Az orosz gáznak nincs alternatívája

Oroszország elnökének közelmúltbeli látogatása során több, a hazai energiaszektorral kapcsolatos hír is napvilágot látott. Ezek közé tartozik a földgáztároló és -elosztóközpont magyar területen történő létrehozása, és a paksi atomerőmű modernizálása, avagy fejlesztése (utóbbit magyar részről cáfolták) orosz magántőkéből. Az ekkor és korábban elhangzott tervek a választási kampány során kissé háttérbe szorultak, de úgy gondolom, továbbra is időszerű, ha mindezek, valamint a kampány során elhangzó, a hazai energiafogyasztást érintő ígéretek okán néhány szó esik a magyar–orosz gazdasági kapcsolatokról, s azok jövőjéről.
Közismert, hogy Magyarország fosszilisenergiahordozó-szükségletének abszolút többsége orosz forrásból származik. Ez így volt a rendszerváltás előtt is, és belátható ideig így is marad. Ezen a helyzeten alternatívnak titulált források nem változtatnak, ilyenek nincsenek. A világ más részein található kőolaj- és földgázlelőhelyekről történő behozatal a felmerülő szállítási költségek, logisztikai bonyodalmak és globális biztonsági tényezők miatt egyrészt bizonytalan, másrészt drága. Gondoljunk bele, mi a veszélyesebb ellátási szempontból: egy ukrán–orosz vita arról, hogy ki fúrta meg a tranzitvezetéket, vagy ki csökkentette az átadott gáz mennyiségét, avagy a feszültséggel teljes Közel-Keletről várni a híreket, hogy mikor robbantja fel az al-Kaida a csővezetéket vagy az átrakóállomást, netán a tartályhajót? Maradjunk annyiban, hogy mindenképpen kezelhetőbbnek tűnik egy esetleges ukrán–orosz konfliktusveszély, mint az utóbbi. De ezzel Európa nagy része is így van. Nem véletlen, hogy orosz gáz ég az európai háztartások tűzhelyeiben, kazánjaiban és az erőművekben. Az orosz forrásból származó energiahordozóknak nincs reális alternatívája, hacsak nem gondolkodunk el az úgynevezett megújuló energiaforrásokba történő befektetések radikális növelésén. Ezen a területen azonban a szavakon és néhány helyi jelentőségű beruházás (szélkerekek, biodízellel kapcsolatos projektek) beindulásán kívül nem sok történik, ami ugyan nagyon sajnálatos, de realitás. A megújuló energiát illetően Európa tőlünk nyugatra fekvő részével szemben jelentős hátrányban vagyunk, és egyelőre kevés esélyt látok a hátrány lefaragására – a távolság inkább növekszik.
Az ellátás logisztikai biztonsága mellett a másik fontos kérdés az ár. Az energiahordozókat, bárhonnan is származnak is, világpiaci áron vásároljuk meg. Ez az ár pedig továbbra is magas. A magyar–orosz kereskedelmi kapcsolatokban jelentős mértékű egyensúlytalanság áll fenn, azaz a folyamatosan érkező, értékben egyre növekvő kőolaj- és földgázszámlával szemben nagyságrenddel kisebb export és tőkekivitel áll.
Közismert, hogy a rendszerváltás előtt a KGST keretein belül zajló árucsere fabatkaalapú (transzferábilis rubel) elszámolása a magyar fél számára alapvetően kedvezőtlen exportszerkezetet betonozott be, egyetlen előnye a kőolaj és földgáz áremelkedését késleltetve érzékeltető csúszóárrendszer volt. (Más kérdés, hogy Magyarország nem volt képes felkészülni az áremelkedésre). A „Továriscsi, konyec!” jelszó gyakorlati megvalósítása együtt járt az orosz piacról történő látványos kivonulással, amely lépés rövid távon érthető volt az orosz fél időleges fizetőképtelensége, politikai és gazdasági bizonytalansága miatt. Mára azonban a helyzet gyökeresen megváltozott.
Az energiahordozók és egyéb nyersanyagok világpiaci áremelkedése Oroszország számára „isteni ajándék”. Az orosz kormány folyamatosan előtörleszti adósságait. Putyin elnök kemény fellépése az oligarchák ellen azt eredményezte, hogy az állami bevételek hatalmas ütemben növekednek, nagyot javult ugyanis az adófizetési fegyelem, és jóval kevesebb vállalati profit vándorol külföldi off-shore cégekbe. Az orosz nagyvállalatok, melyeknek nagy részében meghatározó állami tulajdon van, külföldi akvizíciókat hajtanak végre. Itt elég csak a Lukoil, avagy a Gazprom terjeszkedésére utalni.
Az orosz belső piac fizetőképessége, a fogyasztói vásárlóerő folyamatosan növekszik. Most térül meg azon cégek türelme, akik évekig, sokszor nem kis veszteséget is bevállalva építették ki pozícióikat. Az orosz fogyasztók igénylik a minőségi árut, amelyet hajlandók megfizetni.
Az oroszországi privatizációs folyamatokat vizsgálva szembetűnik, hogy a jelcini érában tapasztalható tömeges és olcsó áron történő privatizációnak jó ideje vége. Az orosz állam féltékenyen őrködik a gazdaság stratégiai ágazataiban meglévő tulajdona felett, azokból csak magas áron ad el, és bankok, olaj- és más nehézipari vállalatok esetén mindig megtartja többségét. Ezzel a stratégiával nem áll egyedül: számtalan, a világ bármely tájáról vehető példa mutatja, hogy a nemzeti kormányok globalizációval kapcsolatos álláspontja nemzeti vagyontárgyra tett, külföldi jelentkezőtől érkező ajánlat esetén elutasítóvá válik. Az Egyesült Államok mint a szabad tőkeáramlás élharcosa nem engedte, hogy kínai kézbe kerüljön az Unocal, amely mindössze a 18. helyet foglalja el az USA olajcégeinek listáján, és a szenátus éppen most torpedózta meg egyes amerikai kikötők üzemeltetési jogának külföldi kézbe kerülését. Hasonló eseteket tucatszámra lehet találni Európában is.
A hazai energiaszektor az orosz tőke számára elsősorban mint piac, másodsorban mint tőkebefektetési lehetőség jelentkezik. A mindenkori kormánynak konkrét koncepcióval kell(ene) rendelkezni az orosz tőke magyarországi megjelenésével kapcsolatban. Tisztázni szükséges, mégpedig törvényi keretek között, mik azok a stratégiai ágazatok, ahol az állam mindenképpen meg kívánja tartani befolyásoló, avagy többségi tulajdonát. Mindezt persze a vonatkozó EU-s jogszabályok figyelembevételével és keretei között. A koncepció kidolgozása és a másik fél erről való informálása nagymértékben elősegítené a gazdasági kapcsolatok továbbfejlődését, s eloszlatná a – sokszor kölcsönös – bizalmatlanságot.
Oroszország, mint növekvő jelentőségű gazdasági partner Magyarország fejlődése szempontjából kulcsfontosságú és megkerülhetetlen. Ennek a felismerése azonban nem olyan üres jelszavakban kell, hogy megjelenjen, mint az évtizedes múltú, untig ismételgetett, de soha meg nem valósuló „Magyarország híd a keleti piacok felé” szlogen. Ne akarjunk oda hidat építeni, ahol se folyó, se szakadék nincs.
A világgazdaság súlypontja nem kis mértékben a tartósan magas energiaárak következtében Kelet felé tolódik. Ezt erősíti Kína és India, és a három – a harmadik Oroszország – immár gazdasági nagyhatalomnak tekinthető állam egyre fokozódó együttműködése. Az orosz állam és a vállalatok kasszájába ömlő dollártízmilliárdok az üzleti lehetőségek olyan tárházát nyitják meg, amely mellett vétek lenne elmenni.

A szerző gazdasági szakértő