A jobboldali kultúrpolitika hiánya

A választások óta eltelt néhány hétben a konzervatív szellemi műhelyekben és a jobboldali sajtóban kialakult élénk, minden bizonnyal a jövő szempontjából is termékeny vita alapvetően három területre koncentrál: a Fidesz elhibázott kampányára, az „egy a tábor, egy a zászló” szövetségi politika hibáira, és az ezzel kapcsolatos távlati stratégiai irányokra, valamint Orbán Viktor személyes felelősségére, illetve jövőbeni politikai pályájának alakulására. A vitacikkek mindegyike alapvetően politikai és gazdasági kérdéseket elemez, különös tekintettel a gazdaság állapotára, a gazdasági jellegű választási üzenetek hatékonyságára és betarthatóságára. A kialakuló vita reményeim szerint az elmúlt években megspórolt mélyebb polémia kezdete lesz, amely talán azt a felismerést is magával hozza, hogy a tartalmas, szakmai, építő jellegű, kritikus vita nem „értelmiségi nyavalygás”, hanem a politikai programalkotásban, a stratégiai – politikai programok és közigazgatási koncepciók szintjén megjelenő – tervezésben nélkülözhetetlen elem. Sem a hárommillió emberrel folytatott, sok fontos tanulságot hozó konzultáció, sem a látszólag igen gyengén muzsikáló marketinges kampánystáb ötletelgetése, egyedül üdvösnek kikiáltott, kétes értékű kutatásokkal alátámasztott kommunikációs tevékenysége nem képes kiváltani a rajongástól, szervilis magatartástól tartózkodó, alkotó konzervatív értelmiség háttérmunkáját. Az elméletalkotó, politikai filozófiai háttérmunka társadalmi, nemzeti programmá összeálló szellemi eredménye konvertálható legyen a jogalkotás, a közigazgatás, az intézményszervezés szintjén is működőképes cselekvési folyamatábrává. Ebben a jobboldal nagy ideákat felvázoló szellemi munkásai az utóbbi másfél évtizedben nagyon gyengén teljesítettek, pedig részben e miatt a gyenge teljesítmény és érdekérvényesítő képesség miatt jutottak a Fidesz pragmatikus, energikus fiatal politikusai arra az egyébként téves következtetésre, hogy „nem kell különösebben foglalkozni az értelmiséggel, ők csak írjanak a folyóirataikba, készítsenek terveket, ha kell, üljenek ki a tribünre, mi meg majd elrendezzük az ország ügyeit”.
Nyitás és építkezés egy időben
Ebben a különösen rossz helyzetben van – a techokrata elit által egyébként is fölöslegesnek, pénznyelő koncnak tartott – kultúra, pedig miként azt Lánczi András is megjegyzi a Heti Válaszban (2006. 05. 04.): „nincs politikai siker rétegzett kulturális háttér nélkül. Az egyik legnagyobb hiányossága a jobboldalnak, hogy a kultúrában rejlő ízlésformáló erőt nem használja ki eléggé.” Hogy ez mennyire így van, ékesen bizonyította a Fidesz 1998–2002 közötti kormányzása is, amikor az infrastruktúrát fejlesztő, a magyar vállalkozások beruházását is ösztönző gazdaság-, a családokat támogató, a gyermekvállalást ösztönző szociális, valamint az emberek tartását, összetartozás érzését, büszkeségét növelő nemzetpolitika látványos sikerei mellett a kulturális területen (a művészetek képviselőitől a közgyűjteményi dolgozókon át a média igényes kultúrára érzékeny képviselőiig) szinte csak ellenségeket sikerült szerezni. Pedig a politikai innovációnak az egyik legjobb, és bármily hihetetlen, a legkönnyebb (mert relatíve kis pénzekkel csodát lehet tenni) terepén megszerezhető támogatásnak a humánértelmiség még mindig erős véleményformáló képessége miatt különös fontosságot kellett volna tulajdonítani. Erre ellenzékben még nagyobb szükség lett volna, de a Fidesz több vezetője még oda sem ment el, ahova meghívták őket. Ilyen előzmények után a pártpolitikai szintű helyzetelemzéssel párhuzamosan meg kell kezdeni az erőteljes kulturális építkezést, aminek egy jól kommunikálható kulturális nyitással kell együtt járnia. Ennek a kedvező jeleit érzékelhettük Orbán Viktornak az idei magyar kultúra napján, január 22-én a Művészetek Palotájában elhangzott, méltatlanul kevés visszhangot kiváltó ünnepi beszédében. Vezető magyar politikus a rendszerváltás óta ekkora terjedelmű, ilyen nagy ívű, programadó beszédet a kultúráról még nem mondott el, aminek különös jelentőséget ad, hogy a volt miniszterelnök egyébként remek évértékelései – a terület teljes mellőzése miatt – mindig csalódást okoztak a kultúra, különösen a művészeti élet szereplőinek.
