Kiszervezett biztonság

A balliberális kormány különböző infrastrukturális projektjei kapcsán manapság sok szó esik az új finanszírozási formákról, amelyek lényege, hogy az állam újabb és újabb hagyományos feladatait adja át magáncégeknek (tőkeerős hazai vállalkozók hiányában elsősorban multinacionális nagyvállalatoknak). Ezután a szolgáltatást piaci áron visszavásárolva üzleti alapon bocsátja azt az állampolgárok rendelkezésére.
Aki ismeri az érett kapitalizmus és a polgári társadalmak természetrajzát, az tudja, hogy ez a konstrukció (közkeletű nevén: PPP) hasznos eszköz lehet a nagy volumenű, az adott közösség továbbfejlődését nagyban befolyásoló beruházások megvalósítási eszközeinek kelléktárában. Aki viszont tisztában van Magyarország rendszerváltozás utáni történetével, jelen állapotával, az azt is tudja, hogy ennek a felállásnak itt most nincs sok keresnivalója, mert az a magyar gazdasági, társadalmi és politikai szerkezet további torzulását eredményezi.
A másik probléma a PPP-vel, hogy a stratégiai feladatok magánszektornak történő átadása súlyos kockázatokat vet fel, szemben az állam magas fokú stabilitásával. A profitorientált, „hazátlan” cégek a természeti csapásnak, a háborúnak még a hírére is pillanatok alatt elinalnak, csapot-papot hátrahagyva, míg az állam, az ország, a nép marad – márpedig ez korunk dinamikus biztonságpolitikai és ökológiai környezetében megfontolandó szempont. Ezzel már el is érkeztünk a legsúlyosabb kérdéshez, miszerint a Magyarország biztonságában közvetlenül érintett állami szervek feladatait szabad-e bármilyen részben kiszervezni a csalóka költséghatékonyság álcája alatt. A kérdésfelvetést mindennél jobban indokolja, hogy míg a civil életben még vitáznak a PPP-ről, addig a honvédségben a kiszervezés már a mindennapok realitása. Nemcsak a katonákat, laktanyákat őrző biztonsági cégekről van szó (ha fel is merül ezek elitközelisége, legalább magyar vállalkozásokról van szó), hanem magáról a csúcsprojektről, azaz Gripen-programról, ami a Honvédelmi Minisztérium fejlesztési pénzeinek többségét feléli. Ezeket a gépeket már nem úgy üzemelteti a honvédség, mint a MiG-eket: évente átlagban több mint tízmilliárdért a svéd gyártó és a svéd fegyveres erők nyújtanak komplett vadászgép-szolgáltatást Magyarországnak. A magyar szerep a fizetésre, a pilóták, a közvetlen kiszolgálását végző személyzet és az üzemanyag biztosítására korlátozódik. A kissé kifinomultabb munkákra Svédországba viszik vissza a gépeket, ahogy az egyik „éretlen” példányt – alig két hónappal az érkezés után – a minap már egy másikra is cserélték. Közben a hazai repülőszakember-képzés csak sodródik, a katonai repülőműszaki kultúra a meghibásodott részegységek cseréjére silányul, s a mérnöki feladatokat egy kezén is meg tudja számolni az ember; a hazai repülőgépipar felszívódóban, egyetlen alkatrészt sem gyárt a „mi gépünkbe”. A projekt erősségének tartott gazdasági ellentételezési program (melynek nincs közvetlen köze a Gripen fejlett technológiájához) főként multinacionális vállalatoknak kedvez, és melléktermékként ismét csak az alacsony képzettségűek foglalkoztatottsági mutatóit javítja – arról persze nincs statisztika, hogy mennyivel növeli az állam adóbevételeit. Az sem lehet kellően tisztázott az adófizető előtt, hogy igazi háború esetén meddig tart a svéd fél lojalitása. Mi lesz, ha a magyar kormány olyan akcióban akarja használni a gépeket, amellyel a NATO-n kívüli skandináv országban nem értenek egyet? – merül fel a kérdés, mely rávilágít a kiszervezéses konstrukció honvédelmi alkalmazhatóságának korlátaira.