Mario és a varázsló

Közhely, de igaz: a baloldali médiatúlsúly a kormányoldal javára körülbelül tíz az egyhez. Ezt a túlerőt kellene tudni egyensúlyozni a személyes dialógussal a munkahelyünkön, vagy bárhol, ahol éppen vagyunk. A „mindenki hozzon még egy embert!” jelmondat most még jobban igaz, mint négy éve, mert az országot a depresszió, a veszélytől való félelem uralja. Mi ez a veszély, s hogyan magyarázzuk meg ezt az embereknek?
Semmiképpen sem úgy, hogy közgazdasági vitákba, adóvitákba, államháztartási adatokkal való érvelésekkel próbáljuk meggyőzni megtévesztett honfitársainkat. Erre mindig lehet válaszolni egy csúsztatással, egy kozmetikázott másik adattal, amihez már nem elég az ismeretünk. Ezt hagyjuk a szakemberekre, bár a hazug érvelésekkel szemben ők is nehéz helyzetben vannak. A dialógust, mert ennek van csak értelme, nem hangos vitával kell fűszerezni, hanem az ember legmélyebb szellemi síkján kell lefolytatni, ahol megvalósul az istenkapcsolat, a család tisztelete, a nemzet tisztelete. Ezek bele vannak ültetve minden emberi személybe születésétől fogva, szülessen akár buddhistának, nem hívő materialistának, kereszténynek, zsidónak, mohamedánnak, hindunak, vagy bármilyen vallási és kultúrkörben élő embernek. Az emberi méltóságot jelképezik ezek a fogalmak. Csak elő kell bányászni őket. Thomas Mann remekművét, a Mario és a varázslót jól ismerjük. Most Marióként próbál kezelni minket a jelenlegi miniszterelnök.
Tehát mivel kell érvelni a közéleti dialógusokban? A dialógus szó párbeszédet jelent, és feltételezi, hogy a megtévesztett ember a lelke legmélyén jó, és megfelelő igazságérzettel rendelkezik.
A magyarság 75 százaléka valamilyen módon istenhívőnek vallja magát, de a nem hívő 25 százalék nagy része is tiszteletben tartja a hitet. Amikor a jelenlegi miniszterelnök gúnyolódott a Szűzanyával, hogy cserbenhagyta az országot, nem a keresztényeket sértette meg elsősorban, hanem minden hívő és nem hívő embert, aki a karácsony jelentőségét egy kicsit is felméri, és Istent valamiféle módon, de tiszteli. Amikor a zsinagógában a Megváltót emlegette, általában az egymás vallásait tisztelő embereket gúnyolta ki. Amikor gúnyolódott egy mélyen vallásos mohamedán ország labdarúgóin, szintén nemcsak a mohamedánokat sértette, hanem a buddhistákat, hindukat, keresztényeket, zsidókat, és természetesen a jó érzésű nem hívőket is. Ugyanarról a tőről fakad mindez, amiről a Mohamed-gúnyrajzokat készítők szándéka.
Amikor a jelenlegi miniszterelnök a Vatikánt szinte még el sem hagyva, azt mondta, hogy „tárgyaltam a pápával”, miközben feljelentette a Magyar Katolikus Egyházat, akkor nem az időközben elhunyt szentatyát sértette meg, hanem az összes nem hívő és hívő embert, aki tiszteli az elmúlt évtizedek vitathatatlanul egyik legnagyobb erkölcsi tekintélyét. Amikor az egyházi iskolákat próbálják hátrányos helyzetbe hozni, szintén nemcsak az oda járó hívők gyermekeinek tesznek rosszat, hanem az összes istenhívő vagy nem hívő, de azt tisztelő embert sértik. Tehát a regnáló vezetés ezt a legmélyebb emberi kapcsolatot, az Istenbe vetett ősbizalmat, ami velünk születik, a lelkiismeret szavát támadja.
Ugyanígy a lelkünk mélyéből fakad a család és a nemzet iránti szeretet, tisztelet. Nézzük, mit csinálnak ezekkel a lelki tényezőkkel a jelenleg kormányon lévők. Az öregecskedő feleségek lecserélését említeni nemcsak a nők, hanem a család, mint a legfontosabb emberi alapközösség megalázása. Az ország vezetőinek éppen hogy példát kellene adni a fiataloknak. Jó-e, ha a legfelsőbb vezetők nem is egyszer, hanem többször megtették ezt már úgy, ahogy? Jó-e, ha a legszentebb földi kapcsolatban, a családi életben kevésbé sikeres emberek vezetik az országot? Milyen példát mutatnak azok, akik az öregecskedő feleségek lecserélésére (a miniszterelnök mondta ezt!) buzdítják férfitársaikat?
Még ott maradt a másik legszentebb földi kapcsolat, a nemzettudat, a hazaszeretet. 2004. december 5-én ennek semmibevételére szólított fel a jelenlegi kormány. Súlyos válságot okozva ezzel a határainkon túl élő magyar testvéreinknek.
Ez a fajta, az emberi méltóságot alapjaiban figyelmen kívül hagyó viselkedés szedi az áldozatait leginkább az egészségügyben, ahol ijesztők az állapotok. Jó példa erre, hogy a középsúlyosból romló, tehát kezelhető koponyasérültek halálozási aránya hazánkban nyolcszor-tízszer akkora, mint tőlünk nyugatra az EU-ban, állapította meg egy hazai szakmai felmérés. (16 éves kor alatti vezető halálok a koponyasérülés.) A felmérés támogatásáról az egészségügyi kormányzat döntött, még a polgári kormány idején, észlelve az elmúlt évtizedekben kialakult rossz állapotokat a hazai ellátásban. A kiábrándító eredmények 2003-ban kerültek ismertetésre az Egészségügyi Minisztériumban. Semmi nem történt. A vezetők félnek, ha szót emelnek, könynyen leválthatják őket. Általában félnek az emberek, vagy nem tudnak hogyan érvelni.
Ha a fent sorolt példákat említve folytatjuk le a békés párbeszédet hiszékeny, megtévesztett, de alapjában véve jóakaratú hezitáló honfitársainkkal, felébredhet bennük nemcsak a gyermekkori hitük, hanem a saját tapasztalatuk az élő igazságról. Fel fogják emelni fejüket, ahogy Mario is felemelte. Meg fognak szabadulni bűntudatuktól, ha volt nekik, hogy 2002-ben rosszul döntöttek. Ilyen módon mindenki fog tudni hozni még egy embert, és az elég lesz. De ezt el kell mondani, békésen, át kell adni, mint egy kottát. És nem szabad félni.
A megoldás: további küzdelem a lelkekért, a betegekért, ahogy Teréz anya tette a haldoklókért Kalkuttában. Mindehhez imában, böjtben is kérni kell az Isten segítségét, mert nélküle nem győzhet az ellenzék.

A szerző idegsebész, osztályvezető főorvos