Változás előtt 2006-ban

Azon bölcs embereknek, akik visszautasítják az állami ügyekben való részvételt, az a büntetése, hogy a buta emberek által kormányzott államban kell élniük. (Platón)

Platón pontosan fogalmazott. Gondolatához csak annyit érdemes hozzátenni, hogy azoknak is ugyanez lesz a sorsa, akik érdemtelenekre pazarolják szavazataikat. Sorsfordító időket élünk. A tét nagyobb, mint gondolnánk, mert a 2007-ben kormányzati pozícióban lévők – az európai uniós források segítségével – hosszú távra meghatározhatják Magyarország sorsát, eldönthetik fejlődésének irányát.
Útban a kétpártrendszer felé
A rendszerváltozást követő tizenöt év alatt hazánkban egy kétpólusú politikai pártstruktúra jött létre. Ennek egyik oldalán találjuk a kádári világ anyagi és szellemi örököseinek tekinthető különböző baloldali pártokat, a kádári struktúrák többszöri megújuláson átesett mutációit. E politikai irányzat meghatározó pártja a rendszerváltozás igazi nyerteseit tömörítő, a magát szociáldemokrata szervezetként legitimáló MSZP. Ebben a szervezetben – és holdudvarában – találhatjuk a volt kommunistákból, a késő kádári technokratákból és a rendszert kiszolgáló értelmiségiekből álló úgynevezett vörös burzsoáziát. E torz átalakulás következtében ma Magyarország meghatározó baloldali pártját milliárdosok és egykori apparátusbeliek vezetik. Ők az átalakulás, a vadkapitalizmus igazi nyertesei. Ezt a társaságot erkölcsileg az az SZDSZ rehabilitálta, amelyik az úgynevezett demokratikus ellenzék utódjaként 1988-ban radikális antikommunizmusával és rendszerváltó programjával tűnt fel. Az 1991-ben tett gesztusért – a Demokratikus Charta létrehozásáért – cserébe az egyedüli kormányalakításra is jogosult utódpárt 1994-ben kormányzati koalíciós partnerévé emelte a neoliberális és baloldali elveket valló SZDSZ-t. Ugyanezt tette 2002-ben is.
E furcsa koalíció mostani négyéves működésének eredményeként a mai Magyarország egyszerre küzd gazdasági és értékválsággal. Az EU illetékesei, a pénzügyi és befektetői csoportok egyaránt úgy ítélik meg, hogy a magyar gazdaság nem teljesít megfelelően, az államháztartás állapota pedig katasztrofális. Ezzel párhuzamosan zajlik a közoktatási rendszer szétverése, kulturális intézményeink ellehetetlenítése és az életünket szabályozó értékek relativizálása, valamint az erkölcsi normák diszkreditálása. A történelem egyik legnagyobb tanulsága, hogy óriási áldozatok és rengeteg szenvedés árán, de a gazdaság mindig újjászervezhető, az elpusztult épületek helyébe újak, mások építhetők. A szellemi-intellektuális szférában okozott pusztítás azonban sokszor visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el.
A politikai jobboldalon találjuk a létező baloldallal szemben álló Fidesz – Magyar Polgári Szövetséget. Ez a párt a rendszerváltoztató szándék egyedüli örököse a magyar parlamentben: egy olyan gyűjtőpárt, amely sikeresen integrálta a különböző jobboldali irányzatokat. A Fideszben szellemi-politikai otthonra leltek a kereszténydemokraták, a kisgazdák, a jobboldali liberálisok, a különböző nemzeti irányzatok képviselői, a polgári demokraták és a vállalkozók. Csak ennek a történelmi jelentőségű kísérletnek a sikere szabadíthatja meg az országot a létező baloldal mindenre kiterjedő dominanciájától.
A Fidesz jobboldali értékei és elvei a többség számára elfogadhatóbbak – sokak szerint magasabb rendűek – a baloldali értékeknél. Könnyű belátni, hogy a polgári-nemzeti-keresztény-konzervatív értékrenden alapuló élet mindig elviselhetőbb és emberibb, mint a baloldali értékekre alapozott létformák. A nemzet, a család, a hit, az egyén méltósága, a magántulajdon sérthetetlenségének elve, a munka és a rend megbecsülése valamint a tradíciók vállalása magától értetődőbbnek tűnik, mint a haladó baloldalra jellemző állandó reformerkedés és újrakezdési vágy, a globalizmusból fakadó fogyasztáscentrikus individualizmus, a szabadosságba hajló szabadság preferálása, a nemzettől való idegenkedés, az igazságosság egyéni érdekeket (is) sértő érvényesítése, valamint a szociális érzékenység állandó, képmutató és öncélú hangoztatása. Hogy a „demokrácia szélesítésére” irányuló törekvésekről ne is beszéljünk.
