Tényleg szép volt, fiúk?

Azok, akik elolvasták Lóránt Károly cikkét (Szép volt, fiúk? Neoliberális politika – gazdasági káosz, Magyar Nemzet Magazin, november 26.), joggal tarthatnak igényt olyan kiegészítésre, amely megvilágítja az ott tárgyalt kérdések hátterét. Itt erre a kiegészítésre törekszem. A második világháború utáni gazdaságtörténet első szakaszában, az 1973-ban kitört olajválságig a teljes foglalkoztatás fenntartása, a gazdasági növekedés és a növekedésnek az elmaradt területekre való kiterjesztése állt a világ gazdaságpolitikájának középpontjában. Ez a törekvés óriási eredményeket hozott. A bruttó nemzeti termelés (GDP) növekedése a világ 16 legfejlettebb országában 1950 és 1973 között évi 4,9 százalék volt: soha máskor nem látott magas érték. Általános volt a remény, hogy a jólét tovább növekszik, és kiterjed az egész világra. Ez az optimizmus az 1973. és 1979. évi olajválságokkal tört meg. Az olajár-emelkedés általános inflációra vezetett, és a gazdasági növekedés helyett az infláció letörése lett a gazdaságpolitika elsődleges célja. Ekkor és ezért jutott uralomra a neoliberális gazdaságpolitika, amely a stabilitást – az infláció csökkentését – fontosabbnak tartotta a teljes foglalkoztatásnál, a növekedésnél és a jólét kiterjesztésénél.
A második világháború utáni gazdaságtörténet második szakasza igazában mégsem az olajválsággal, hanem 1982-ben kezdődött, amikor az Egyesült Államok központi bankja, a Federal Reserve Board (Fed) szigorú pénzügyi politikát vezetett be. Ez magas kamatokra vezetett a világ egészében. Nemcsak Magyarország, hanem sok más ország is hitelből fedezte az ismételten és nagymértékben megnőtt olajszámlát. Az ugrásszerűen megnőtt kamatok sok ország számára lehetetlenné tették az adósságszolgálat teljesítését, a latin-amerikai országok sorban jelentették be fizetésképtelenségüket. Kitört a nemzetközi adósságválság. Az egész világon lelassult, sőt megállt a növekedés.
A Reagan-kormányt követő Bush-adminisztráció felismerte a helyzet tarthatatlanságát, és a kormány pénzügyminisztere szinte azonnal hivatalba lépése után, 1989 márciusában kezdeményezte a róla elnevezett Brady-tervet az adósságválság megoldására. Ez a javaslat elfogadható volt mind az adósok, mind a hitelezők számára. Az esetek egy részében – tehát nem minden esetben – leírták a tartozások egy részét, és a megmaradó dollártartozásokat első osztályú amerikai állampapírokkal fedezett, tehát gyakorlatilag biztos tartozássá alakították át. Ez csökkentette az adósok adósságszolgálatát, növelte a hitelezők biztonságát, és csökkentette a hitelezők tartalékképzési kötelezettségét. Ezt az eljárást később mintegy 80 országban alkalmazták, elsősorban Latin-Amerikában, többek között Argentínában, Brazíliában, Uruguayban és Venezuelában, továbbá Bulgáriában, Lengyelországban és Oroszországban – zömmel sikerrel. A magyar gazdasági vezetés máig adós annak magyarázatával, hogy nálunk miért nem alkalmazták ezt az eljárást.
Az amerikai kongresszusban – nyilvánvaló előnyei, akár elkerülhetetlensége ellenére – mégis volt ellenállás a terv elfogadásával szemben. Ezért 1989 végén a Brady-terv kongresszusi elfogadtatása érdekében nemzetközi konferenciát hívtak össze az Egyesült Államok és Latin-Amerika nemzetközi kérdésekkel foglalkozó vezető közgazdászai részvételével. Ezen fogalmazták meg az úgynevezett washingtoni konszenzust, amely az 1990-nel kezdődő évtized gazdaságpolitikájának sarkköve lett Latin-Amerikában és Kelet-Közép-Európában. Ez a konszenzus valóban a stabilizációt, ennek érdekében a költségvetési deficit csökkentését, az adóreformot, a közvetlen külföldi beruházást, a privatizációt és a deregulációt állította a középpontba.
