Megbukott akadálymentesítés

Sólyom László köztársasági elnök a minap nem írta alá a középületek akadálymentesítésének további kitolását lehetővé tevő törvényt. Sólyom László élt államfői jogával, s a törvényt megfontolásra visszaküldte az Országgyűlésnek. Sólyom László előtt megemelem kalapomat. Sólyom Lászlónak köszönettel tartozom. Hasonlóan 600 ezer fogyatékkal élő, mozgáskorlátozott honfitársamhoz.
A történet nagyjából úgy foglalható össze, hogy a parlament 1998 áprilisában megalkotta a fogyatékos személyek jogairól szóló törvényt, amiben – több fontos és szintén csak részben teljesített feladat mellett – előírták: a középületeket 2005. január elsejéig akadálymentessé kell tenni. Mit jelentett volna mindez a gyakorlatban? Az iskolák, polgármesteri hivatalok, posták, művelődési házak és más közintézmények bejáratát rámpákkal, a mozgáskorlátozottak be- és kimenetelét könnyítő korlátokkal, lépcsőkkel kellett volna felszerelni. Miért? Hogy a közügyek intézésébe azok a fogyatékkal élő emberek is be tudjanak önállóan kapcsolódni, akik eddig a megfelelő közlekedési feltételek hiányában otthonukhoz kötötten kellett éljenek. Mi teljesült mindebből? Kevés, nagyon kevés. Az önkormányzatok fenntartásában levő középületek kevesebb mint hetedét akadálymentesítették eddig, a minisztériumok fenntartásában levőknek pedig 60-70 százalékát. Mit tesz ilyen helyzetben a magyar törvényhozó, a program végrehajtásáért felelős esélyegyenlőségi miniszter? Kitolja a végrehajtási határidőt, jó messzire, 2011-re, az önkormányzatok esetében 2014-re. Sólyom László ebbe – a parlamenti pártok mindegyike által támogatott tervbe – „piszkított” bele azzal, hogy nem írta alá a módosítás kihirdetését.
Nem csak szolidaritásból, nem csak szánalomból, nem csak együttérzésből szolgálná közösségünket az, ha a fogyatékkal élők nem lennének otthonaikba szorítva. Míg az Európai Unióban a fogyatékkal élők 40-50 százaléka dolgozik, s ezzel adót fizet, részt vállal a közterhek viselésében, nálunk ez az arány nem éri el a tíz százalékot sem. Ha tetszik, gondatlanságból, ha tetszik, nemtörődömségből, és igen, ha tetszik, a negatív előítéletek miatt ma sem a magyar állam, sem a munkaadók nem tekintik a fogyatékkal élőket hasznos és jólétet teremtő polgároknak. Pedig a nyugati példák mutatják, hogy viszonylag kevés anyagi s kicsit több szellemi ráfordítással legalább százezer fogyatékkal élő visszahozható lenne a munkaerőpiacra.
A nemtörődömségre egy legutóbbi konferencia – helyesebben a konferencia elmaradása – is rávilágított. Az történt ugyanis, hogy minap a Mozgáskorlátozottak Állami Intézete 350 céget hívott meg, hogy tárgyaljanak már a fogyatékosok foglalkoztatási lehetőségeiről. Senki, még egyszer leírom, senki nem jelent meg a meghívottak közül. Sajtóinformációk szerint a nagyvállalkozások píárosai a rossz szervezéssel magyarázták az érdektelenséget: ők névre szóló meghívókhoz vannak szokva, s mivel nem azt kaptak, ezért az invitálás „eltévedhetett”.
Az általános magyar nemtörődömség egy másik példáját is hadd osszam meg önökkel: Budapesten összesen három mozgáskorlátozott-lift van a metró területén. Ezek működtetéséhez liftkezelői jogosítvány kell, amit viszont nem lehet megszerezni, mivel utoljára 2003-ban indult ilyen képzés. A BKV elképzelése szerint a kisföldalatti liftjeinek használatához a peronőr segítsége kell, viszont őt nem lehet a felszínről hívni, mert ahhoz csengő szükségeltetne, az meg nincs. Miért? Nem gondoltak rá, hogy kellene, merthogy úgysem akarja senki sem használni a liftet. Ezek után ki akarná?
A kerekes székes polgár Budapesten a buszokon és trolikon sem közlekedhet könnyebben, s most ne is beszéljünk a hannoveri villamosokról, amikre még egy ereje teljében levő atlétának is gondot okozhat a felszállás. Vidéken sem jobb a helyzet, a reumások Mekkájaként számon tartott fürdővárosban máig nem sikerült a járdaszegélyeket lejtősíteni. Pedig ez nemcsak a kerekes székeseket, de a babakocsit toló kismamákat és a nehezebben mozgó botosokat is segítené.
Elitellenesként, demagógiaként fog talán hangzani, de le kell írnom: a közintézmények akadálymentesítése alig került volna többe, mint amenynyit a kormány mobiltelefon- és irodabútor-beszerzésre fordított az elmúlt években. Néhány tíz milliárd forintba. (Pontos adatokat felmérések hiányában nem lehet megadni.) A száz lépés program keretében Göncz Kinga 2007-re ígérte az akadálymentesítés felgyorsítását (EU-forrásból), s addig is 200 millió forintot adtak a fogyatékkal élők közlekedését segítő eszközök beszerzésére. Sólyom László visszaküldő levelében okkal hívta fel a figyelmet: az akadálymentesítés nem pénzügyi, hanem szemléletbeli kérdés.
Kuncze Gábor a napokban a Fogyatékos Emberek Szövetségeinek Tanácsa által szervezett találkozón a következőket mondta: „Szégyellhetjük magunkat, amiért hozunk törvényeket, és utána pedig nem szerzünk érvényt a törvények végrehajtásának.” A ritka pillanatok egyike ez, mikor e sorok szerzője teljesen egyetért az elnök úrral. Ám a szégyenkezésen túl azért most már másra is szükség lenne: tettekre. Nem szabotálásra, nem vállrándításra, nem papírgyártásra, hanem együtt érző cselekvésre.