Felnőtt, stabil nemzeti identitással rendelkező polgárok számára nincs semmi vonzó a nemzetközivé váló világban, ahol a neoliberálisok és az amerikai neokonzervatívok által kiagyalt politikailag korrekt beszédmód – és nem a valóságos társadalmi-gazdasági folyamatok – határozzák meg a tudományos diskurzusok témáját.
Belpolitikai életünk további polarizálódásában nagy szerepet játszott a perszonifikáció, aminek következtében a két politikai oldalt ma már egy-egy személy testesíti meg. A most következő választás valódi tétje röviden leírható: a baloldalt megjelenítő Gyurcsány Ferenc, vagy a jobboldalt képviselő Orbán Viktor lesz-e a miniszterelnök. A választásokat valószínűleg azok fogják eldönteni, akik még sem intellektuálisan, sem érzelmileg nem azonosultak egyik politikai irányzattal sem, valószínűleg mégis elmennek szavazni.
Kis pártok a küszöb alatt
Az MSZP-nek alig kell számolnia szavazatveszteséggel, hiszen a kettészakadt Munkáspárt ma már nem tényező, az SZDSZ-szel pedig közösek az érdekeik, ezért kiélezett helyzetben a szabad demokraták számíthatnak a szocialisták támogatására is. Ezzel szemben tényként rögzíthetjük, hogy a Fidesz nem volt képes a lehetetlen megvalósítására: nem sikerült minden jobboldali irányzat és szervezet integrálása, ezért számítani kell arra, hogy néhány jelentéktelen párt összeszedhet annyi szavazatot, amennyi a jelenlegi kormánypártok győzelméhez és hatalmon maradásához szükséges. Az így kialakult helyzetben a történelmi Magyarország sorsa néhány olyan önjelölt pártvezér kezébe kerülhet, akik sem számottevő társadalmi támogatottsággal, sem komolyan vehető tagsággal nem rendelkeznek.
A parlamenti küszöb alatti legnagyobb jobboldali párt kétségtelenül az MDF, amely saját jogon legutóbb 1994-ben jutott be a parlamentbe. Ezt követően csak a Fidesznek köszönhetően maradt parlamenti párt. 1998-ban az MDF mindössze 130 ezer szavazatot kapott, ami 2,8 százalékot ért. A 2002-es országgyűlési választáson pedig az MDF politikusai vagy a Fidesszel közös listáról, vagy Fidesz-támogatással jutottak csak be a képviselőházba. Az MDF ennek ellenére külön parlamenti frakciót alakított, és önálló politizálásba kezdett.
Az elmúlt években az MDF politikai identitása és szövetségi politikája elbizonytalanodott, ezért a vitatható körülmények között létrejött parlamenti frakció egyéni győzelemre is esélyes meghatározó tagjai – Lezsák Sándor, Font Sándor, Medgyasszay László, Horváth Balázs stb. – létrehozták a Nemzeti Fórumot, és átültek a Fidesz-frakcióba. Ezek után sokakban felmerült a kérdés: vannak-e az MDF-nek saját, csak rá jellemző értékei? Ha igen, mik azok? Miután Dávid Ibolya és társai rájöttek, hogy a Fidesztől jobbra lévő hely betöltésére az MDF alkalmatlan, a fórum átpozicionálta magát, és elképzeléseikhez igazították a teljes belpolitikai palettát. Az így kialakított mesterséges pártszerkezetben az MDF az egyetlen hiteles konzervatív (jobboldali) párt, amelyik egyszerre lép fel a két populista-kádárista-baloldali mamutpárt, az MSZP és a Fidesz ellen. Ezzel párhuzamosan Dávid Ibolya kormányfőjelöltnek nyilváníttatta magát, és a reális erőviszonyokat figyelmen kívül hagyva közölte: pártja csak abban az esetben lép koalícióra a Fidesszel, ha ő lehet a miniszterelnök. Az aránytévesztés nem előzmények nélküli: Dávid Ibolyát már 1998 és 2002 között – igazságügy-miniszterként is – érezhetően zavarta Orbán Viktor elfogadottsága és növekvő népszerűsége.
Az MDF esélyeit tovább rontja annak felismerése, hogy a korabeli MDF alkalmatlan volt a rendszerváltoztatás levezénylésére. E vélekedések szerint az MDF 1990 és 1994 között kormánypártként asszisztált a kádári mélystruktúrák tovább éléséhez, a pártnómenklatúra-burzsoázia megszületéséhez és a késői Kádár-korszak technokráciájának, valamint az agresszív balliberális értelmiségi csoportok zavartalan térfoglalásához. Az MDF holdudvarában található politikusok némelyike tevékenyen részt vett az ország kiárusításában, ezért sokakat meglepett, hogy éppen az MDF próbál a korrupcióellenes harc élére állni.
