A miniszterelnök kiélezett személyisége

Lassan célegyenesbe érkezik a 2006-os választási kampány. Az MSZP holdudvara, a baloldali sajtó és értelmiség ádázan és vállvetve küzd vezérük, Gyurcsány Ferenc és a szocialista párt győzelméért. Mára már kijelenthető: csakugyan minden eszközt bevetnek, még egy díszzsidózó szocialista is akadt közöttük. Közben a négy éve még az MSZP-kongresszusán nagy tapsot kapott Kende doktor megjelenteti második remekművét Orbán Viktorról, de nem marad le a többi megélhetési Orbán-gyűlölő sem. Egy Népszavá-s újságíró és egy Népszabadság-os szerkesztő éppen a kampányra időzített irományaival, tucatnyi lejárató kiadvánnyal szembesülhet a gyanútlan szemlélődő.
A baloldal figyelmét semmi sem kerüli el. Különösen allergiásak a Fidesz „Rosszabbul élünk, mint négy éve” plakátsorozatára. A vezető baloldali napilap példátlan módon ádáz nyomozásba kezdett az egyik plakáton szereplő idős hölgy kilétét felfedezendő, és büszkén újságolták, hogy a szóban forgó néni nem is szegény, ellenkezőleg: egy olyan ingatlannal is rendelkezik, amelyet kiad, nyilvánvalóan kapzsi haszonszerzési szándékkal, úgyhogy a száznéhány százalékkal megemelt szívgyógyszert kapásból ki tudja fizetni.
Még a nyolcvanas évek végén történt, hogy egy népszerű tévésorozatban egy Isaura nevezetű rabszolgalány felszabadítására adományokat gyűjtöttek a lelkes nézők, akik nem tudták elviselni kedvencük sanyarú sorsát. Hogy megértsük ennek a valóban elképesztő történetnek a mozgatórugóit, illetve az ellenzék ellen kampányoló és nyomozó baloldali napilap riportereinek lelkivilágát is, egy pillantást kell vetnünk arra a fogalomra, amit a filmesztétikában kettős asszociációnak neveznek. Ez akkor következik be, amikor a nézők a kamerát saját szemüknek vélik, és nem érzékelik a különbséget saját valóságuk és a forgatókönyv valósága között, mert teljesen azonosulnak a szereplők által létrehozott valósággal. Hogy ez a képtelen helyzet bekövetkezhetett Magyarországon a nyolcvanas évek derekán, az egy dolog, hiszen negyven év kommunizmusa alatt eltompult az agy és eltorzult az emberi értelem. Ahhoz viszont, hogy 2006-ban egy országos napilap munkatársai is keverjék egy kampányplakát valóságát a plakáton szereplők valóságával, nehéz bármiféle kommentárt is fűzni.
Mindenesetre ilyen apró nüánszok nemigen érik el a balliberális értelmiség ingerküszöbét, így a hamis Teller-levél után ez az elképesztő szakmai dilettantizmus sem okozott különösebb megrázkódtatást. Mára a magyar média egyetlen közszereplője Gyurcsány Ferenc. Őróla, az ő nagyságáról szól az ének a „közszolgálati” tévében, a kereskedelmi rádiókban és tévékben, a baloldali újságokban, amelyek, mint négy éve, most is oroszlánrészt vállalnak a jobboldal elleni politikai hadjáratban. Gyurcsány-óriásplakátok borítják be a köztereket és vakablakokat, a fényképeken a miniszterelnök megkapó mosollyal pillant a plakát alsóbb régióiban megjelenő kisfiúra, idős hölgyre vagy éppen egy fiatal leányra. A regnáló miniszterelnök így válik lassan, de biztosan a szocialista párt perszonifikációjává. Amíg a múltban a szocialisták miniszterelnök-jelöltjeiket többé-kevésbé a politikai pragmatizmus figyelembevételével jelölték, addig Gyurcsány esetében valami egészen másról van szó. Miniszterelnöksége alatt az MSZP ismét egy megfegyelmezett és végsőkig centralizált párttá vált, végső soron belső ellenzék nélkül. Ami igazából rendkívülinek tűnhet, az a régi szocialista mag teljes szervilitása Gyurcsány iránt, és akiktől ellenvélemény még egy pisszenés erejéig sem hallható. A személyi kultusz feltételeinek a megteremése. A párt elnöke, Hiller István nem a saját szervezete, hanem a miniszterelnök imázsépítésével foglalkozik, és egyfajta mítoszt teremt Gyurcsány körül. A kormányfő nemzetépítő és bátor, elszánt és mindenütt ott van, ahol szükség van rá. Ő az, akit igazából nem a hatalom érdekel, hanem egy modern állam megteremtéséért fáradozik – imigyen szól a fáma az MSZP elnöke szájából. A szocialisták kampánystratégiája nyilvánvalóan az, hogy Gyurcsány ne csak a párt, hanem az egész ország politikai akaratának megtestesítője legyen. Ez a sajátságos politikai filozófia a tagadásra épül, mégpedig az alternatíva tagadására.
