Zajpokol Demszky belvárosában

A szép, jó és igaz hármas egysége sokáig az európai szellem nagy mértéke volt. Szépnek a Károly körúti üzletsor ugyan nem volt nevezhető, de jó volt és igaz volt; jó volt, mert megfelelt az itt élő kispénzű vagy a közepes módú (a közepesen jómódúak rég elmenekültek innen) emberek bukszájának (egyáltalán, könnyű volt bevásárolni onnan), és igaz volt, mert tökéletesen illeszkedett az itteni, fényesnek semmiképp sem mondható élet realitásaihoz. (Idős emberek még emlékeznek arra az időre, amikor tiszták voltak itt az utcák, az egész utcakép; de réges-régen elmúlt az a kor.) Mint sajnos hamar kiderült, az az üzletsor még némi védelmet is nyújtott, nem is keveset, ismeretlen fenyegetések ellen; alig kezdték el bontani, már éreztük, összeszoruló gyomorral, mi lesz majd ebből: rendezvények színtere, na persze.
Hovatovább a városvezetésnek már mindenről csak ez jut az eszébe, a rendezvény, a ricsaj, a buli. Panem et circenses, kenyeret és játékokat: a nép – a lakosság – kábításának páros római eszközéből mára már inkább csak a circenses, a rendezvény maradt. Az viszont igazi római brutalitással: értsenek belőle, akiknek mégsem tetszenék a dolog, kinek a kezében van itt a hatalom. Fül siketüljön, remegjen bele a föld. Ne szálljon álom a szemükre.
Akárcsak a bős-nagymarosi háborúságok idején, most is úgy érzem, a hatalmon lévők (a közigazgatás, a pénzvilág, s jelen esetben, horribile dictu, a zeneszolgáltatók) háborút viselnek ellenünk. A háború centruma sokáig az Erzsébet téri Gödör Klub volt, a zene címén mindannyiunk ellen elkövetett embertelen agresszió színtere. Évek óta ostromoljuk beadványainkkal, fellebbezéseinkkel, aláírásgyűjtéseinkkel az V. kerületi polgármesteri hivatalt és Budapest Főváros Közigazgatási Hivatalát – minden hiába. Néha egész nap megy az irgalmatlan dajdaj, maximális hangosítással, vagy elkezdődik, abbamarad ötletszerűen ekkor-akkor, rázendítve aztán este hatkor, hétkor, nyolckor, kilenckor teljes erőből, belenyúlva a késő éjszakába. Még annyit értünk el talán, egy ideig tízkor, negyed tizenegykor abbamaradt a zenebona; de aztán újra jöttek a tizenegyig, fél tizenkettőig tartó kivételek; és hátra volt még mindig a feketeleves, miközben a Gödör is maradt, mert társult hozzá a városházi park. Nem kellett ahhoz sok ész, akkor se már, hogy megállapítsuk, nem egyenrangú állampolgárok, hanem megvetett alattvalók vagyunk. Bolond, aki többet kívánna. Büntethetnének szigorúbban is. Nyáron vendéget nem hívunk, sem unokákat; behúzódunk egy hátsó szobába, bőgetjük a tévét, harsogja túl a kinti tébolyt, minden szemetet megnézünk, csak éljük túl mindig csak azt az estét; sem dolgozni, sem beszélgetni nem lehet, egymás szavát sem értjük.
