Az ellenzék dolga most a tárgyalás, a megegyezés

Megcsappant az ünneplő szocialista gyülekezet jókedve, amikor az MDF felfelé araszoló támogatottsága túllépte az öt százalékot. Hogyne csappant volna meg, hiszen mindaddig abban a kényelmes tudatban ringatták magukat, hogy a jobboldalra leadott 2+5 százalék (MDF és MIÉP–Jobbik) elvész, míg a koalíció oldalán az SZDSZ-é, ahogy négy éve is, hasznosul. A Munkáspárt és a Centrum mikroszkopikus támogatása alig ront valamit a helyzeten, így aztán – remélték – a választópolgárok akarata által formált döntetlen a gyakorlatban sima győzelmet eredményezhet. A közvélemény-kutatók és mandátumbecslők korábbi egybehangzó véleménye szerint ha az SZDSZ bejut, az MSZP-nek elég egyszázalékos listás előny, hogy ellensúlyozza a polgári oldal egyéni körzetekben várható erősebb teljesítményét. Az MDF azonban, amelyet annyira kedveltek, amíg három-négy százalék nézett ki neki, átírta ezt a forgatókönyvet. A küzdelem váratlanul nyitottá vált, sőt a kormányváltás szinte kéznyújtásnyira kerülhetne – ha az MDF is úgy akarná.
Kétségtelen, hogy Dávid Ibolya elnök asszony személyiségének és erőfeszítéseinek döntő szerepe van a sikeres parlamenti megméretésben. Kitartása és elszántsága elismerésre méltó. Igen, megcsinálta, pedig a legtöbben azt hitték-hittük, nem sikerülhet; a külön út csak a bajt növeli. Emiatt óvta a Fidesz és értelmiségi köre az MDF-et az önálló indulástól. A rémálmainkban szereplő 4,98 százalékos forgatókönyv, hál’ istennek nem jött be. Kicsin múlott, de Dávid Ibolyának lett igaza, s ez tekintélyt kölcsönöz neki. Az MDF azonban mégiscsak több, mint egy népszerű arc, egy sikeres vezető politikus. Az MDF mindenekfelett jelenben élő történelem: az első szabad polgári kormány örökségének őrizője. Az elnök asszony öntudatosan hivatkozik az antalli örökségre. Ez az örökség azonban kötelez is. Antall József szellemi örökösei nem tehetnek meg bármit, amit a rövid távú pártérdek vagy a korábbi pártközi súrlódások okozta érzelmek diktálnának. Ha Antall József a Political Capital taktikai tanácsai alapján járt volna el, bele sem fogott volna a kamikazekormányzásba. A konstruktív ellenzékiség sokkal kényelmesebb. Az országgal meg lesz, ami lesz. Jelen esetben elkótyavetyélik még megmaradt stratégiai – energetikai, infrastrukturális és humán – vagyonát. Szabad demokrata fennhatóság alá kerül az egészségügy, bevezetik a mindenütt kudarcot vallott, kizárólag a biztosítói és egészségipari lobbik érdekeit szolgáló privát rendszereket.
