Politikai és közéleti abszurditások

A labdarúgás Izraelben is népszerű sportág, ráadásul ott a szurkolók – érthető okokból – nem kiabálnak kórusban antiszemita rigmusokat. Ennek ellenére a helyzet ott sem jobb. A Beitar Jerusalem szurkolói ugyanis a nem éppen barátságos „Halál az arabokra!” felirattal szokták üdvözölni az izraeli bajnokság egyetlen palesztin csapatát. Arra is volt példa, hogy a palesztin csapat elleni mérkőzés során a közönség azt a Baruch Goldsteint éltette, aki 1995-ben egy hebroni mecsetben halomra gyilkolta az ott imádkozó védtelen palesztinokat. De az izraeli szurkolók egy része nem kíméli az izraeli válogatott egyik legjobb játékosát, a palesztin Abbász Szuant sem. Az ő labdaérintéseit rendszeresen füttyszó kíséri. A magyarországi balliberális elit tagjainak a figyelmét szeretnénk felhívni arra, hogy ebből még nem kell feltétlenül arra a következtetésre jutni, hogy az izraeliek mindannyian rasszisták. De kétségtelen, hogy rasszisták a zsidók között is vannak. Kíváncsian várom, hogy Izrael állam milyen lépésekkel próbál véget vetni a raszszista megnyilvánulásoknak.
Több Amerikát!
Eperjesi Ildikó írása a hirszerzo.hu balliberális internetes fórumon jelent meg február 25-én Még több amerikai birodalmat! címmel. Lehet, hogy a figyelemfelkeltő cím is befolyásolt, de az olvasás első szakaszában nem tudtam szabadulni a gondolattól: ez csak paródia lehet. Aztán persze gyorsan kiderült: a szerző – a neokonzervatívok csodálója – mindezt komolyan gondolta. Az alábbi idézetekben annyi az elfogultság és az irracionalizmus, hogy teljesen fölöslegesnek és hiábavalónak érzem a közöltek értelmezését.
Íme a részletek: „A washingtoni neokonzervatívok azt mondják, valóban birodalom Amerika, csakhogy az övék a világ legjóindulatúbb nemzete, ezért erőteljesen fel kell lépnie azért, hogy értékeit világszerte exportálja. Azaz: elősegítse a demokrácia terjesztését; a zsarnoki rendszerek és vezetők bukását; visszaszorítsa a terrorizmust és a fegyverkezést. (…) Egyes történészek »konszenzusos birodalomnak« nevezik az Egyesült Államokat, mivel teret enged a többi nemzetnek arra is, hogy beleszóljanak a dolgok alakulásába. (…) A világnak valójában inkább még több Amerikára lenne szüksége. Az alternatíva ugyanis az, hogy a kisebb, egymással versengő hatalmak, melyek sokszor még csak nem is igazi demokráciák, káoszba fordítják a világot. (…) Amerika még mindig példát ad a világnak társadalmának nyitottságával és a szabadságjogok tiszteletben tartásával.”
Liberális kalandorok az oktatásban
Teljes intenzitással folyik a magyar kulturális intézmények szétverése, a magyar közoktatási rendszer leépítése, funkciójának megváltoztatása. Magyar Bálint teszi a dolgát, s minimális ellenállás mellett érvényesíti zavaros – liberális és piacbarát – nézeteit. Január 27-én és 28-án töltötték ki az írásbeli teszteket a középiskolák tanulói. A múlt évhez hasonlóan az idén is „gondolkodásra serkentő” feladatokat kaptak a fiatalok. Ilyeneket: „A szappan panasza: végül engem mindig eláztatnak. Melyik szó a mondatban a humor forrása?” Az anyanyelvi feladatsorban egy televíziós műsorrészlet alapján kellett megmondaniuk, hogy melyik sorozatból láthatták már a legtöbb részt a nézők, vagy melyik az a műsor, amelyet ugyanabban az időpontban két csatorna is sugároz. Ahogy mondani szokták: passz. Az igazat megvallva én akkor lennék kétségbeesve, ha sok gyerek tudná a helyes választ, mert ez azt jelentené, hogy állandóan a televízió előtt ülnek: ez a tevékenység ugyanis kulturálódásra és tanulásra tökéletesen alkalmatlan. Lehet, hogy a balliberális médiamunkások nemcsak gyártói, de egyben – gyermekeik révén – fogyasztói is annak a sok vizuális szemétnek, amiket a gagyitévék sugároznak? Magyar Bálint, Horn Gábor, Pető Iván, Bozóki András és társai azt hiszik, hogy a televíziós műsoroknak bármi közük van a kultúrához? A színes díszletek előtt lefolytatott ripacskodás, trágárkodás, az öncélú megbotránkoztatás, a könnyed csacsogás és gügyögés sohasem volt magyar a kultúra része. A szórakoztatóipar közönséges pénzszerző tevékenység: az itt elért sikerek értékelése nem az esztéták, hanem az adóügyi hatóság feladata. Még akkor is, ha az SZDSZ-es szellemiség megtestesítői ezt korszerűtlen, elavult gondolkodásmódnak tartják. Mi annak örülünk, ha gyermekeink nem néznek televíziót. Semmit sem veszítenek, ha nem ismerik a szappanoperák primitív világát, félhülye hőseit. Korszerűtlenségünk egyben a valódi kultúránk védelmét is jelenti.
Nem akarjuk tudni, melyik televíziós sorozat hány részes. Egy jobboldali kormánynak végleg meg kell szabadulnia a közoktatási rendszert lezüllesztő liberális kalandoroktól.
Egy munkásőr kitüntetése
Ilyesmi korábban gyakran megtörtént. A kommunista diktatúra működtetői rendszeresen kitüntették azokat, akik kezükben fegyverrel, önként és dalolva felesküdtek a proletárdiktatúrára és a kommunista pártra. 1990-ben azonban azt hittük, hogy ennek az aljas és kisszerű világnak örökre vége. Hogy a volt munkásőrök szégyellik majd magukat, és soha többé nem fordulhat elő, hogy ilyen múlttal közülük bárkit, bármiért kitüntessenek. Tévedtünk.
Nemrégiben Sinkovics Gyula, az ’56-os Szövetség elnöke – az 1956-os szellemiség ápolásáért – Pro Fidelia érdemrenddel tüntette ki a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) ügyvezető igazgatóját, Zoltai Gusztávot, aki az ötvenes évek végén lépett be a Munkásőrségbe. És az MSZMP-be. A hithű, becsületes kommunisták akkoriban imperialista hatalomként tekintettek Izraelre, és elvtársi közösséget vállaltak a felszabadító mozgalmakkal. Az egykori munkásőrnek ma sincsenek erkölcsi gátlásai. Zoltai „nem érez semmiféle összeférhetetlenséget munkásőr és párttag múltja és a kitüntetés között.”
Az ’56-os Szövetségről tudni kell, hogy a valódi ötvenhatosok – köztük Wittner Mária – már korábban elhagyták a szervezetet, mert egykori üldözőik egy része is feltűnt a tagság soraiban. Zoltai Gusztáv elvtársnak 1990 előtt lényegében az volt a legnagyobb problémája, hogy „miért nincs három élete? Mert egyiket a pártnak adja, másikat a párja kapja, a harmadikkal, sej, egy a fegyvere.” Ezt énekelték az uniformist öltött karrieristák. Hát igen! Azok voltak a szép idők! A munkásőr-egyenruhát díszítő vörös csillagon meg-megcsillant a napsugár, a vörös zászlókat meg gyengéden simogatta a szél… Zoltai Gusztáv örök.

A szerző politológus