Ebben az évben immár tizenhetedik évfordulója lesz annak, hogy 1989. október 23-án, „harangszavú délben” megszületett a III. Magyar Köztársaság. (De ekkor lépett hatályba a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon gyökeresen megújított és a régi parlament által megerősített alkotmány is.) Akik átélték ezt a felemelő történelmi pillanatot az Országháza előtti Kossuth Lajos téren, azok soha nem felejtik el, mert lelkükben hallják a magyar himnuszt, ahogyan akkor énekelte a lelkes tömeg: szívből, igazán. És ez elhallatszott szinte mindenhová, ahol magyarok élnek. Ezért oly furcsa az a vita, amely a negatív választási kampány részeként kialakult a köztársaságról általában és konkrétan a III. Magyar Köztársaságról. Sajnos igaz, mindig voltak olyanok is, akik igyekeztek elhomályosítani, vagy megpróbálták kicsinyíteni a rendszerváltás eme egyik legfontosabb és talán legtisztább tömegjellegű állomásának a jelentőségét. Ami azonban furcsa módon most történik ezzel kapcsolatban, így eddig még nem fordult elő.
A vitát Orbán Viktornak azon kijelentése váltotta ki, miszerint „…a magyar nemzet test, a köztársaság a ruha”, ami alapjában véve igaz. Van is olyan közmondás, hogy nem a ruha teszi az embert. Ebből tehát normális körülmények között nem kellene, hogy ekkora felhördülés keletkezzék, ahogyan az ellenfél, Gyurcsány Ferenc felhevülten reagált, és aki úgy próbál kapaszkodni a köztársaságba, hogy azzal elfedje nemzetietlen politikai magatartását. Ez különösen szembetűnő volt a 2004. december 5-i népszavazás idején, s amit a szóvivők és az újságírók túlzásai csak tetéztek olyan következtetések levonásával, hogy ezek szerint van, aki akár eldobható díszletnek, ruhadarabnak tekinti a köztársaságot stb. Ha itt megállt volna a dolog, nem is lenne szükséges foglalkozni e magasröptű vitával, hiszen nem érdemes szítani a tüzet. De a vitának vannak és még lehetnek további burjánzó vadhajtásai, ami azért történhet meg, mert a honi sajtó döntően az MDF–SZDSZ-paktum óta folyamatosan hatalmi pozícióban lévő neoliberális SZDSZ (és persze az MSZP) irányítása alatt áll, akik érdekeltek a zavarkeltésben, és lépten-nyomon élnek is a gyanúperrel, hogy manipulálják az embereket. És mert igaza van Veres Péternek, a bölcs népi-nemzeti írónak és egykori politikusnak, hogy „a nép izgalmi állapotban csinál történelmet (…), a közbeeső időben pedig úgy él, mint minden élőlény…” „Sorsemberek” azonban akkor is születnek, amikor a nép ilyen vegetatív állapotban leledzik. Nos, itt most Magyarországon leginkább egyes hatalmi pozíciókat féltő pártemberek és főleg neoliberális fullajtárjaik vannak nyughatatlan izgalmi állapotban, akik abba szeretnék belekergetni a népet is.
Ezért lepett meg a Magyar Nemzet március 27-i számában megjelent egyik írás, és merült fel bennem a kérdés: csak nem engedi magát e lap is behúzni a csapdába? Ugró Miklós Köztársasági eszmék és téveszmék – Akik nagyon féltik a köztársaságot, azok többnyire szétverik – ezzel az írással van nekem inkább gondom, mert ezt kell komolyan vennem, és nem a lezajlott kampányháborút. Már csak azért sem hagyhatom szó nélkül, mert érintett vagyok a III. Magyar Köztársaság tekintetében. Nos, a szóban forgó cikk szerzője valahogy úgy kél Orbán Viktor és a köztársaság védelmére – ha ugyan valóban ezt akarta –, s úgy húzza rá a vizes lepedőt mind a három magyar köztársaságra – létrejöttükre és mibenlétükre –, hogy eközben mintha fordítva is elsülne a puskája, és újabb lovat adna a hatalmi vágytól lihegő neoliberálisok alá a vitában. Természetesen a történészek dolga megítélni, hogy mennyire megalapozott vagy téves egy ilyen értékelés és jellemzés a köztársaságokról, de a harmadikhoz nekem is van szavam.
Először is az a benyomásom, hogy a cikk szerzőjének ismeretei nem eléggé elmélyültek a közelmúlt történelméről, és így is kezeli a témát, hiszen ilyeneket ír: „A rendszerváltó erők nagy műgonddal munkálkodtak a népköztársaság békés, jogszerű megszüntetésén és az új köztársaság kialakításán, amikor 1989. október 23-án puccsszerűen kikiáltatott a köztársaság. Ez a közjogi aktus egyetlen párt döntése volt, persze az Országgyűlés megszavazta éppúgy, mint korábban a párt minden megrendelését.”
Ez bizony megideologizált és politikailag elfogult leírása a történteknek, hiszen – hogy mást ne mondjak –, kizárt dolog lett volna puccsszerűen kikiáltani a köztársaságot. Tudvalevőleg, a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon az akkori mérvadó politikai erők együtt döntöttek az alkotmányról és a többi úgynevezett sarkalatos törvényről s az új köztársaság kialakításáról, amiben nagy részt vállaltak különböző pártállású kiváló jogászok Sólyom Lászlótól és Kulcsár Kálmántól Tölgyessy Péterig és Orbán Viktorig. Vagy ismert politikus történészek, mint Antall József, Pozsgay Imre, Szabad György és mások. Tehát minden nyilvánosan és többnyire egyeztetett módon történt valamennyi politikai irányzat rendszerváltóival, s az alkotmánynak megfelelően. Persze a maga nemében ez küzdelem volt!
Az sem felel meg a valóságnak, hogy „ez a közjogi aktus egyetlen párt döntése” lett volna, amit az Országgyűlés csak úgy megrendelésre megszavazott volna. Itt is inkább fordított volt a helyzet, hiszen az SZDSZ már alá sem írta a Nemzeti Kerekasztal záróokmányát, tehát kilépett a mérvadó politikai erők viszonylagos nemzeti összefogásából, majd kezdeményezte az úgynevezett négyigenes népszavazást, amellyel megakadályozta a köztársasági elnök közvetlen, nép általi választását, illetve puccsszerűen – mert erről az MDF több vezetője csak később értesült – paktumot kötött az MDF-fel, s azóta is egyfolytában nemzetietlen politikát folytat. (Lásd a taxisblokádot; az úgynevezett státustörvényt s az említett népszavazás ügyét; továbbá a privatizációt, a pénz és piac mindenhatóságát, vagy az abortuszt és a drogok kezelését; továbbá lásd az oktatás- és nevelésügy elsorvasztásában stb. játszott szerepét. Hol van már az egykori rendszerváltó SZDSZ?) Az viszont igaz, hogy voltak komoly akadályozó tényezők a rendszerváltás útjában: voltak, akik fehérterrorral riogattak, egy ideig működtek még a régi szolgálatok is, itt volt még a százezer főnyi szovjet haderő; létezett a munkásőrség, amelyet éppen ebben az időben kezdtek lefegyverezni Kárpáti Ferencék, és így tovább. Az Országgyűlésben sem volt könnyű a helyzet, amelyet egyébként már rég nem lehetett pártmegrendelésre rángatni. Sőt az „Országgyűlési képviselők a haza és a szocializmus megmentéséért” nevű illegális tömörülés október 20-án arra szólította fel „a szocializmus iránt elkötelezett képviselőket”, hogy fogjanak össze, és 1. ne szavazzák meg az úgynevezett sarkalatos törvényeket; 2. két-három évre hosszabbítsák meg az Országgyűlés mandátumát; 3. váltsák le az Országgyűlés elnökét (mármint engem); s 4. bizalmatlansági indítvánnyal váltsák le a miniszterelnököt, azaz Németh Miklóst.
Ezt a felszólítást eljuttatták minden képviselő asztalára. Ezért nem kis munkánkba került, hogy meggyőzzük a képviselőket a törvények megszavazásának fontosságáról, amiben különösen nagy részt vállalt Pozsgay Imre, Németh Miklós és a kormány több tagja. Végül is a régi összetételű – 75 százalékában MSZMP-tagokból álló – Országgyűlés, történelmi feladatának magaslatára emelkedve, nagy többséggel megszavazta a sarkalatos törvényeket. Lényegében ahhoz hasonlóan járt el, ahogyan 1848-ban a rendi országgyűlés döntött a jobbágyfelszabadítás ügyében. E történelmi tett elismerését az MDF parlamentbe látogató, Csoóri Sándor vezette küldöttsége nevében az akkor már ellenzéki képviselő Debreczeni József (változnak az idők, változnak az emberek) fogalmazta meg felszólalásában a plenáris ülésen.
A köztársaság kikiáltása időpontjának megválasztásakor pedig abból indultunk ki, hogy a történelmi folyamatosság helyreállítása jegyében szinte természetes módon kapcsolódik össze 1956 és az 1989-es „alkotmányos forradalom” (Antall József szavai). Ezért tettük október 23-ra a kikiáltás időpontját, s így is igyekeztünk kinyilvánítani az 1956-os forradalom és szabadságharc iránti tiszteletünket, és követni annak céljait békés, alkotmányos úton. Ennek gondolatát elsőként egyébként Glatz Ferenc történész, akadémikus, akkori művelődési miniszter fogalmazta meg, és ajánlotta figyelmünkbe. Ennek megfelelően Németh Miklós kormányfő az Országgyűlés 1989. október 20-i ülésén bejelentette: a kormány kész megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy az alaptörvény kihirdetésének és ezáltal hatálybalépésének napja, illetve a köztársaság kikiáltásának dátuma október 23. legyen. Emlékezetem szerint ez ellen senki nem szólalt fel az ülésen, pedig akkor már hét ellenzéki képviselő foglalt helyet a parlamentben, de a pártok sem ellenezték. A Történelmi Igazságtétel Bizottsága pedig a hozzám, ideiglenes köztársasági elnökhöz és Németh Miklós miniszterelnökhöz intézett táviratában meleg szavakkal üdvözölte a III. Magyar Köztársaságot. „A TIB örömmel és mély megelégedettséggel üdvözli, hogy a Magyar Köztársaságot 1989. október 23-án, a forradalom 33. évfordulóján kiáltották ki. Úgy véljük, ezzel a történelmi aktussal nagy lépést tettünk előre az 1956-os forradalom egyik alapvető követelésének megvalósítása felé…”
Végül röviden arról is kell szólnom, Nagy László költő szavaival élve, hogy a kikiáltást október 23-án azért időzítettük éppen „harangszavú délre”, mert a déli harangszó köztudottan magyar ihletésű történelmi üzenet nemzetünknek és Európa népeinek, valamint kinek-kinek a szülőföld hangja, amely mélyen beivódott a magyar ember érzelmi világába, és végigkíséri életútján.
Nos, így állunk a köztársaság kikiáltásával, és nem úgy, ahogyan az idézett cikk szerzője gondolja, aki még ilyen mondatokat is megereszt írásában: „Ha józan tárgyilagossággal elemeznénk a történteket (alkalomadtán majd megteszszük), arra jutunk, ezzel az eszközzel is szerettek volna keresztbe tenni a rendszerváltozásnak.” Ez már bizony több a soknál! Mert minden nehézség, gyengeség és tévhit ellenére mi, népi-nemzeti baloldaliak, akik ott bábáskodtunk a III. köztársaság születés körül, nem voltunk olyan politikai spekulációk rabjai, ahogyan azt nem kevesen éppen politikai elfogultság okán gondolják. Ha másként nem, hát legalább Kossuth Lajos alapállását követtük, mely szerint: „Nem az az okos politikus, amelyik ellenáll az elkerülhetetlennek, hanem amelyik elébe megy annak.”
És persze – hangsúlyozom – Gyurcsány Ferencék más színpadon játszottak akkor, és játszanak azóta is, ráadásul a meggazdagodás csábító útját járva, s eközben nem először a hatalom berkeiben forgolódván. Mindenesetre abban igaza van az idézett újságírónak, hogy mára már lehet igazítanivaló a köztársaság fazonján, de nem feltétlenül ostorozással, és főleg nem születésének egykori körülményei miatt, ami immár történelem. Hanem inkább az elmúlt másfél évtized fejleményei miatt, mert hiszen ez idő alatt nem kevés helyen kisiklott a rendszerváltás mozdonya.
A szerző a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöke (1989–90)
Válasz Szűrös Mátyásnak
A köztársaság védelmében
Tisztelt Elnök Úr!
Érdekes, hogy Ön mint a köztársaság kikiáltásának kitüntetett szereplője sem tesz említést arról, hogy az ünnepi aktust nemcsak lelkes taps és ováció kísérte, de bizony éles füttyszó is felharsant a baráti Szovjetunió éltetéseként. Akárhogy próbálnánk szépítgetni az esetet, a felemelő történelmi pillanathoz az a füttyszó is hozzátartozik – ha kihagyjuk, akkor a köztársaság által garantált igazság és szabadság eszményeihez lennénk hűtlenek.
