Szembenézés nélkül nincs tisztulás

Fejérvári Boldizsár
Az előző négy évben nálam sokkal tájékozottabb, pontosabb ismeretekkel bíró személyek értékelhették már a honi politikai viszonyokat, ezért szinte szégyellek visszautalni egy négy évvel ezelőtti írásom egyes szakaszaira, amelyeket ma is égetően időszerűnek érzek. „2002. április 21. óta ilyen-olyan elemzések megszámlálhatatlan sokasága látott napvilágot a választási vereség lehetséges okairól, ám a (keserű) tényekkel, a Fidesz és szövetségesei által elkövetett önhibákkal nemigen sikerült még szembenézni” – írtam akkor, és félek, hogy a helyzet azóta is változatlan.
Lehet, sőt kell is hangoztatni a magyarországi média egészségtelen aránytalanságait. De ez nem mentség azok alól a kapitális hibák alól, amelyek az eltelt egy-két hónapban a Fidesz kampányát jellemezték. Lehet, sőt kell is értékelni az MDF kampányban és választáson játszott szerepét – de eközben nem szabad elfeledkezni arról, hogy amennyiben a kisebbik ellenzéki párt nem lépi át az ötszázalékos küszöböt, már közvetlenül az első forduló után sem lett volna miről beszélni, nemhogy az esetleges kormányváltás esélyeit latolgatni. Lehet, sőt kell is a választási törvény hiányosságait bírálni – de egyrészt négy év lett volna e hiányosságok felismerésére és orvoslására, másrészt visszamenőleg semmi gyakorlati jelentősége nem lesz, hogy akár a kampánycsendsértések tekintetében, akár az esetleges visszaélések terén felmerülhet-e alapos gyanú. (Sajnos persze felmerülhet.) Mindezek – és más – tényezők nemhogy enyhítenék, de egyenesen súlyosbítják a kampányban elkövetett baklövéseket.
A helyzet az, hogy egy „normális” országban (copyright Dávid Ibolya) ennyire inkompetens – és illegitim – kormánynak, mint a Gyurcsány-kabinet, szinte kampány nélkül is buknia kellett volna. Ám a magyarországi viszonyok között erre bazíroznia a Fidesznek: szuicid hajlamokról árulkodik. Ha a kampány felelősei végiggondolták volna, hogy a titkos fegyvernek, Mikola Istvánnak a finisben való bevetése milyen reakciókat fog kiváltani a kormánypárti sajtóorgánumok részéről (már azelőtt, hogy ominózus nyilatkozatait egyáltalán megtette volna), bizonyára elállnak e tervüktől. A két forduló között nemcsak Mikolát kellett levenni a napirendről, hanem a Fidesz miniszterelnök-jelöltjét is magával rántotta a helyettesjelölt. Előre lehetett látni, milyen következményekkel fog járni a szerverbotrány, amely csak egy Magyarország típusú furcsa államban, illetve a Fidesz kampánystábjának végletekig amatőr védekező mechanizmusa miatt dominálhatta heteken át a közéleti témákat. A sor – a kormánypárti médiának is hála – sajnos igen hosszan folytatható.
Ami a mostani helyzetben a legszomorúbb, az az, hogy a választási eredmények következtében a Gyurcsány-kormány, amely alapvetően illegitim körülmények között került hatalomra, de facto visszamenőleg is legitimálódik. Ha más tétje nem volt e választásnak, ez önmagában is kétségekre ad okot a magyarországi demokrácia működését illetően. Mostantól nem lehet átmeneti kormányról meg puccsminiszterelnökről beszélni. Politikai szempontból mindegy, mi történt 2004 és 2006 között: Gyurcsány Ferenc kormánya mostantól legitimnek tekintendő, és ez a felületes közgondolkodásban visszaható hatállyal érvényesül.
Négy évvel ezelőtt a választási csalás – inkább megalapozott, mint alaptalan – vádja adott lehetőséget az újdonsült ellenzéknek arra, hogy választási vereségét külső tényezőkkel magyarázza. Orbán Viktor arról beszélt, hogy a baloldali–liberális szövetség kiütötte a jobboldali vezetők kezéből a kormányrudat. A szavazólapok sietős megsemmisítésére hivatkozva jegyeztem meg akkor: talán rájött az MSZP, hogy a kellemetlen felhangok ellenére a saját mitológia megteremtése leköti a polgári erők energiáját, és ez végső soron a szocialisták malmára (is) hajtja a vizet. Már látjuk, hogy az idén is alakul a mitológia. Teljesen mindegy, hogy ténylegesen milyen paktumok vagy megfontolások állnak Dávid Ibolya döntéseinek hátterében. Teljesen mindegy, hogy mit „kívánna meg” az „antalli örökség” (amely kifejezést az emberek túlnyomó többsége amúgy sem igen tudja értelmezni). Ha a Fidesz megint rajta kívül álló okokkal magyarázza a négy évvel ezelőttinél súlyosabb vereségét, és továbbra is önigazolást keres, szinte önsorsrontó módon rohan az őszi önkormányzati választások elveszítése felé. Sajnos továbbra is megválaszolatlan a négy évvel ezelőtt feltett kérdésem: meddig engedhetjük meg magunknak, hogy ne tanuljunk a magunk kárán? Meddig állhat még fenn (mint írta Jávor Béla négy évvel ezelőtt) „a Fidesz választási győzelmét elősegítő polgári jobbközép gondolkodók mellőzése, legjobb esetben véleményük udvarias meghallgatása, a tanácsok gyakorlati megvalósításának legkisebb esélye nélkül”? Miért nem hallgatott és hallgat a Fidesz-vezérkar a kampány lehetséges kudarcát felvető baljóslatú hangokra? Tényleg olyan arrogánsak és autokratikusak lennének, akik döntéshozó pozícióban vannak, amennyire az ellenoldali média beállítja őket?
Remélem, nem. Magyarországnak kormányváltásra lett volna szüksége – ez elmaradt, de vannak új célok. Ha valóban lesz Változás 2006, s ez nem(csak) személyi döntésekben, hanem a gondolkodásmód nyitottabbá válásában, a viták nyílt vállalásában fog megnyilvánulni, annak gyümölcsét a jobboldal és közvetve az egész ország már az őszi önkormányzati választásokon learathatja. Ha azonban nem lesz változás, hanem minden marad a régiben, és a szembenézés és tisztulás helyett megint csak mentegetőzést, vádaskodást és a problémák szőnyeg alá söprését kapjuk, beigazolódhat a kifacsart mondás: lesz ez még így se.
Hajrá, Magyarország, gyerünk, magyarok!

A szerző PhD-hallgató