A Pásztor-ügy margójára

Pásztor Tibor, a blogján – nyilvános internetes naplójában – díszzsidózó, Budapest V. kerületi helyi politikus és MSZP-s képviselőjelölt helyesen döntött, amikor visszalépett pártja képviselő-jelöltségétől, illetve pártja helyesen döntött, amikor erre kényszerítette. A budapesti lista 52. helye nem igazán fenyegetett azzal, hogy a T. Ház újdonat képviselőjét üdvözölhettük volna személyében a választások eredményeként. De mégis.
A visszalépés után az MSZP ellentámadásba lendült, s Orbán Viktor hajdani díszcigányozását felidézve tette fel a kérdést, hogy lehet-e miniszterelnök-jelölt az, aki erre kapatta magát. Ugyanis történetesen 2003 októberében, a Farkas Flórián vezette Lungo Drom kongresszusán Orbán kifejtette: „díszcigányok” helyett a cigányságnak olyan képviselőkre lenne szüksége, akik mögött „a romákat képviselő felelős közéleti erő áll”. De nem csak ő „díszcigányozott” a jobboldalon. Egy fideszes országgyűlési képviselő 2002 januárjában mondta azt, hogy a Fidesz „sose tett úgy, mint más pártok, akik díszcigányokkal próbálták lealibizni a cigányügyet”. Érzi azért az MSZP, hogy két férfi, de nem egy eset, s nem is követelte Orbán visszalépését, csak azt a kérdést tette fel, hogy lehet-e egy ilyen fickó miniszterelnök-jelölt.
Gondoljuk át, hogy mi a különbség a díszzsidó és a díszcigány között, ha már e két összetett szó előtagja azonos, az utótagja pedig jól leírható csoportot takar. A különbséget a történelmi, társadalmi és politikai összefüggések szövedékében találhatjuk. A magyarországi zsidóság a társadalmi ranglétra legfelső, a cigányság a legalsó fokain helyezkedik el, s a zsidóság – mint általában a magasabb grádicsokon lévők – hatékony érdekérvényesítésre képes, míg a cigányságról ugyanez nem mondható el. Viszont minden 18 éven felüli magyar állampolgárnak, hacsak bíróság ettől el nem tiltja, egy szavazata van – zsidónak, cigánynak és mindenki másnak egyaránt. Jogos a felvetés, hogy a cigányság szavazataiért folyó harcban egyes pártokban nagy a kísértés, hogy ne valódi, alulról szerveződő cigány szervezetekkel kössenek szövetséget azok programját teljesen vagy nagy részben átvéve, sajátjukénak ismerve el, hanem vezetőket kreáljanak, akik mögé médiaeszközökkel nyájat is teremtenek, vagy legalábbis igyekeznek ezt megtenni. Az a cigány ember, aki elfogadja, hogy egy párt kreatúrája legyen, nos az a díszcigány. Orbán Viktor azon meggyőződésének adott hangot, hogy a pártokkal – a Fideszen kívül – kreált szervezetek kreált vezetői kötnek szövetséget. Lehet, hogy nincs igaza, vagy csak részben van igaza, s amit mondott, az túlzás, de e kérdésben végül is a cigány szavazóknak kell kimondaniuk a végső szót. Az igazság tehát próbára bocsátható.
A zsidóság problémái azonban nem összehasonlíthatók, egy lapon sem említhetők a cigányságéval. A társadalmi ranglétra legmagasabb fokain lévő zsidóság a cigánysággal ellentétben megengedheti magának azt, hogy ne rá szabott programok alapján válasszon pártot, hanem társadalmi-politikai értékvilágával való hasonlatosságokra figyeljen. Mi másért is lett volna szocialista Suchman Tamás és fideszes Fónagy János? Végtére is természetesnek kell tartanunk, hogy a magyarországi zsidó származásúak és zsidó identitásukat őrzők pártválasztása nem vallási, származási, faji stb. alapú. (Magyarországon zsidó etnikai alapon sem a dualizmus korában, sem a két háború között nem jött létre politikai párt, ellentétben számos környező országgal!) Aki díszzsidózik, az a magyarországi zsidók társadalmi-politikai értékvilág-választásának szabadságát vonja kétségbe, az megkülönböztet jó és rossz – „díszzsidóságra hajlamos” – zsidókat. Az végül is azt mondja, hogy a zsidóságnak vannak árulói – a „díszzsidók” –, sőt a zsidóknak pártjuk is van, bár nem etnikai alapú, mert rajtuk kívül más is tagja lehet. Igaza van Hiller Istvánnak: Pásztor nem antiszemita. Pásztor csak saját zsidó származású állampolgártársai politikai választására gyakorol nyomást felmenőikre hivatkozással. Ez pedig politikailag nem korrekt.
Az antiszemitizmus másképp kerül a képbe. A magyarországi zsidó származású polgároknak jó néhány tízezer szavazatuk van, bőven sok ahhoz, hogy a választásokat eldöntse. Aki képes „díszzsidózni”, attól nem állhat távol a gondolat, hogy kedves pártjának győzelmi esélyét antiszemita provokáció szervezésével, a politikai konkurens ellen bevetett, gondosan megtervezett „leantiszemitázási” kampánnyal növelje.
Bízzunk abban, hogy a kormányoldal érettséget és felelősséget mutat, s ezt a kártyát nem játssza ki, mint tette utoljára 2002-ben, ellenzékként. De ha mégis megteszi, bízzunk abban, hogy a zsidó identitásúak – és nem csak azok – nem eszik meg a választási boszorkánykonyhában készített társadalmi mérget.

A szerző szociológus-közgazdász