Nos, ennek az apró, jelentéktelennek látszó epizódnak a felidézésével is szeretném érzékeltetni írásom valódi szándékát és célját. Eszembe nem jutott Orbán Viktor és a köztársaság védelmére kelni, ily magas ambíciók távol állnak tőlem. Viszont fontosnak véltem olvasóink figyelmét felhívni arra, az utóbbi időkben rendszeresen elhallgatott tényre, hogy a magyar köztársaságok rövid s nem mindig dicső története nem pusztán ragyogó diadalmenetek sorozata. Mindig hibádzott valami a demokrácia, a parlamenti szabályozás, a törvényes állapotok, a népakaratra épülő legitimáció körül. Nem történeti monográfiát írtam, hanem korlátozott terjedelmű vitacikket, ezért törvényszerűen csak az egyik oldalon sorakoztattam fel tényeket a mind erősebben eluralkodó, egyoldalú és elfogult szemlélet ellenében. Lehet, hogy fordítva elsülő puskám újabb lovat adott a hatalmi vágytól lihegő neoliberálisok alá, de a vizes lepedő lehúzása nélkül a magyar köztársaságokról csak téves és hamis történetet lehet írni.
A III. Magyar Köztársaság tekintetében magam is érintett valék. Egyszerű állampolgárként ugyan, de remélem, hogy a III. Magyar Köztársaságban ez még egy vitában sem jelent behozhatatlan hátrányt. Felületes ismereteim szerint 1989 nyarán, őszén minden számottevő politikai erő köztársaságot akart, sőt meggyőződésem, hogy a nép túlnyomó többsége is az új államforma elszánt és elkötelezett híve volt. Ám szintén felületes társadalomtudományi tanulmányaim és jogérzékem azt sugallják, a rendszerváltás normális menete azt követelte volna, hogy a köztársaság kikiáltásáról az első szabadon választott parlament rendelkezzék. 1989. október 23-án még nem születtek meg a köztársaság működéséhez nélkülözhetetlen intézmények és törvények. Az elnök megválasztásáról és jogköréről nem döntött a népszavazás, a szabadon választott törvényhozás pedig egyre kézzelfoghatóbb módon, de mégiscsak vágy és remény volt. Egy közjogi vákuumban jött létre a III. Magyar Köztársaság, oly körülmények között, amikor létének csak egyetlen feltétele teljesült: ki lett kiáltva.
Belátom, megideologizált elfogultság csupán egy párt döntésének minősíteni az eseményt, volt az másfél is, ám az igazi érdem (felelősség) mégiscsak a Németh-kormányé. (Közben úgy teszek, mintha elhinném, hogy a Németh-kormánynak már semmi köze nem volt a párthoz.) Ám az Ön írásában sem látom nyomát annak, hogy az október 23-i időpontot illetően a kormány egyeztetett volna a pártokkal, a Kerekasztal résztvevőivel, a rendszerváltó erőkkel. Oly időkben, amikor jelentéktelen részletkérdésekről is hosszadalmas tárgyalásokat folytattak, és többszörösen bebiztosított megállapodást kötöttek a politika szereplői, bizony puccsszerű lépés az, hogy a miniszterelnök – a többi köztársaságpárti szervezet megkérdezése nélkül – hirtelen bejelentette a parlamentnek: három nap múlva kikiáltják a köztársaságot, tessék szavazni. Lehet, utólag üdvözölték egyesek: a többség tudomásul vette, és belenyugodott. Kár, hogy előzőleg nem tudtak róla. Elfogadták, hogy afféle kellemes meglepetést akartak szerezni a népakaratnak.
Azt is elismerem, hogy az október 23-i időpont kézenfekvő történelmi párhuzamot sugallt, de a körülmények a legkevésbé sem az egykori köztársaságokkal vagy a forradalommal való történelmi jogfolytonosságot teremtették meg, hanem a destruktív örökséget, a pártállammal való kontinuitást erősítették és szentesítették. Kész tények elé állították a társadalmat, ahogy a Németh-kormány tette azt a spontán privatizációs törvénnyel is, elősegítve a nómenklatúra gazdasági, majd politikai hatalomátmentését, megakadályozva az igazságtételt, megakasztva a rendszerváltás kiteljesedését. Ezek az igazi övön aluli ütések – nem az én „felületes” eszmefuttatásaim.
Hozzáteszem, tisztelt Elnök Úr, soha egy pillanatig fel nem merült bennem, hogy Önt holmi politikai spekulációk vezették, miként nincs a tisztességes emberek világában egyetlenegy sem, aki az akkori ősz eseményei láttán bizton tudta, akár csak sejtette volna a későbbi hatásokat és letaglózó következményeket. Mindenesetre a III. Magyar Köztársaság kikiáltásának óriási pozitívuma, hogy 1989. október 23-án már nem Stadinger István volt az Országgyűlés elnöke.
Ugró Miklós
