Forradalmi hevület Franciaországban

Franciaország sajtóját és főként a független internetes fórumok fotóriportjait nézve a képeken nem valamelyik dél-amerikai ország utcai harcait és karhatalmát látjuk, hanem egy vezető nyugati demokrácia mai helyzetét. Az őszi zavargások után a párizsi tavaszt. A diákmegmozdulások nyomán a szakszervezetek szerint szombaton másfél millióan tüntettek egész Franciaországban, így a március elején indult mozgalom tagadhatatlanul egyre szélesedik és radikalizálódik, a rendeződésnek pedig egyelőre semmi jele. A Le Monde-ban megszólaltatott François Dubet ifjúságszociológus szerint egyértelműen az őszi zavargások folytatásáról van szó. A nyomorgó külvárosi proligyerekek őszi lázadását tehát most az általuk kiváltságosnak tartott, főként középosztálybeli diákok radikális mozgalma követte. Ugyan e két társadalmi réteg tagjai egyelőre gyanakvással tekintenek egymásra, elégedetlenségük alapvető okai azonban azonosak. Bár ma még nem egyértelmű, hogy bekövetkezne tartós akciószövetségük, és a most még többnyire konkrét adminisztratív követelések valamilyen új ideológiává szerveződnének, ha szövetségre lépnének, azt már egyértelműen forradalmi fordulatnak kellene tekinteni. Aligha véletlen azonban, hogy az internetes fórumokon már most „márciusi forradalomnak” nevezik az eseményeket.
Diákok kontra politika
Ez a diákmozgalom egészen más, és bizonyos értelemben radikálisabb, mint a ’68-as volt, mert eleve elhatárolja magát minden pártpolitikától, még a nagy forradalmi hagyományokkal rendelkező baloldaltól is. A történelmi összehasonlítás tehát megtévesztő, még akkor is, ha a falfirkák és tüntető feliratok szellemessége sokban emlékeztet ’68-ra (például az egyik képen egy fiatal kezében tartott papíralátéten ez áll: „A rohamrendőrök etetése tilos”, egy másik feliraton pedig azt olvashatjuk, hogy „A madárinfluenza ellen a csirkék elzárásával védekezzünk”, mivel franciául a „poulet” nemcsak csirkét, hanem zsarut is jelent). Igen lényeges, hogy a diákok a baloldal/jobboldal pártpolitikai szisztémájával együtt az egész politikai rendszert en bloc elutasítják, ami még új ideológia nélkül is forradalmi mozzanat.
Visszatérő jelszó: hol a jövőnk? Éppen ez a legkínosabb kérdés, mert a társadalom valóban nem kínál elfogadható jövőt a fiataloknak, amit a sajtóban megszólaló szakértők többsége is elismer. A közvélemény pedig éppen ezért szolidáris a diákmozgalommal. Mondják, a fiatalok 20-25 százalékos munkanélkülisége a rosszabb külvárosokban már a 40 százalékot is eléri. Azonban a drámai munkanélküliség csupán része a globális jövőképtelenségnek, illetve annak, hogy – mint tudjuk – az ipari társadalom globális jövőképe legalábbis kétes, illetve egyre egyértelműbben katasztrofális jövőképet jelent az újabb generációknak. A fiatalok tömegeinek egyre elérhetetlenebbnek tűnő fogyasztói jólét reklámozása pedig nemhogy múló vigaszt nem jelent, de kifejezetten lázadásra ingerli őket, és ideig-óráig sem feledteti velük a nem éppen rózsás jövőt. Ez pedig civilizációs válság a javából.
Aligha csak francia problémáról van szó, mert a mozgalom fő iránya éppen a globális gazdasági trendeknek kiszolgáltatott társadalom határozott elutasítása, és egy emberközpontú szociális rendszer legitim követelése. A történelem, úgy látszik, korántsem ért véget, sőt: Franciaországban most határozottan folytatódik. Voltak persze, akik a hetekig tartó külvárosi zavargások és a demokráciákban mégiscsak szokatlan szükségállapot kapcsán sem gondolkodtak el, hanem bíztak a rendvédelmi szervek hatékonyságában, majd a tüneti kezelés nehézkes sikerét látva megnyugodtak, hogy lám, mégiscsak helyreállt a rend. A mostani diákmozgalom szokatlan hevessége, tartóssága, általános társadalmi támogatottsága és forradalmi radikalitása újra alkalmat ad, hogy a makacsabbak is elgondolkodjanak. Valami mégiscsak történik Franciaországban. Valami más. Valami olyan, amiről elhittük, vagy elhitették velünk, hogy ilyesmi a civilizált (pontosabban globalizált) világban már nem lehetséges.
Ezért az események lényegét nem lehet csupán a lefényképezhető és kézzelfogható tények pusztán informatív közléséből, vagy a kizárólag erre építő újságírásból megérteni, ahogyan már a külvárosi zavargások esetében sem lehetett. Mert ezek az események egy civilizáció szerkezeti válságának jelei, és egyben valami új kialakulásának, kínok közti születésének első komolyabb előjelei. Ehhez és a helyzet komolyságához mérten érdemes az okokat keresni, nem érve be a puszta jelenséget taglaló globális zsurnalizmussal. (Nota bene: az okokkal érdemben már a külvárosi zavargások kapcsán sem foglalkozott a globális tömegtájékoztatás.)
