvedéseket okozott. A II. világháború végén kötött békét tíz magyarból kilenc elfogadja” – közölte nyilván hiteles közvélemény-kutatási adatokra támaszkodva. Október 23-án a köztévével karöltve múlt időben szólt egy jövőbeli eseményről – a riporternőt később Prima Primissima-díjra jelölték. „Egy pár mondattal mondtam, hogy olyan beszédet fogok ma mondani, amilyet még miniszterelnök nem mondott Operaházban.” A kormányfő ráduplázott a hazugságra: nem azt mondta, hogy beszédet fog mondani, hanem hogy beszédet mondott. Az Operaház jövőbeli állami támogatása amúgy a háromperces ünnepi beszédhez időarányosan igazodik.
Novemberben fellebbent a fátyol a KISZ-káderek munkaerkölcséről: „Bent voltam egész nap a karon, bejártam a kollégiumba, ugyanúgy éltem, mint korábban főiskolásként, hisz amikor az ember nagyon KISZ-ezik, vagy ha bent van egy ilyen egyetemi mozgalomban, amikor nagyon sűrű az élet, úgysem jár órákra.” Kisvártatva minden előzmény nélküli jajkiáltás nyomta el a magyar gazdaság dübörgését: „Nem akarunk Párizst, nem akarunk éhséglázadást, nem akarunk fejletlenségben hagyott régiókat.” Ráadásul a kormányfő a közrádióban hozzátette: „Az beszél, akinek a háza ég…”
Decemberben jelent meg minden idők egyik legkínosabb publikációja a 168 Órában Anyám, Katus címmel. „Hétvégenként mindig megkérdezi, hogy lát-e majd a parlamentben. Most már lassan tudja a választ: igen, lát. Azt meséli, hogy ilyenkor engem még megnéz, de amikor jön az ellenzék válasza, már sokszor lehalkítja a tévét.” Az a gyanúm, nem csupán Katus mama van így ezzel. Gyurcsány Ferenc beszél, beszél, aztán ha bárki elemezni kezdi meglepő és mulatságos mondatait, hívei és fegyverhordozói a vele kapcsolatos jelzőhasználat miatt kezdenek fintorogni. Pedig ha figyelnének kicsit, rádöbbenhetnének: a Magyar Köztársaságnak már megint méltatlan miniszterelnöke van. E felismerésre persze nincs sok esély, ha valahányszor jön a kritika, rendre lehalkítják a tévét…