Hatalmas hiány, gyatra szavahihetőség

Rendes körülmények között keveseket foglalkoztat, hogy a hitelminősítő intézetek kockázati rangsorán hol található a magyar szuverén kockázat. Egyáltalán, még a közügyek iránt érdeklődők is ritkán botlanak olyan szavakba, mint a hitelminősítő, a szuverén kockázat, a kockázati besorolás (amire mindinkább az angol rating szót használják). Mégis vezető hír lett, hogy két nagy hitelminősítő intézettől korábban kapott leminősítést, illetve figyelmeztetést követően most a Moody’s is a „negatív kilátás” megjegyzést fűzte a hosszú lejáratú magyar államadóssághoz, majd ugyanaznap a japán hitelminősítő intézet is visszavette egy fokozattal állampapírjaink besorolását.
A hitel- és kockázatminősítés a pénzügyek érdekes területe, amelyről e helyütt is készségesen írok. De az olvasót leginkább az érdekelheti, hogy ezek a hírek mit jelentenek (jót nem, azt könnyű kitalálni), és milyen következményekkel járnak reá és az országra nézve.
Valóban, ez utóbbi a nagy kérdés. Mielőtt nekilátnánk ennek boncolgatásához, kezdjük azzal, amit a minap kérdeztek tőlem: hogyan jönnek ezek az amerikai és japán intézmények ahhoz, hogy az államadósságunkat minősítgessék? Nos, ők nem a mi számunkra állítanak ki osztályzatot költségvetésünk állapotáról; az állampapírokat és azok kibocsátóit a befektetők tájékoztatása érdekében osztályozzák. Aki ugyanis mondjuk az amerikai, a német, a japán, a szlovák vagy éppen a magyar állam által felkínált állampapírt venne, szeretné tudni, hogy milyen kockázatot vállal. A kötvénykibocsátás nem más, mint hogy a befektető odaadja a készpénzét, és kap egy fizetési ígéretet: majd később, mondjuk tíz év múlva, megkapja a kölcsönadott összeget, és addig félévenként meghatározott kamatjövedelem illeti meg. Az ígéret mögött nincs más fedezet, mint az illető állam adott szava. És bizony, volt és ma is van olyan állam, amely nem tud időben fizetni.
Bizalmi és kockázatot hordozó ügyletről van tehát szó. A kockázat mindig jelen van a gazdasági életben, ám ha az illető ország pénzügyi adatai rendben levők, és a kormány reputációja jó, akkor az elemzőcégek kiállítják a csillagos ötöst. Ez Amerika vagy a német állam esete: mindkettő az A osztály tetején található, AAA besorolással. Aztán vannak országok, amelyek adósságainak visszafizetéséhez semmi kétség nem fér, de jelentős adósságállományuk miatt egy árnyalattal lejjebb kerültek: ilyen Japán a maga AA besorolásával. Ezt követi az A minősítésű országok sora, noha ezen belül is van különbség az A plusz, a szimpla A és az A mínusz között. Majd a B kockázati osztály következik, és még lejjebb található a C besorolású kockázat.
Hazánkat az utóbbi fél évben több változás érintette. A japán intézmény visszavette egy fokkal az osztályzatunkat A-ra, a két nagy amerikai intézménynél A mínusz a besorolásunk, de mindkettő negatív kilátások megjegyzéssel látta el azt, az európai központú Fitch Ratings pedig nemrégen egy fokkal lejjebb sorolta a magyar adósságpapírokat, a gyengébb BBB plusz osztályba. A negatív kilátás megjegyzés még nem a világ vége, csak annyit jelent, ha az elemzők nem érzékelnek javulást, akkor várható az alacsonyabb osztályba (a B-sek közé) sorolás.
