A francia tavasz mérlege és médiaháttere

A világsajtóban többnyire elkényeztetett vandálként bemutatott francia diákok készítettek egy érdekes amatőr felvételt az egyik tüntetésen. Először egy külvárosi srác tör-zúz, megtámadja a békésen tüntető fiatalokat, majd a rohamrendőrök kordonjához érve felmutat valami igazolványfélét, és gond nélkül átengedik. Hogy is van ez? Az örökké jólértesültek persze ilyenkor úgy tesznek, mintha már látták volna a felvételt, de legalábbis tudtak volna róla és kvázi én kérjek elnézést, ha nem vagyok elég cinikus. Mégis, valahogy cáfolja a francia tüntetésekről globálisan kapott médiaképet, de a nyugati demokráciáról kialakított képet is.
Előítéletek fogságában
Elgondolkodtató, mennyire másként beszélt az egészről az a pár újságíró, aki a helyszínről tudósított, találkozott a tiltakozási mozgalmat szervező diákokkal, és netán részt is vett egy diákparlamenti gyűlésen vagy tüntetésen. Érdekes módon nem ők fogalmazták meg a sajtóban hangoztatott olyan sommás ítéleteket, hogy „ezek a fiatalok csak szociális előjogaikat féltik”, hogy „le vannak maradva a globális trendekhez képest”, hogy „amúgy is ilyen hőzöngő-tüntetgető népség a francia”, hogy „ez megint csak valami csőcselék randalírozása”, vagy afféle „bulizás a tanulás helyett”. Különösen szigorú ítéletek ezek olyanoktól, akik konkrét tapasztalat és személyes élmény híján leginkább a híresen franciabarát angolszász sajtóban olvasott kliséket és saját előítéleteiket fogalmazzák meg helyzetértékelés gyanánt. Persze az egykori Nyugat-nemzedék óta franciás vagy bármilyen műveltséget, kultúrtörténeti mélységeket és szellemi vagy legalább stiláris emberi hitelességet amúgy sem nagyon várhatunk a sajtótól, de legalább a tényszerűség minimumát jó lenne megtartani. Hogy lehet, hogy ennek jelen esetben nyoma sem maradt? Az embereket többnyire vélt vagy valós érdekeik szokták ennyire elvakítani. Érdemes alaposabban utánajárni. Úgy is mondhatnánk ugyanis, hogy egy posztmediatikus generáció fellépésének vagyunk tanúi.
A francia tavasz élő történelme könyörtelenül rávilágított a különféle irányzatok tényleges ideológiai hátterére, illetve az őket mozgató érdekrendszerekre. Szélsőségesen ellentétes véleményekkel találkozunk. A legvadabb példa, hogy a vezető liberális hírportálnak tartott Index több cikke szerint „ellenforradalom” volna a diákok globális gazdasági kényszerrel szembeni tiltakozása. Kérdés, akkor szerintük egyáltalán mi a forradalom? A kóla meg a hamburger? Netán a Dow Jones napi állása vagy a CNN? Bono legújabb Blairt, Afrikát, Bill Gatest, és saját lemezeinek eladását támogató karitatív akciója? Érdekelne az Index verziója. Honnan vették a bátorságot, hogy Pestről ideológiailag felülírják Földes Anita Párizsból küldött könnygázszagú élménybeszámolóját, melyet korábban „Fasiszta köztársaság” címmel közöltek?
Ilyenkor derül ki, mennyire névlegesen liberális a „mainstream”, azaz globális sajtó – akár itthon, akár külföldön. Mert a liberális jelző eredetileg mégiscsak a szabadságra utal, mégpedig olyan radikális szabadelvűségre vagy szabadságelvűségre, mely éppen ezt tartja a legelső és legfőbb értéknek: az egyetemes szabadságot. Liberális például az Emberi jogok nyilatkozata, beleértve azt a kitételét is, hogy ha a zsarnokság szabadságunkat a közakarattal ellentétesen korlátozza, ezzel szemben fellépni nemcsak jogunk, hanem egyenesen kötelességünk. Na, ez tényleg liberális, mert – szavunkat ne feledjük – ez magyarul szó szerint azt jelenti, hogy felszabadító. Akik viszont a globalizáció gazdasági és hatalmi értékrendje nevében ellenforradalminak vagy retrográdnak mondják az általuk képviselt multiglobalizáció ellen tiltakozók szabadságmozgalmát, nos ők legfeljebb neoliberális vagy neokonzervatív álláspontot képviselnek, ha tárgyilagosak akarunk lenni. A francia tavasz így valóságos iránytűt nyújt az ideológiai tájékozódáshoz: hamar rámutat, hogy a jobboldal és saját maga által egységesen liberálisnak tartott sajtó valójában neokonzervatív és legfeljebb globálliberális. A szó eredeti értelmében felszabadító liberalizmustól éppúgy irtózik, mint a sztálinisták az igazi kommunistáktól.