Az alternatíva jelen esetben a teljes jobboldali ellenzék. A jobboldal diszkreditálása ideológiai természetű, amikor diplomáciai körökben esik szó róluk – lásd a Putyinnak nyilasozó Gyurcsányt –, illetve verbálisan agresszív, amikor többször is a Fideszen kéri számon választási programját, ezzel elismerve a kormány tanácstalanságát és a meghatározó gazdaságpolitikai kérdésekben tapasztalt inkompetenciáját. Bár az „ennek a kormánynak nincs alternatívája” szlogen nem új keletű – hiszen szerepelt az MSZP választási üzeneteiben még 1998-ban – a hangsúlyeltolódás viszont annál inkább. Most az az üzenet fogalmazódik meg, hogy valójában Gyurcsány Ferencnek nincs alternatívája, mert ugye van egy ország és van egy ember. A kampányt a Fidesz minden igyekezete ellenére politikai személyiségek harcává redukálják, józan érvek és meggyőző programok bemutatása helyett.
A legnagyobb ellenzéki párt vezetője azonban nem veszi fel a kesztyűt, és kampánykörútján következetesen ragaszkodik ahhoz a stratégiához, amely a magyar gazdaság helyzetét és gondjait, vagy az egészségügy problémáit veszi górcső alá, az ellenfelet gyalázó retorika helyett. Közben szinte az összes tévécsatornán reggeltől estig a regnáló miniszterelnök látható, amint éppen kézzel eszi a madárvészt megúszó kacsát, vásárol a piacon, vagy elvegyül az érte rajongó szocialista érzelmű hölgyek koszorújában. Többet szerepel, mint öszszes vetélytársa együttvéve (lásd az ORTT-jelentést). Mindezek mellett a posztkommunisták a Fideszt vádolják megfélemlítéssel, amikor látványosan felkérik a párt elnökét, hogy úgymond vonja vissza csapatait az utcáról, vagy amikor Hiller kijelenti, hogy ő bizony nem szereti a lőporszagot. Az különösen megkapó, hogy az MSZP magát a nyugalom pártjának nevezi – Magyarországnak nyugalom kell –, és ezt a fennkölt nyugalmat zavarhatja meg a Fidesz „vezénylő tábornoka”.
Gyurcsány Ferencen azonban már az idegkimerültség jelei látszanak. A minap a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági fórumán – önuralmát elveszítve – arra szólította fel a köztestületet, hogy az a Fidesztől mindenképpen határolódjon el, majd kikérte magának, hogy a kamara elnöke egyenlő távolságot tart a két meghatározó politikai erőtől. Ezek a megnyilvánulások jelzésértékűek, és azt mutatják, hogy Gyurcsány, aki megszokta, hogy ellentmondást nem tűrő stílusát senki sem meri megkérdőjelezni a szocialisták közül, most képtelen megérteni egy nem politikai szervezet független elnökét, és képtelen egy olyan viselkedési forma felvételére, amely egy politikus számára a minimális társadalmi konszenzus megtartása érdekében egyenesen feltételnek számít.
A miniszterelnök egy saját maga által kijelölt kényszerpályán halad, amelyről már aligha van letérés vagy visszaút. Gyurcsány politikai léte a jövő hónapi voksolás kimenetelétől függ. Ha nyer, akkor az ország veszít. Ha mégsem, akkor talán véget érhet a társadalmi szétszakítottság, és egy új nemzeti politika veheti kezdetét.

A szerző politológus