Minden voks számít a jobboldalon
Az MDF esetleges szavazói azt sem tudhatják, hogy Dávid Ibolya mire fordítja majd a polgároktól nyert felhatalmazást. A Normális Magyarországért! programot meghirdető elnök asszony legutóbb már arról beszélt, hogy számukra bizonyos célok elérése érdekében „természetes az együttműködés az SZDSZ-szel és az MSZP-vel”. Az MDF nehéz helyzetére utal, hogy választási megállapodást kötöttek a Tisztelet Társasága nevű abszurd képződménnyel, melynek alapítója a baloldal kalandos előéletű tagja, Schmuck Andor. Az általa szervezett több tízezres koncerteken a kizárólag nyugdíjasokból álló közönség könnyezve és hajladozva nosztalgiázott Korda György, Balázs Klári és a sok szegfű láttán. A Tisztelet Társasága egyébként minden 55 éven felüli állampolgárt „szépkorúnak” nevez. A két szervezet megállapodása értelmében a társaság öt jelöltet indíthat az MDF országos listáján. Így lesz az MDF a vélhetően baloldali szépkorúak pártja. Érdekes, hogy az SZDSZ közeli Political Capital munkatársai mekkora együttérzéssel kommentálják az MDF lépéseit. A realitásérzék elvesztésére utal az elnök asszony legújabb kijelentése, mely szerint a közelgő választáson 15-16 százalékos eredményre számít.
A jobboldal másik említésre méltó politikai szereplője a MIÉP és a Jobbik választási szövetségével létrehozott Harmadik Út nevű képződmény, amelyhez később csatlakozott néhány kétes legitimitású kisgazda-csoportosulás is. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy az összefogással egyik párt sem erősödött. A MIÉP azt követően, hogy kikerült a parlamentből, lényegében önmagát számolta fel: a botrányos kizárások és kilépések sorozata szétzilálta a pártot, és sokat ártott Csurka István tekintélyének is. Köztudott, hogy a Jobbik létrehozóinak egy jelentős része korábban a MIÉP-ben politizált, onnan erkölcsi-politikai okokból távozott. Ők korábban azzal is vádolták Csurka Istvánt, hogy a párt vezetését élettársára, Papolczay Gizellára bízta. Viszonzásul Csurka István lényegében Moszad-ügynököknek minősítette a kilépőket.
A Harmadik Út olyan, mint két féligazság egyesítése: nem old meg semmit. A választási szövetség vesztese a Kovács Dávid vezette Jobbik, amelyik szinte eltűnt a MIÉP árnyékában. Kovács Dávid alig látható, ugyanakkor Csurka István egy karizma nélküli, kiégett, megfáradt politikus benyomását kelti. A Jobbik utcai poénokkal próbálja észre- vétetni magát, de ez nem pótolhatja a valódi politizálást. A pártszövetség megállapodása szerint a nyilvánosságban való részesedés aránya 50-50 százalék. A régi MIÉP-esek által csak „Gizi-pártként” emlegetett szervezet jól láthatóan felrúgta a korábbi megállapodásokat. A Jobbik sokszor a MIÉP ifjúsági tagozatának tűnik.
Ugyanakkor a Jobbiknak erkölcsileg is nagyon sokat ártott az átgondolatlan szövetségkötés, hiszen egy olyan szervezettel kötöttek választási koalíciót, amelyet korábban maguk is megbélyegeztek. Ezzel a Jobbik vezetői elveszítették vélt vagy valós erkölcsi fölényüket, tőkéjüket, és bizonytalanná tették politikai jövőjüket. Nem szabadulhatnak attól a gyanútól sem, hogy ennek az összefogásnak a valódi célja az egyszázaléknyi szavazat elérése, pontosabban az ezzel járó állami támogatás megszerzése. Az sem növelte a Harmadik Út népszerűségét, hogy két országgyűlési képviselőjelöltjük több száz fénymásolt kopogtatócédula segítségével próbált meg hivatalos jelöltté válni. A Harmadik Út esélytelen a parlamentbe kerüléshez szükséges öt százalék elérésére.