A konszenzusnak azonban kétféle olvasata volt: a megfogalmazója, John Williamson és az Institute for International Economics, az egyik legtekintélyesebb washingtoni agytröszt által képviselt eredeti, progresszívebb, és a tézisekké leegyszerűsített, éppen ezért általánosabban elterjedt, neoliberális olvasat. A kettő közti különbség a legszorosabban összefügg a Lóránt Károly cikkében leírtakkal.
A deficit csökkentése az eredeti változat szerint nem feltétlenül jelenti ennek megszüntetését. Ha egy országban visszaesés van, akkor az eredeti változat szerint megengedett a hiány a gazdaság élénkítése és a teljes foglalkoztatás elérése érdekében, s a deficitet csak hosszabb idő átlagában kell megszüntetni. Ami a deficit csökkentését illeti, az eredeti változat elsősorban az indokolatlan támogatások csökkentését javasolta, az oktatásra és egészségügyre, valamint a szegénység mérséklésére fordított kiadások csökkentését semmiképpen sem. Ez éles ellentétben van a neoliberális olvasattal, ami a stabilizáció jövedelemelosztási hatásainak még a figyelembevételét is elutasítja. Az adóreform tekintetében a konszenzus eredeti megfogalmazása az adóemeléssel szembeni ellenállást felelőtlennek minősíti, ami ismét éles ellentétben áll az adócsökkentést feltétlenül preferáló neoliberális állásponttal. A kamatlábak tekintetében az eredeti megfogalmazás hangsúlyozza, hogy ezeknek a piac által meghatározottnak, de alacsonynak kell lenniük, hogy előmozdítsák a gazdaság kibontakozását. A valutaárfolyamnak az eredeti megfogalmazás szerint elő kell mozdítania az ország exportképességét, a kereskedelempolitika feladata pedig az újonnan kialakuló iparágak vámvédelme (!), majd szó szerint: „Egy nagymértékben védett piacú országtól nem várható el, hogy egyik napról a másikra megszüntesse a belföldi termelés minden védelmét”. A közvetlen külföldi tőkeberuházással szembeni ellenségességet az eredeti változat is „ostobaságnak” minősíti, a privatizációval kapcsolatban azonban az eredeti változat szerzője azt állapítja meg, „nem vagyok meggyőződve arról, hogy a magánvállalatok mindig hatékonyabbak” és hogy „a köz szolgálata mindig rosszabb indíték az egyéni haszonra való törekvésnél”, továbbá hogy számos közmű esetében „a köztulajdon előnyben részesítendő a magánvállalkozással szemben”. Végül mind az eredeti, mind a neoliberális olvasat szükségesnek tartja a tulajdonjogok védelmét.
Ez az ismertetés teljes mértékben igazolja Lóránt Károlynak a magyar neoliberalizmus gyakorlata és a „Dimitrov téri fiúk” elleni támadását. A magyar elvi álláspont és gyakorlat nem az idézett legmagasabb szintű washingtoni agytröszt álláspontjának felelt meg, hanem az attól sokkal jobbra álló szélsőséges neoliberalizmus nézeteinek. Nálunk a költségvetési egyensúly helyreállításának fő eszköze az oktatási, egészségügyi és jóléti kiadások csökkentése, és komoly hangot kapott az a nézet, hogy az ország még nem érett arra, hogy jóléti államot tartson fenn. A valutaárfolyam nem az export előmozdításának, hanem elsősorban az infláció csökkentésének lett az eszköze. Az ország, a washingtoni agytröszt tanácsai ellenére, szinte egyik napról a másikra megnyitotta határait a sokkal fejlettebb országok versenye előtt, szó sem lehetett átmeneti vámvédelemről. A hazai neoliberális nézet szerint a magánvállalatok feltétlenül hatékonyabbak a közszolgálatoknál, még véletlenül sem hallottam olyasmit, hogy a köz szolgálata hatékony motiválóerő lehet. Végül a tulajdonjogok védelme semmiképpen sem indokolta minden idők legszigorúbb csődtörvényének bevezetését. A hazai neoliberalizmus tehát radikálisabban jobboldali és antiszociálisabb a washingtoni álláspontnál.