Globalizációs alternatívára várva
Hogy is mondta Batsányi? „Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek, / Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Az ember, mint olykor az egész emberiség, először csak eljátszik egy gondolattal. Aztán fordul a kocka, mert ilyen a történelem, és mintha már a gondolat játszana az emberrel. Sorsává válik. Valahogy így történt egykor a világforradalommal is, melyben, mint tudjuk, a francia példa mindenkor meghatározó volt. A Bastille lerombolásakor, és később, a forradalmak történetében szintén új korszakot nyitó párizsi kommün idején. A franciák mintha kezdettől magukévá tették volna a nyugati világ zászlóvivőinek szerepét. Nem szoktuk így végiggondolni, de mégis: kezdődött azzal, hogy Clovis volt az első európai király, aki felvette a kereszténységet, amivel új korszakot nyitott. Nagy Károlyon át a középkor végéig a francia példa, a lovagi és udvari kultúra meghatározó volt egész Európára nézve. A francia civilizáció olyannyira egyeduralkodó volt a középkorban, hogy aztán nekik kellett a korszakváltást is elindítani, a Bastille és az egész középkor hűbéri rendszerének lerombolásával. Aztán a kommün és a francia munkásmozgalom ismét meghatározó szerepet játszott a forradalom további radikalizálásában, nem beszélve arról, hogy közben a francia példát Amerikába is exportálták. Globalisation oblige – mondhatnánk, és valóban döbbenetes a franciák kezdeményező szerepe mindabban, amit ma globalizációnak és modernségnek hívunk. Nemcsak a szabadságszobrot adták ugyanis Amerikának, hanem alkotmánya szellemiségét és az angolokkal szembeni függetlenségben is meghatározó szerepet játszottak. Egyszóval, a modern szabadság egész ideológiája és rendszere alapvetően francia invenció. Ezért is furcsa, ha most a francia értelmiség ujjal mutogat az amerikai globalizációra, miközben ezt leginkább éppen a franciák exportálták az Újvilágba. Amiből alkalmasint az következik, hogy bizonyos értelemben az ő történelmi felelősségük, és elsőként rájuk tartozik, hogy kezdjenek vele valamit, valami újat és mást – ha már látszik, hogy nem megy tovább, és nem maradhat a régiben. A Nyugat történelmének logikájából az következik, hogy a franciáknál vagy az ő közreműködésükkel kellene megjelennie a globalizációs alternatívának, mint egy új korszak civilizációs modelljének. Ehhez képest a francia értelmiség történelmében úgyszólván példátlan mélyponton van, és ezért lehet az, hogy ősszel a belügyminiszter által csőcseléknek titulált tömegek léptek akcióba, forradalmi útmutatás híján nyers erővel. Azonban a mostani diákmozgalom mintha ennél már többet jelezne. Talán még korai kimondani, hogy mit, de mindenesetre nem árt sürgősen elgondolkodni rajta.
Civilizáció jövőkép nélkül
Globalizált szemüveggel újraolvasva, és a korszakváltást ma leginkább megkövetelő ökológiai szempontból újraértelmezve a forradalmi változás sorsszerűségét, Batsányi híres sorai mintha különös aktualitással szólalnának meg újra. Főként a szinte sosem idézett bevezető sorok elgondolkodtatóak: „Ti is, kiknek vérét a természet kéri, / Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri!” Apropó: a francia diákok az általuk elutasított CPE kódnevű rendeletet, az egész mozgalom casus bellijét Contrat Pour Esclaves-nak, azaz szolgaszerződésnek hívják, és jelszavaik alapján pontosan a szabad emberi élethez való jog felszentelt globális hóhérai ellen lázadnak.
Különösen, ha az ökoszisztéma magasabb szempontjából nézzük, ami a XX. század végén rövid ideig a történelem végének tűnt, nem volt boldog békeidő, és még kevésbé a szintén mitikus örök béke beköszönte, hanem inkább valami vihar előtti csönd. Egyáltalán nem biztos, hogy jót hoz a halottaiból feltámadó történelem, de az egészen biztos, hogy nem jó megfeledkezni róla, vagy úgy tenni, mintha nem lenne. Attól még az embereknek és a civilizációknak van sorsuk, hogy ideig-óráig nem veszünk róla tudomást. Éppen az ilyen öntudatlan sorsot hívják végzetnek. A francia tavasz viszont azt az alapjában mégiscsak pozitív fejleményt mutatja, hogy nem kell egy civilizáció jövőképtelenségét globális végzetként fogadnunk, és nem kell behódolni az ilyesminek, mint valami gazdasági kényszernek, mert – egyénileg éppúgy, mint közösen – mindig tehetünk valamit jobb sorsunkért és a szabadságért. És ha nem teszünk, arról is csak mi tehetünk.

A szerző filozófus