Ne érjük be azonban ezzel a túl általánosnak és ideologikusnak tetsző megállapítással. Mert a liberalizmus többnyire szabadpiac elvű gazdasági modellként határozza meg magát, és nem a szabadság eszméje alapján, ami önmagában is elgondolkodtató. A szabadpiac, így egybeírva (mint terminus technicus), egy bizonyos kapitalizmuskoncepció kulcsfogalmaként egyáltalán nem szabad piacot jelent vagy akár a piac szabad, öntörvényű fejlődését. Éppen ellenkezőleg. Történetileg kezdettől a nyugati – elsősorban brit, majd amerikai – piacgyarmatosítás fő ideológiája volt, de belső marketing-logikája szerint sem szabad fejlődést jelent. A hagyományos piacok szabad és öntörvényű fejlődését felváltó, és többnyire erőszakos úton helyükbe lépő globális marketing számára „felszabadított” piacot szokás szabadpiacnak nevezni. Japánban például Perry hadihajói nyitották meg a szabadpiacot. Nem magától és szabadon alakult ki. Sok esetben az agresszív marketing katonai beavatkozás nélkül is elegendőnek bizonyult, de akkor sem öntörvényű piaci fejődésről volt szó, hanem az évezredes piaci hagyományokat teljesen felülíró szabadpiac-marketing hatalomátvételéről. Gyakorlatilag éppen a legkevésbé szabadon fejlődő piacot szokás szabadpiacnak nevezni, vagyis a legkevésbé hagyományos gazdasági kultúrája szerint fejlődőt, ami egy vagy több globális központtal szembeni gyarmatjellegű alárendeltséggel jár együtt. A gyarmatosítás nem esetleges történelmi velejárója a nyugati szabadpiacnak, hanem alapvető hatalmi mozzanata.
Globalizáció kontra egyéni szabadság
Ha a szocializmussal szembeni vitájában elfogadjuk a liberalizmus állásfoglalását, hogy nem lehet a gazdaságot egyoldalúan és önkényesen előfeltételezett társadalmi követelményeknek alárendelni, akkor az érv logikáját követve a társadalmat sem lehet egyoldalúan és önkényesen előfeltételezett gazdasági követelményeknek alárendelni – ahogyan a liberalizmus teszi.
A liberalizmusnak nevezett irányzat alapvetően gazdaságfilozófia. Pont azért áll kibékíthetetlen ideológiai ellentétben a szocializmussal, mert lényege a társadalmi szempontok alárendelése a gazdasági szempontoknak. Azzal a masszív előfeltevéssel, hogy „a szabadpiac minden gazdasági és társadalmi problémát mintegy magától megold”. Ha semmilyen más előfeltevése nem lenne a liberalizmusnak, ez az egy is épp elég dogmatikus, amennyiben elméletének és gyakorlatának keretei közt eleve megkérdőjelezhetetlen és végső soron ellenőrizhetetlen marad.
Mindezek alapján a liberalizmus elnevezés félrevezető, a szabadságra meglehetősen megtévesztő módon utaló kifejezés, mert az ilyen néven ismert irányzatot logikusabban mondhatnánk liberálökonomizmusnak, liberálmerkantilizmusnak vagy liberálkapitalizmusnak.
A globalizált liberalizmus, különösen mai korporatista formájában, végképp ellentétbe került eredeti elveivel és gyakorlatával. Az egyén vállalkozási szabadsága ürügyén, és azzal nyilvánvaló módon visszaélve, jogi személynek minősített személytelen multik létrehozásával a rendszer minden valódi individualitást és egyéni szabadságot végletesen kiszolgáltatott egy lényege szerint antiindividuális korporatív szerveződésnek. Ennek globális tevékenysége az emberek és az egész termelés tömegesítésére irányul, egyértelműen az egyéni szabadság és felelősség rovására. A globalizáció tehát nem a liberalizmus diadala, hanem éppen ellenkezőleg: globális felszámolása saját szörnyszülöttei, az agresszíven antiindividualista és mélységesen antiliberális multik által. A liberalizmus valaha minden kérdés megoldását az egyén vállalkozási szabadságától várta. Márpedig ha van valami, amit a globalizált monopóliumok létrehozását eredményező korporatista neoliberalizmus igazán hatékonyan ellehetetlenít, az éppen az egyéni vállalkozás versenyképessége. És az egyén szabad kezdeményezése a multik által uralt piacon. A klasszikus liberalizmust mára maradéktalanul felfalták saját gyermekei, a globális cégóriások. Nyugodjék békében!