Mindezek alapján már könnyű végiggondolni, hogy mi is a következménye a minősítés megváltozásának. Azok a pénztulajdonosok (nyugdíjalapok kezelői, befektetési bankárok), akik a fölös tőkét állampapírba kívánják fektetni, a javuló besorolású államok fizetési ígéreteit szívesen fogadják el, azaz kisebb kamat mellett is hajlandók kötvényt jegyezni, míg leminősítés után óvatosabbá válnak. Ha mégis befektetnek a leminősített kötvénybe, akkor nyilván nagyobb kamatot várnak el a nagyobb kockázat fejében. Hazánk egy fokozattal való leminősítése, akár csak annak kilátásba helyezése tehát nem azt jelenti, hogy azonnali nehézség előtt állunk, de azt igen, hogy az államkincstár a legközelebbi kötvénykibocsátásnál valószínűleg drágábban, az eddiginél nagyobb kamat mellett kap kölcsönt.
Holott kölcsönre igencsak szükség van, mivel költségvetésünk jó ideje és nagymértékben deficites, és a hiányt forintra és külföldi devizára (euróra, dollárra, jenre) szóló újabb kötvényadósságból fizetik. Viszont egyebek mellett éppen az eladósodottság az, ami miatt a hitelminősítők nem nyilváníthatják a magyar államot ugyanolyan jó adósnak, mint mondjuk 2000-ben.
Ebben rejlik a mostani hírek különlegessége: hazánk az egyetlen az EU tíz új tagországa közül, melynek nemzetközi hitelbesorolása romlott az uniós belépés előttihez képest. Mások jelentősen előreléptek a rangsorban. Szlovákia hitelkockázati megítélése jóval a mienk mögött volt az elmúlt időszakban, de ma már előttünk áll. A mienknél jóval előnyösebb besorolást érdemelt ki az utóbbi néhány évben Észtország, Lettország, Szlovénia. Erősen ránk jött Románia is, pedig az még csak tagjelölt. Hiába, nemzetgazdasági adataink, amelyek alapján a kockázatokat valószínűsítik és osztályozzák, nem túl jók, különösen az államháztartás makacs hiánya és a nemzetközi méretekben is feltűnően nagy fizetésimérleg-hiány húz le minket.
Az EU-tízek között e vonatkozásban is az első harmadban voltunk néhány éve, de mára a hitelképességi besorolásunk alapján az utolsó harmadba csúsztunk: praktikusan a lengyelekkel együtt a sor végén állunk. Ez nem valami szépségverseny, ahol a zsűri ízlése most történetesen nem nekünk kedvez. Nem, itt komoly pénz a tét, mert az ország rosszabb kockázati besorolásával drágább lesz az államadósság finanszírozása. Nálunk, ahol az állami költségvetésből mintegy 900 milliárd forint ment el tavaly az államadósság utáni kamatok fizetésére, nagyon is húsba vág, hogy a pénzügyi világban milyen az államunk reputációja, az államháztartás állapotának megítélése. Nos, éppen ezt mutatja a nagy hitelminősítőktől kapott besorolás: rosszabb, mint volt néhány éve, és rosszabb, mint szlovén vagy szlovák szomszédainké. (Ausztriát kár is említeni a maga AAA osztályzatával, hiszen tagja az eurózónának, különösebb államháztartási gondok nélkül.)
A baj nem jár egyedül: a romló szuverén (ország-) kockázat lehúzza a magánszektor szereplőit is. Ezért volt most kénytelen a Moody’s bejelenteni hét magyar bank besorolása kapcsán a negatív kilátások kitételt, mivel az állam romló megítélése rávetül a magyarországi bankokra. Sőt minden gazdasági szereplőre hat az ügy: a kockázatosabbnak ítélt ország valutája könnyen értékét veszti, az árfolyam fenntartása csak elég magas kamatszint mellett lehetséges. Bizony ez a magyar helyzet: az új tíz tagország között nálunk a legnagyobb a kamat. Ez pedig lehúz minden vállalkozást, megterheli a hitelt felvevő családokat. Nem is meglepő, hogy gazdasági növekedésünk bizony elég szerény a többi új tagországhoz mérve.