A lényeg azonban nem annak tárgyalása, hogy mit, hogyan és miért rontottunk el a múltban, hanem az, mit tegyünk a jövőben. Lóránt Károly bevezetőjében azt az álláspontot foglalja el, hogy az ikerdeficitből – a költségvetés és a folyó fizetési mérleg hiányából – az utóbbi, tehát a külkereskedelmi mérleg és a (nemzetközi) folyó fizetési mérleg hiánya a fontosabb. Bármennyire fontos, sőt elkerülhetetlen tehát a költségvetés hosszú távú egyensúlyának kialakítása, ennél is fontosabb a folyó fizetési mérleg hiányának megszüntetése. Mi több, az adósságcsapdából csak úgy kerülhetünk ki, ha sikerül a javak és szolgáltatások forgalmában olyan többletet elérnünk, amely lehetővé teszi legalább a kamatok kifizetését.
Tovább kell azonban mennem az ikerdeficit közkeletű fogalmánál, és azt kell leírnom, hogy Magyarországon hármas ikerdeficit van, és a harmadik iker a belföldi megtakarítás alacsony szintje, sőt hiánya, vagyis az, hogy a hazai megtakarítás nem fedezi a hazai beruházásokat. A három iker közül talán ez a harmadik a legfontosabb. Megoldást csak a hármas ikerdeficit megszüntetése, és ezzel párhuzamosan a növekedés meggyorsítása hozhat. A kérdés tehát az, hogy hogyan lehet ezt elérni, mégpedig úgy, hogy a növekedés meggyorsuljon, ami nélkül a deficitek sem szüntethetők meg. Lóránt Károly két intézkedést javasol: a kis- és középvállalkozások támogatását és a nemzetközi szerződések által megengedett védőintézkedések alkalmazását. Ezzel egyetértve mégis azt kell írnom, hogy ettől a helyzet megoldása nem várható, további lépésekre is szükség van.
Bármennyire igaz legyen az a megállapítás, hogy a magyar gazdaság tulajdoni szerkezete és a külföldi tulajdonnak a feldolgozóiparon és különösképpen a pénzügyi szektoron belüli aránya abszurd és példátlan, ez rövid távon semmiképpen sem, hosszabb távon is aligha, legföljebb csekély mértékben változtatható meg. Ehhez hozzájárul, hogy a külkereskedelmi mérleg hiányát a korábban a vámszabad területre települt, most is külföldi kézben lévő, elsősorban gépipari vállalatok exporttöbblete tartja elviselhető keretek között, a folyó fizetési mérleg hiányának elviselhető keretek között tartását pedig nagyrészt a külföldi tulajdonban lévő vállalatok jövedelmének hazai újrabefektetése teszi lehetővé. 2004-ben a gépipar exporttöbblete – zömmel a külföldi tulajdonban lévő vállalatoké – megközelítette a kétmilliárd eurót, a külföldi tulajdonban lévő vállalatok újrabefektetett jövedelme pedig 2002–2004-ben ugyancsak megközelítette ezt az értéket. A magyar gazdaság e nélkül a két tétel nélkül életképtelen lenne.
Ebből az következik, hogy a gazdaság rövid távú egyensúlya fenntartásának – vagy inkább az elviselhetetlen mértékű és finanszírozhatatlan egyensúlyzavar elhárításának – és a középtávú növekedés gyorsításának előfeltétele, hogy ez az évi kétszer két milliárd eurós többlet fennmaradjon és növekedjék. Lóránt Károly joggal ír a portfólióbefektetések ingatagságáról, ez az ingatagság azonban sokkal kisebb mértékű az ide települt vállalatok jövedelme és ennek újrabefektetése tekintetében. Olyan gazdasági klímát kell tehát fenntartanunk, amely előmozdítja ennek az exporttöbbletnek és az újrabefektetett jövedelmeknek a növelését, sőt a további külföldi közvetlen tőkebefektetést. E nélkül a külkereskedelmi és a folyó fizetési mérleg hiánya nem tartható elviselhető keretek között. Ha ezt a belföldi tulajdonban lévő vállalatok exporttevékenységének növekedése is követi, továbbá és mindenekelőtt a hazai megtakarítás növekedése is, akkor nyílik meg a lehetőség a gazdasági növekedés gyorsítására és ezzel együtt a deficit felszámolására. A helyzet tehát távolról sem reménytelen, de megoldása megfontolt és mértéktartó, az ország tényleges és nehezen megváltoztatható helyzetével teljes mértékben számoló gazdaságpolitikát igényel.

A szerző közgazdász, professor emeritus