Antall József is megtehette volna, hogy szabad utat enged a Soros-féle, „adósságért közvagyont” típusú szabad rablásnak, s az ellenzéki padsorokból magvas eszmefuttatásokkal szórakoztathatta volna a választópolgárokat konzervativizmusról, szociális piacgazdaságról, középosztályosodásról. Csak éppen közben végképp tovatűnt volna a szociális piacgazdaság és a középosztályosodás esélye. Antall József nem hallgatott Sorosra, s joggal bízhatunk benne, hogy az MDF végül most sem hallgat az SZDSZ-ből sarjadt Seres– Szabados–Somogyi-féle magyar neokonok könnyű álmot ígérő taktikai tanácsaira. E tanácsok veleje a hullarablás: a Fidesz maradványaiból lehet nagyobbra nőni. Ez a forgatókönyv azonban két fontos tényezővel nem számol: a Kossuth téri szolidaritás milliós erejével és a Fidesz-elit több ízben demonstrált szervezeti érettségével. Természetesen a Fidesz vezetői között is vannak nézeteltérések, feltehetőleg a politikai ambíciók sem hiányoznak, ám kellően intelligensek ahhoz, hogy belássák, az esztelen, nyílt rivalizáláson, a kenyértörésen mindenki csak veszíthet. Az újkori magyar demokráciában példátlan módon a Fidesz nem gladiátorharcban választja ki vezetőit, hanem a csapatszellem jegyében, a közös célokat szem előtt tartva, közös akarattal osztják ki a feladatokat és a szerepeket. Lett légyen bármi a mostani választások eredménye, ez a hagyomány most sem fog megtörni. Hullarablásra spekulálni terméketlen, az ilyen forgatókönyveket jobb minél hamarabb elfeledni. De nincs is szükség ilyen, az antalli szellemiséggel merőben ellentétes spekulációkra ahhoz, hogy az MDF stabilizálhassa helyzetét. Egyáltalán nem megoldhatatlan, hogy a párt és elnök asszonya az együttműködés során olyan politikai és/vagy közjogi feladatokat igényeljen magának, amelyek betöltése, teljesítése nem jár politikai kockázattal, a népszerűség eróziójával.
Csak tárgyalni kell róla. A tét az ország sorsa, a Fidesz nem lesz, nem lehet kicsinyes.
Az MDF olyan párt, amelynek tagsága, szervezetei, társadalmi beágyazottsága van. Nem lehet titkos tanulmányok, taktikai forgatókönyvek alapján felülről ezreket, tízezreket egy csapásra átprogramozni. Identitásuk erősen köti őket a rendszerváltozás ethoszához. Számos alkalommal adták jelét annak, hogy ehhez tűzön-vízen át, akár a pártelittel dacolva is ragaszkodnak. A tekintéllyel bíró vezetőnek is tisztelnie kell az alapvető szándékokat és irányultságokat. Még Torgyán József sem volt képes arra, noha a szándék megvolt benne, hogy pártja csónakját Horn Gyula hajójához kösse. Az őt bálványozó tagság kényszerítette rá, hogy a kisgazda jelöltek a polgári oldal javára lépjenek vissza. Pedig konfliktus bőven volt az akkori pártelitek között is. A mostaninál sokkal súlyosabb elvi és személyes ellentéteket kellett áthidalni; az ország érdekében mégis sikerült. Az MDF-ben sokan vannak, akik szívesen fátylat borítanának a közelmúltra, és keresnék a megegyezés, az ország sorsáért való közös felelősségvállalás lehetőségét. A hagyományok, a közös eszmények, a személyes és munkakapcsolatok mellett erre ösztönzi őket a helyi közélet logikája is. A településeken, kivált vidéken a rendszerváltó pártok szoros együttműködése adottság, szinte kényszerűség, olyannyira, hogy abban helyenként még az SZDSZ is részt vesz. Enélkül a polgári erőknek esélyük sem volna a posztszocialista megalvadt struktúrákkal szemben.
Nyilvánvalóan vannak olyan ismert MDF-politikusok, akik a konfliktusok kiéleződése ellenére mindig is természetesnek tartották a polgári oldal együttműködését. Gémesi György és Sisák Imre azt is elérte, hogy az összefogás már az első fordulóban létrejöjjön, a volt budafoki polgármester pedig még az első forduló előtt feltétel nélkül visszalépett a Fidesz–KDNP-jelölt javára. De ép ésszel nehéz azt is elképzelni, hogy a rendszerváltó kormány olyan emblematikus szereplői, mint Boross Péter vagy Kónya Imre egykönnyen annak az MSZP–SZDSZ-koalíciónak a szekerét kívánnák tolni, amely a kilencvenes évek elején kétségbe vonta demokratikus elkötelezettségüket, diktatúrára való törekvéssel vádolta őket. Az értékek és érdekek, a hagyományok és a jövőképek egyaránt a közös kormányzás felé mutatnak. A különbségekről, az eltérő célokról és igényekről tárgyalni kell; felnőtt módjára, értelmesen és felelősséggel.

A szerző újságíró