Nem öröm ezeket a minősítéseket látni, de nehéz vitatni állampénzügyeink külső megítélését. Még azt sem mondhatjuk, hogy szigorúak lennének velünk, sőt. Ekkora mértékű fizetésimérleg-hiány mellett más országot két grádiccsal lejjebb sorolnának, és a pénzügyi befektetők pénzük kivonását mérlegelnék a kritikus helyzetre tekintettel. De ez idáig nyilván mellettünk szólt az uniós tagság, és ami abból elvileg következik: az euróra való áttérés közelsége, valamint az uniós játékszabályokból fakadó, feszesebb költségvetési gazdálkodás. Gyanítom, hogy nem csupán makrogazdasági adataink romlásában keresendő az, hogy a különféle minősítőintézetek miért mind az elmúlt fél év során vizsgálták felül addigi értékelésüket: ekkora költségvetési hiány és ilyen gyatra kormányzati szavahihetőség mellett mostanra kellett belátniuk, hogy nem sok esélye maradt az euróra való közeli (négy-öt éven belüli) áttérésünknek.
A kényszerből megmaradó forint-valuta esetén azonban hazánk mind nagyobb piaci veszélynek van kitéve, mint erősen eladósodott ország. A „negatív kilátás” ezért nagyon is komolyan veendő. Ehhez képest különösen szakszerűtlen és cinikus a Pénzügyminisztérium (PM) reakciója. Ha nem lenne az ügy ilyen súlyos, mulatni lehetne azon, ahogy a PM kommentálja az immár rendszeres figyelmeztetéseket, leminősítéseket. A „noha a gazdaság növekszik, ám az államháztartás helyzete súlyos” típusú leminősítési indokolásból nyilván szórakozottságból csak az első tagmondat szokott bekerülni a hivatalos kommünikébe. A felületes olvasó nem is érti, hogy ha ilyen jó a külső megítélés, akkor miért sóhajtoznak a gazdasági elemzők, és miért esik a forint árfolyama a hír nyomán. Most legutóbb pedig a kormányzati kommentár a nagyobb ellenzéki párt felelőtlen ígéreteit nevezte meg a fél éven belül immár negyedik hitelminősítési figyelmeztetés okaként.
Ezek az ügyhöz méltatlan fogások. Az országbesorolások alapját kemény adatok képezik. A mutatók terén javulás nincs. Az unió felől sem várható egy ideig politikai nyomás a költségvetés kiigazítására, mivel a bizottság és a tanács a reálpolitika jegyében a mostani kormányt mentesítette az alól, hogy a szokásos négy hónapos határidőre (ami áprilisra esik) előálljon intézkedési tervvel: szeptember az új terminus. A Moody’s indokolása valóban említi, hogy a két nagy párt egyike sem mutat elkötelezettséget a szükséges stabilizációs lépések megtételére, de aligha lehet azonos felelősséget rendelni az ellenzékhez és a kormányoldalhoz. Hiszen a kormány az, amely az elmúlt négy évben rendre képtelen volt a szavát tartani a pénzügyi kulcsmutatók ügyében, elmulasztotta megtenni a szükséges reformlépéseket, a kormánypolitikusok ugyanakkor a választási rendezvényeken most csak a fényes jövőről szólnak, ám hallgatnak az azonnali teendőkről. Nehéz elvárni ilyen közhangulatban az ellenzéktől, hogy a megszorítások szükségességével kampányoljon, és részletezze azokat a korrigáló (és népszerűtlen) intézkedéseket, amelyekkel javítani lehetne hazánk pénzpiaci megítélésén. A szakmai lépések kidolgozására pedig az ország az államapparátust fizeti, azt viszont a kormánykoalíció felügyeli, és irányítja; ezt tisztán kell látni a felelősség szétporciózásánál.
Eközben mind többen látják szakmai körökben és gazdaságvezetői pozíciókban, hogy a dolgok így nem mehetnek sokáig. Belpolitikai okokból lehetnek ezek a hangok visszafogottak, a média szerkezete folytán pedig a nyílt szó sem jut el mindenkihez. De a külső értékelőket nem a magyar politikai viszonyok, hanem a befektetői szempontok motiválják; értékelésük egyértelmű és világos. Érdekünk, hogy meghalljuk az üzenetet.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár