Hajrá, magyarok!

A választás második fordulója után, vasárnap este Orbán Viktor így búcsúzott el a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség összesereglett híveitől: „Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!” S a tömeg visszhangként skandálta: „Ria, ria, Hungária!” Emlékezhetünk: Orbán Viktor 2002. április 9-én ugyanezekkel a szép és buzdító szavakkal fejezte be mondanivalóját a sokezres publikum előtt a Testnevelési Egyetem csarnokában. Ez volt az első alkalom, hogy ekképpen lelkesített összefogásra. S aztán mindig ezzel a négy szóval búcsúzott, ha nagyobb lélekszámú publikum előtt beszélt. Mára e szavak óhatatlanul beírták magukat a magyar történelembe. Az elmúlt hetekben és hónapokban a jobboldal hívei hovatovább nemegyszer a Hajrá, magyarokkal köszöntötték egymást, ha úton-útfélen találkoztak.
Hajrá… Íme, egy szó, amely a választások előtt meghatározta gondolatainkat, cselekedeteinket, s amely velünk marad a jövőben is! Tudniillik a hajrá a future tens, a jövő idő rokona. Majd megváltozik minden, majd jobbra fordulhatnak a dolgok.
Ha Kosztolányi kiválaszthatta a tíz legszebb magyar szót, miért ne tehetnénk ugyanezt a magyar sportnyelv szavaival? – kérdeztem egyszer, évekkel ezelőtt. És meg is feleltem rá akkor, önkényesen kiválasztva az általam legszebbnek tartott tíz magyar sportszót, amely a következő volt: erő, csúcs, gól, kard, harc, mez, díj, rajt, cél és hajrá.
Hajrá, magyarok! Hányszor és hányszor röppent fel az elmúlt évtizedek során ez a lelkesítő kiáltás? Amely először 1860-ban jelent meg Bérczy Károly kétnyelvű vadász-műszótárában: „Hajrá, te… – figyelmeztetés, lankadásban biztatása az agárnak.” 1925-ben a Nemzeti Sportban jelent meg: „Magyarország kezdő embere huj, huj, hajrát vezényelt.” 2002. április 9-től napjainkig Magyarország hajdani miniszterelnöke is Hajrá, magyarokat vezényelt. 1931-ben szintén a Nemzeti Sportban olvashattuk: „A közönség hajráz…” és azt skandálja: „Tempó, magyarok!” Pár nappal később egy címben is ott volt az új kiáltás: „Hajrá!” (A finis és a végküzdelem helyett.) Orbán Viktor négy évvel ezelőtti és minapi, azaz vasárnapi beszédének utolsó szavai a legmélyebbről fakadó érzéseket tolmácsolták emígyen. Lehet-e tömörebben, egyértelműbben erőt és hitet önteni a kétkedőkbe, mint a sportnyelv szavaival?
„Hódít a hajrástílus a porfelhőlovagok körében.” Ez már a Sporthírlapban jelent meg 1938-ban. Nemde porfelhőlovagok (az országúti kerékpárosokat nevezték egykoron így) vagyunk valamennyien, akik most a szavakból merítünk újra erőt és hitet.
Hajrá tehát, magyarok! Mint Jankovich Ferenc énekelte az 1953-as angol–magyar után. „Keresd szívedben biztató okát: / szobrok milliói suhannak el – / Hipp-hipp-hurrá! – a tömeg énekel.” Vasárnap este a szónok szavai – a „Hajrá, Magyarország!”, a „Hajrá, magyarok!” – után az utcákat megtöltő tömeg csak azért is, sokáig énekelt.
Feleki Lászlótól, a Népsport egykori főszerkesztőjétől, az írótól így búcsúztam idős korában egy interjúban:
„Akkor még csak arra kérlek, üzenj valamit az ifjú sportújságíróknak, valami vezérlő elvet, valami ars poeticát, valami fontos intelmet, ami a te munkásságodat irányította.” A válasza így hangzott: „Hajrá, magyarok!”
Kolumbusz egy új világot fedezett fel, és csak olyan térképe volt, amelyet a hite rajzolt fel az égboltozatra. A hit olyan erőt adhat nekünk a következő évekre, amely a magyar föld egét is átrajzolhatja. S akkor lemarad a „Húzzunk bele, elvtársak!”, amit a Hanság lecsapolásakor mondogattak nekünk.