Elsikkadnak a valódi kérdések

Sikeresen terelik el a figyelmet a szavazás igazi tétjéről, az ország jövőjének eldöntéséről a közismertté váló botrányos ügyek. Csak emlékezzünk az ostobaság mélypontjára, amikor az uniós csatlakozási népszavazás előtt olyan témák kerültek napirendre, mint a mákfogyasztás korlátozása, és a mákos guba betiltása. Azóta már tudjuk, mennyi fontos gazdasági tényező maradt titokban.
A most felbukkanó botrányok, plakátrongálások, irodafeltörés, fenyegetések, lehallgatott telefonok, kóborkutyázás és antiszemita felhangok arra szolgálnak, hogy senkinek se jusson eszébe azon gondolkodni, mekkora ráfizetéssel működött a Medgyessy–Gyurcsány-kormány.
Amiről beszélni kellene, az a piaci alapú energiaellátás, az egészségügy tervezett privatizálása, a nemzetstratégiai vagyonok idegen kézbe juttatása, a közalkalmazotti létszám csökkentése, a mezőgazdaság elhalása, és az újabb meg újabb hitelek felvétele. Ha mégoly unalmasak is a közgazdasági mutatók, érdemes tanulmányozni őket, mert fehéren feketén utalnak arra, hogy mire számíthatunk az elkövetkező években. A költségvetési hiány és az adósságteher kényszerpályákat fog kijelölni a politikusoknak, amelyek végső soron a lakosságon csapódnak le. A kölcsönöknek csak a kamataira tavaly 914 milliárd forintot fizettünk ki, amely jövőre, a sorozatos leminősítések miatt, ezermilliárdos kamatteherré fog nőni. A 2006-os költségvetés 1500 milliárd forintos tervezett hiánnyal számol, azaz a bevételi oldal ennyivel marad el a kiadási oldaltól. A privatizálandó vagyon szinte elfogyott, ezért kötvények kibocsátásával és újabb hitelek felvételével kell a fentiekből összeadódó 2500 milliárdos követelést lefedni. Összességében annyi adósságot halmozott fel ez a kormány, 22 milliárd dollárt, mint jogelődje negyven év alatt. Ez fejenként 1,3 millió forintnyi tartozás.
Mindezért cserébe mit tudnak felmutatni? Két-háromszáz kilométer, háromszoros áron épült autópályát, amely még ki sincs fizetve, hiszen szintén kölcsönből valósult meg. Semmi más nem létesült az eltelt években. A nyugdíjemelés vagy az adósságokban fuldokló önkormányzatokra lőcsölt közalkalmazotti béremelés értéke már rég elveszett a megemelt energiaárakban, közműdíjakban, gyógyszerárakban, utazási költségekben és adókban. A dupla családi pótlék sem a hivatalosan adózó munkavállalókat ösztönzi. A közterhektől bénult, tőkehiányos kis- és középvállalkozások foglalkoztatják a 3,9 millió munkavállaló hétnyolcadát, míg a gyakran adómentes multik csak az egynyolcadát. Kinek az érdekeit érdemes védeni és költségvetési pénzzel támogatni: egy koreai gumigyárét, vagy a saját vállalkozásainkat? A fizetési morál romlása, a körbetartozások, a visszatartott számlák a cégek 97 százalékát érintik. Rohamosan emelkedik a csődbe jutó vagy felszámolásra kerülő vállalkozások száma. Miért nem ezekről szól a közbeszéd, miért azon rágódunk, melyik néni szerepel az óriásplakáton?
A kampányra kihegyezett Putyin- és Blair-látogatáson a hazájuk érdekeit a mi kormányfőnknél jobban szem előtt tartó politikusok olyan üzleteket szimatolnak a Gyurcsány-kormány körül, amelyek továbbra is a külföldieket hozzák helyzetbe a magyar érdekkel és vállalkozásokkal szemben. Ilyen államférfiakat nem sok magyar tudna fogadni az otthonában, képzeljük csak el, mit kapna Orbán Viktor a szegénységre oly érzékeny baloldali sajtótól, ha a II. világháborúban elüldözött emberektől elszocializált villában ily módon urizálna. Gyurcsány Ferenc nem szégyenlős ember. A „van egy ember, van egy program”-mal ijesztő önképet fest, olyan vezérét, aki mindent egymaga dönt el, egymaga old meg, és egymaga ural. Azt sugallja a szlogen, hogy a programja mögött nincsenek gazdasági, politikai szakemberek, egyáltalán: sem a kormányban, sem a pártban nincs senki, akinek rajta kívül súlya lenne.
Érthetetlen számomra, hogy ekkora ráfizetéssel és gyenge hatásfokkal működő kormányzat hogy lehet egyáltalán versenyben az ellenzékkel?

A szerző mérnök-közgazdász