A bős-nagymarosi hasonlat nem csak úgy találomra jött elő. Benső rokonság volt egykor az éjszaka csendje és az éltető folyam hatalmas csendje között: de ennek ma már vége van. Az élet csendje volt az a csend, és akik gyűlölik, magát az életet gyűlölik. Nem ritkaság az ilyesmi, korunkban; ha nem tudnánk úgyis, tudhatjuk Erich Frommtól, hogy ez a gyűlölet közvetlenül összefügg a totális államfilozófiákkal. Lehet itt ábrándozni rendszerváltozásról, de nagyjából ma is egy totalitárius rendszerben élünk. Mert mi más volna az olyan ügykezelés, amely valamely nehezen körvonalazható, de annál jobban érezhető cél érdekében nem habozik nyilvánosan gyötörni, sok éve már, a rábízottakat, magas vérnyomással, álmatlansággal, szívbajokkal sújtva őket? Brutális zeneszóval, amelynek alkalmazása a nemzetközi szabályok, például az Amnesty International szerint kínzásnak számít; de úgy látszik, csak akkor, ha erre zárt falak között, például az Abu Graib hírhedt tömlöcében kerül sor. Nekünk elég, hogy a Belvárosban élünk. Jó uraink távol vannak tőlünk, villáik faláról minden könyörgésünk lepattan.
Az azért nem lehet, hogy sirámainkról ne is hallottak volna. Cinizmusuk még az én sokat próbált nagyvárosi tudatomat is elképesztette. Mert a városházi parkocskából valóban az lett, amitől tartottunk: büntetésül, amiért szenvedünk a Gödörtől, kaptunk mellé egy másikat is. Különös volt az a sietség, amellyel létrehozták. Kőtörés robaja, borzalmasan búgó gépek, nagy por, hetekig. Elég sivár helyecske lett belőle, pártrendezvénynek való. A liberális hétre éppen kész lett, amelynek záróeseménye, október 15-nek liberális éjszakája minden képzeletet felülmúlt: éjfél után fél kettőig tombolt az infernális zene. Engedély van rá, mondták a rendőrségen; hogy is ne volna; amit terveznek, engedélyezik is önmaguknak. Vagyis hát: annak tökéletes tudatában, hogy az itt élők évek óta csak a csendért könyörögnek, telepítettek a nyakunkba még egy zajforrást, a városházi parkot.
Hát ez „Az intencionális ricsaj mint metafora, és mint emberölési módszer” – ilyen címmel tartottam előadást egy építészeti konferencián. Előadásomnak sikere volt, kiderült, ami amúgy is tudható volt, nem csak mi, az Erzsébet tér környékén élők szenvedünk e vad zenebonától, a város jó néhány pontja hasonló ostrom alatt áll. Csak éppen képtelenek vagyunk gyötrelmeinket közösen artikulálni. Az önkormányzatiság elve itt nemhogy kudarcot vallott volna – az ellenkezőjére fordult. Létre kellene hoznunk az önkormányzatoknak egy új, benső, a helyben élőkhöz közelebb álló körét, mint amikor a kígyó bőre alatt kinő az új bőr; csakhogy ehhez hatalmas politikai és szervezői energiára volna szükség.
Az intencionális ricsaj nemcsak abban különbözik az úgymond véletlenszerű zajtól – a forgalom állandó robajától, a riasztóktól és a szirénáktól, a részegek éjszakai ordibálásától –, hogy segítségével választott elöljáróink nyíltan és brutálisan kifejezhetik az őket megválasztók semmibevételét (nem csupán elhanyagolják tiltó funkciójukat, hanem egyenest biztatják is a zajkeltőket), nemcsak abban, hogy általa ártani akarnak nekünk, hanem azzal is, hogy az emberi szót, a közgondolkodást lehetetlen helyzetbe kényszerítik. Azzal, hogy a kínzást semminek veszik, a valóság és a róla való beszéd egymástól szédítő távolságba kerül.
Az a zene, amellyel bennünket gyötörnek, rossz zene. Nem úgy rossz, mint ahogy régen is voltak rossz zenék, hanem maga a Rossz. Böfögő, öklendező huhogása egyenest a pokolból tör fel. Nem csupán kellemetlen, hanem félelmetes és kísérteties, hogy ezt kell órákon át hallgatnunk a sötétben. Barbarizmusa nem a Rómát megdöntő törzsek barbarizmusa, hanem a nihilizmus üvöltése: azok terrorja, akik az életnek semmi értelmét nem találják. Tehetségtelenségük (tehetetlenségük) nem egyéni, hanem ontológiai vagy vallási tehetségtelenség (tehetetlenség): a kozmikus tehetségtelenség rémuralma fojtogatja a várost. Platón és Konfucius különbséget tettek jó és rossz zene közt, méghozzá elsősorban morális értelemben: esztétika és etika az ő világukban ugyanaz volt. A hanyatló korokhoz társították a rossz zenét; de nem hiszem, hogy a régi kínai vagy régi görög rossz zene oly módon lett volna rossz, mint azok a rossz zenék, amiket ma a fülünkbe dübörögnek. Ez a ma úton-útfélen dühöngő zene nem hanyatló, hanem mélyen elhanyatlott korra vall: olyan Gödörre (nomen est omen), amelyből nagyon nehéz lesz kimászni. A „nincs remény” hangulatát akarja belénk verni ez a züllött zene. Az intencionális ricsaj a politikai terror eszköze (aki minden reményét elveszítette, semmi ellen sem fog már védekezni), s noha az emberi lény legelemibb érdekeit sérti, a vele szembeni ellenállás politikai tett is, és némi bátorságot és állhatatosságot kíván.
Az V. ker. önkormányzat 2/2003. (IX. 26.) B. L. Ö. számú rendeletének 8. § (2) pontja szerint „közterületen zenélni csak nappal 10–20 óra között, erősítő nélkül szabad, ha a közterület használatára előzetesen engedélyt kaptak”. A hatóságok szerint azonban a Gödör nem közterület, nemcsak a mélysége nem, hanem a felszíni része sem; állítólag azért, mert helyén egykor, régestelen régen egy bérház állt. Olyasféle morál ez, mint Arany Jánosnál A hamis tanúé: „…esküdjél az égre, / Hogy az a darab föld, amelyen most állasz, / Nem tarcsai birtok, ladányi határ az.” Olyasféle logika, mintha szobám közepén állva nagy köveket hajigálnék a nyitott ablak felé, s ha valamelyik valakit kupán találna aztán, azzal védekeznék, igazán nem felelhetek azért, hogy az ablakkeret üres négyszögén áthaladva mi történik a kővel a továbbiakban.
Nyilván nem közterület a városházi park sem, a jogi csűrés-csavarásnak nincs határa. S ha közterület volna is, az se számít, az önkormányzatnak joga van kivételt tennie. Kivétel erősíti a szabályt, véghetetlenül, minden egyes eset kivétel. A liberális éjszaka után jött a november 17-i városházi utcabál, éjjel 11-ig tartó zajpokollal. December 13-án, advent kellős közepén egy újabb utcabál. Jöjjön az igazi húzós zene, süvölti egy hang. Délután 4-től fél tízig csak, de brutális hangerővel.
Nyilván valamiféle materializmus akadályozza a törvényhozókat abban, hogy a zajártalom ellen fellépjenek. A hang, mivel nem látható, nem is tapintható, talán nem is létezik. Legjobb volna megsiketülni; de igazából az sem segítene.
Ami a Gödör-zenészeket illeti, ők hideg éjjeleken behúzódnak a Gödör belsejébe, nem olyan fagyállók. Ha hangfalaikat az Erzsébet tér felé fordítják, nincs baj; de ha az Anker-ház felé, az ott lakók már megint nem tudnak aludni. Pláne nem, ha a Gödörben még ki is nyitják a szellőzőnyílásokat. Hozzánk az utóbbi zaj már csak úgy hat el, ha bedugom a fülemet, nem is hallom. De hiába a füldugó: ha le akarom hajtani a párnára a fejem, rezeg a párna.
Utóirat: a Gödörben sor szokott kerülni előadásokra, beszélgetésekre, kiállításokra is, funkciói nem merülnek ki a lakosság kínzásában. A két tevékenység között azonban nincs szükségképpen öszszefüggés. Viszonyukra a régi igazság érvényes: emezt, a zajpoklot el kéne hagyni, amazt, a kulturális munkát el kéne mélyíteni.

A szerző író