A 2002-es választások után úgy tűnt, hogy éppen a jobboldal megerősítése érdekében célszerű lenne a Fidesztől jobbra álló erők önálló politikai képviseletének megszervezése. A MIÉP válsága, jelentős térvesztése is ebbe az irányba hatott. Az új jobboldali pártok közül kétségkívül a Jobbik Magyarországért Mozgalom alakulását kísérte a legnagyobb érdeklődés, ám e párt vezetői sem tudtak megfelelni az elvárásoknak. Növekvő népszerűségüket hamar eljátszották, jobboldali szimpatizánsaikat pedig elbizonytalanították. Ennek egyik legfőbb oka, hogy – az MSZP és az SZDSZ támadása helyett – a kelleténél többet foglalkoztak az átalakuló Fidesz egyébként meglévő hibáival. A Jobbik helyzetét tovább rontotta az EU-választásokra kidolgozott – szinte kommunikálhatatlan – álláspontja, melynek lényegi üzenete: a szavazásra jogosultak maradjanak távol a szavazóurnáktól, mert csak így teremthető meg egy újbóli csatlakozási tárgyalás esélye… Az Orbán Viktort és a jobboldali pártokat kormányváltásra felszólító nyílt levél pedig a helyzet teljes félreértésén alapul. Magát komolyan vevő politikai erő hogyan gondolhatott arra, hogy 2004 Magyarországán egy össznépi öszszejövetel segítségével leváltható a kormány? Akik az utóbbi években forradalmi helyzetet érzékelnek, azoknak finoman szólva is rendkívül hiányosak a politikai és társadalmi ismeretei. A Jobbik mint egy antiliberális, nemzeti-kereszténydemokrata párt nyilvánvalóan jogos társadalmi igényre koncentrálva szerveződött. Az új párt a Fidesz lelkiismeretének és/vagy ellenőrző szerepének betöltésére is alkalmas lehetett volna. De mire a Jobbik párttá szerveződött, már alapvetően megváltozott a helyzet. Az MSZP és az SZDSZ botrányosan gyenge és nemzetellenes kormányzása következtében a választók jelentős része akkor már csak egyet akart: megszabadulni ettől a koalíciótól. Ez a társadalom-lélektani fordulat magyarázza, hogy a Fidesz melletti jobboldali formációknak ma már csak elhanyagolható támogatottsága van.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a 2006-os választásokon a nem baloldali szavazók már csak egyetlen célért mozgósíthatók: ha azt ígérik nekik, hogy véget ér a múlt. Erre viszont a szavazók egyetlen garanciát látnak: Orbán Viktort, illetve a mögötte álló Szövetséget.
Ez nem jelenti azt, hogy a Fidesztől jobbra lévő politikai erők a 2006 utáni időszakban nem számíthatnak majd jelentősebb támogatottságra. De erre csak akkor kerülhet sor, ha a Fidesz esetleg nem teljesíti választási ígéreteit, és ezért nem lesz képes megfelelni a jobboldali szavazók elvárásainak. A Jobbik, illetve a Harmadik Út nemzeti elkötelezettségű, tisztességes támogatóinak ekkor minden erkölcsi alapjuk meglesz a Fidesz elleni fellépéshez. Addig minden jobboldali erőnek be kell látnia, hogy az MSZP–SZDSZ-kormány megbuktatásának egyetlen módja a szavazatmaximalizálás, a racionális lehetőségek kihasználása.
Ilyen kiélezett helyzetben egy-két százaléknyi elveszett szavazat is dönthet: előfordulhat, hogy épp ennyi hiányzik majd a kormányváltáshoz. A kis pártok vezetői között nyilván léteznek olyanok, akiket kizárólag a megélhetésük érdekel. Ha ugyanis egy százaléknál több szavazatot szereznek, akkor jogosultak lesznek az évi 30–80 millió forintnyi párttámogatásra. A négy legnagyobb közvélemény-kutató cég februári felmérései szerint egyetlen kis párt sem érte el a kétszázalékos támogatottságot sem. A teljesen reménytelen helyzetből startoló MDF 2006-ban eljátszhatja azt a szégyenteljes szerepet, amit 2002-ben a Centrum párt alakított.
Döntés előtt – kényszerhelyzetben
A polgároknak a felelős döntés meghozatalakor tudniuk kell, hogy a jelenlegi választói rendszerben a kis pártokra leadott szavazat nagy valószínűséggel elvész. Minden ilyen voks a másik oldalt erősíti. Ez nem szimpátia kérdése. Ez egyszerű matematika. A bevezetőben említett okok miatt – a dolgok jelenlegi állása és logikája szerint – a jobboldali Magyarországnak hosszú időre ez az utolsó esélye. A kleptokrácia győzelme a polgári demokrácia vereségét jelentené.
Nyilván akadnak majd olyanok, akiknek nem lesz könnyű a Fideszre szavazni, mert úgy érzik, csalódtak, és elszámolnivalójuk van a győzelemre egyedül esélyes jobboldali párttal. Senki nem állíthatja, hogy nem lehet igazuk. A Fidesz sokat hibázott. De a számlákat csak a megnyert választások után célszerű benyújtani. Ellenkező esetben tovább tart a nemzetellenes neoliberálisok és a posztkommunista álszociáldemokraták uralma.

A szerző politológus