Különös iróniája a sorsnak, hogy korporációknak nevezik a liberalizmus apagyilkos gyermekeit, hiszen ezáltal szó szerint a szintén korporációknak nevezett feudális céhek kelnek új életre, melyeket a francia forradalomban például az 1791-es Le Chapelier-törvény törölt el. Szándéka szerint „végleg”, a piac liberalizálása érdekében…
Miért nincs liberális sajtó?
A klasszikus liberalizmus globális önfelszámolása azonban nem jelenti a szocializmus győzelmét, mert a két ellentétes ideológia ugyanazon a lényegvesztő globális meghasonláson és egymással való politikai kiegyezésen ment keresztül. A társadalmi vagy gazdasági szempontok előbbrevalóságának dilemmája mára végképp okafogyottá vált azáltal, hogy megjelent egy mindkettőnél alapvetőbb szempontrendszer, az ökológiai, melynek a túlélés érdekében a gazdasági követelményeket éppúgy alá kell rendelni, mint a társadalmiakat. Végső soron oly mindegy, hogy baloldali vagy jobboldali, szocialista vagy liberális ideológiával tesszük tönkre életfeltételeinket, ha egyszer nyilvánvalóvá vált, hogy globálisan mindkettőből ugyanaz következik.
Liberális sajtó ma feltehetőleg azért nincs, mert hiteles liberalizmust és valóban szabadelvű gondolkodást sem tapasztalunk, sőt a globálliberalizmus diadalát világszerte hirdető mediokrácia a történelemben példátlan mértékben szorítja vissza a szabad gondolkodást. A szabadságot marketingszlogenné, fals ideológiai jelszóvá, sőt háborúk vezényszavává alacsonyítják. A liberalizmus történelmi mélypontjára jutott. Azonban az örvényből is legalján lehet kijutni. Újra pozitív, felszabadító értelmet nyerhet a liberalizmus, amennyiben a világszabadság követelményét a földi élet teljességére kiterjesztjük. Ezzel a ma épp ellenkezőképp használt globalizáció is visszanyerhetné eredendően pozitív értelmét, mint a glóbusz, azaz a földi élet legmagasabb szempontjainak érvényesítése – a ma uralkodó globalizációval szemben.
A klasszikus liberalizmus korlátolt ökonomizmusa a harmadik évezredben éppúgy ökológiai zsákutcának bizonyult, mint a szocializmus társadalompolitikai gazdaságmodellje. A jövő liberalizmusa eszerint a gazdasági, társadalmi és ökológiai értelemben vett világ valóban globális felszabadítása a neoliberális multikorporatív gyarmatosítás alól. A francia tavasz ennek történelmi kezdetét jelzi. Ezért volt visszatérő jelszó a jövő kérdése, mert a jelenlegi globális rendszer semmilyen elfogadható jövőt nem kínál az újabb generációknak. A gazdasági rendszer gyökeres megváltoztatása nélkül a francia diákok hosszabb távon hiába vívják ki ismét a szociális szabadságot. Ugyanakkor a neoliberális gazdasági elit szintén hiába próbálja kioktatni őket egy olyan globális versenyképességre hivatkozva, mely nyilvánvalóan semmivel sem fenntarthatóbb ezen a bolygón, mint a globális profit érdekében megnyirbált szociális vívmányok.
A globalizáció végső kihívása ökológiai, és a legszerényebb megoldási lehetőségek is forradalmi szemléletváltást tesznek szükségessé, a liberálökonomizmus átalakítását illetően. Ez nem zöldség, hanem a túlélés feltétele, és hosszú távon a legalapvetőbb gazdasági kényszer. Az externáliákat (a termelés környezeti hatásait) immár közgazdaságilag is internáliákként, a gazdaság részeként kell kezelnünk. Mert a globalizáció következtében a köz, mellyel gazdálkodnunk kell, sőt egészen elölről kell tanulnunk a vele való fenntartható gazdálkodást, már nem csupán a termelési viszonyokat, munkaadókat és alkalmazottakat jelenti, hanem a földi ökoszisztéma egészét.
A liberalizmus által megkövetelt szabad kezdeményezést és személyes felelősséget is ki kell terjeszteni ökológiailag, ahogyan a világszabadság fogalmát is. Ma már aligha lehet méltó a közgazdaságtan névre az a globálisnak csúfolt felfogás, mely nem ökológiailag kiterjesztett közérdekben és gazdaságban gondolkodik, mintha nem kéne tanulni a mára globális csődbe jutott liberálökonomizmus hibáiból, továbbra is sorsára hagyva a világot.
(A korrektség kedvéért a szerző először a liberális sajtó kritikája által érintett lapoknak juttatta el írását, azonban nem kívántak élni a közlés lehetőségével.)

A szerző Párizsban élő filozófus