Orbán Viktor szerint „szembe kell néznünk azzal, hogy az elmúlt másfél évszázad alaposan megváltoztatta az ember és a kultúra viszonyát. A technikai fejlődés, a telekommunikáció, a sokszorosítás és a média megjelenése valójában forradalmi változást hozott a kultúra, és különösen a szellemi kultúra létrejötte, terjedése és befogadása terén.” A számítástechnika éppen a rendszerváltozás idején bekövetkező forradalmi erejű robbanása ma arra kényszerít bennünket, hogy szembenézzünk az új kihívásokkal, s „ahelyett hogy homokba dugnánk a fejünket, fogadjuk el a kihívást, (…) nekünk, magyaroknak is fel kell vennünk a versenyt a globalizálódó kultúra áradatával (…). Újszerű művészeti és kulturális élményekre van szükségünk, olyan eseményekre, olyan minőségi kínálatra, amely fölveszi a versenyt a mennyiségi kínálattal. (…) Nekünk, akik a hagyományt, az elődök teljesítményét megbecsüljük és tiszteljük, illik tudnunk, a konzervatív politikai nézet nem jelent konzervatív kulturális ízlést.”
Egy építészeti példa Párizsból
Valóban: azt, hogy a család, a haza és a nemzet szeretetére, a hagyományok összetett rendszerének tiszteletére, a kereszténység kulturális örökségének és spirituális közösségi élményének őrzésére is épülő politikai konzervativizmus nem jelent esztétikai konzervativizmust, maradiságot, bezárkózást, befele fordulást, kispolgári giccset, azt nemcsak a Fidesz politikáját elutasítók felé kell kommunikálni, hanem a saját tábor felé is, sőt végre programmá kell tenni. Csak egy példa: Európa nagy politikusai szeretik, ha munkájuknak a kulturális, kifejezetten az épített örökségben is nyoma marad, de mennyire más a jövőnek, a korszerű gondolkodásnak is emlékművet állító, a Mitterrand nevéhez köthető posztmodern diadalívnek, a párizsi La Défense negyedben álló Grande Arche-nak az üzenete, mint a kispolgári giccset idéző, még eklektikusnak sem nevezhető Nemzeti Színháznak.
A kulturális javak védelme
Egy valóban 21. századi, ugyanakkor sajátosan magyar épülettel egy egész ország, benne egy érzelmileg is átélhető politikai közösség ízlését lehetett volna formálni. S ez az épület a fővárosunk egyik jelképévé, turistalátványosságává is válhatott volna. Ha a konzervatív politikusok valóban belátták, hogy új művészeti élményekre van szükség, akkor a következő kormányzásuk idején a nagy állami projektek megvalósításához a megfelelő művészeket kell megkeresni, közben egy pillanatig sem lemondva a magyar sajátosságokról, a nemzeti hagyományokról. Persze ne legyünk igazságtalanok, a Millenáris például sikeres projekt volt, bár ennek a sikernek a hasznát az intézményt látogató fővárosi fiatalok körében nem a Fidesznek sikerült learatnia.
Az államnak és a felelős politikusoknak igenis kötelessége a kulturális javaink védelme, az állampolgárokat szolgáló végrehajtó hatalomnak, a kormánynak pedig értékeket kell a társadalom többsége számára közvetítenie, de nem kinyilatkoztatással, hanem lehetőségek teremtésével, illetve a már meglevő értékek továbbélésének segítésével, legyen szó akár művészetről, tudományról, akár vallásról stb. Ugyanakkor ezt a munkát a társadalomban meglévő feszültségek ismeretében, a történelmi sebeket kezelve, az egymás mellett élő, egymással érintkező hagyományok és érzékenységek tiszteletben tartásával kell végezni. Ezért is örvendetes, hogy a jobboldal vezető politikusa azt is megfogalmazta: „az állam és a politika feladata nem az, hogy megmondja, mi legyen a magyar kultúra, hogy milyen legyen, és milyen ne legyen, mi tartozzon bele, és mi nem. Hanem az, hogy lehetőséget biztosítson a magyar embereknek a magyar kultúra ápolására, terjesztésére, megújítására, hogy megteremtse a kereteket ahhoz, hogy az alkotók és a közönség kialakítsák a globális áradattal versenyképes 21. századi magyar kultúrát.” Ehhez megfelelő kultúrpolitikusok is kellenek, s ha a Fidesz utóbbi nyolc évének politikai tevékenységét vizsgáljuk, láthatjuk, komoly hiányosságai vannak ezen a területen. Ezért igaz Stumpf Istvánnak az a megállapítása, hogy „a Fidesz gyengén teljesített a kormányzóképesség felmutatása terén is”. (Heti Válasz, 2006. 05. 04.) S ahogy a választók többségét nem sikerült arról meggyőzni, hogy „a Fidesz képes biztonságosan megvalósítani a kormányváltás programját”, úgy a véleményformáló értelmiség sem látta-látja a szabad alkotás lehetőségeit biztosító jobboldali kultúrpolitikát és az azt megvalósító politikust. A lehetséges miniszter személyének lebegtetése sem volt szerencsés, mert míg neveket jócskán hallottunk, addig szakpolitikai kérdésekben Halász Jánoson kívül senkihez sem lehetett információért, segítségért fordulni. Vagy az információ, vagy a politikai mozgástér, vagy az együttműködés, a civilek segítésének a szándéka hiányzott. Ha a Fidesz az értelmiség, a művészek széles rétegeit akarja korszerű üzenetekkel megszólítani, és 2010-ben győzni szeretne, akkor mindezen változtatnia kell.

A szerző író, szerkesztő