Azóta is. Miközben az Orbán-kormány időszakát a túlsúlyos balmédia uniszónó végigcsonkakuratóriumozta, semmi problémát nem okozott nekik a következő, Fidesz-mentesített köztévés csonkakuratóriumi elnökség, ahol az ötszázalékos MDF ötvenszázalékos arányban képviseltethette magát a demokrácia nagyobb dicsőségére. Ugyancsak kevéssé érte el a balmédia ingerküszöbét az egy évvel előre hozott, a választásokat beelőző kereskedelmi tévés koncesszióhosszabbítás: ezt egy kiforrott demokráciában nyilván nem kockáztatta volna meg a kormányzati oldal, ha nem tartott volna az ellenlábasok választási győzelmétől.
A baloldal megszokta a csípős médiahátszelet, hovatovább természeti adottságnak tekinti; s kényszerűségből a jobboldal is elfogadta, hogy szél ellen kellene győznie. Egyszer már sikerült; máskor miért ne sikerülhetne – gondolta maga Orbán Viktor is, aki úgy vélhette: némi leleménnyel a gólemet is igába lehet fogni. A gólem azonban – okulva az 1998-as végzetes „rendszerhibából” – öntudatra ébredt: semmit nem bízott többé a véletlenre. Úgyszólván a semmiből felépítette a kormányzásra ordítóan alkalmatlan Medgyessyt, majd a vagyonát és politikai karrierjét legkevésbé sem a szeplőtelen fogantatás szintagmával jellemezhető Gyurcsányt – szóval tehetsége szerint élt a rendelkezésre álló médiafölénnyel. Aki úgy szeret nyerni, hogy a százméteres síkfutásban nyolcvan-kilencven méteres előnyt kap, annak ebben a médiaversenyszámban biztos életpályamodell kínálkozik. Ám az igényesebb médiamunkásnak azért mégiscsak „hótt ciki” az Antall-államtitkárságtól a kancelláriaminiszterségig ívelő pályájú Szilvásyval eredeti tőkefellízingelő Gyurcsány – jó volna eközben értelmiséginek is megmaradni. Egy darabig hitegethetik is magukat azzal, hogy a sátáni Orbán ellen akár az ördöggel is erkölcsös szövetkezni – de azért egy kis államcsőd, egy kis összeomlás esetén ez bajosan tartható.
A zenekar hangol
Hogy lehetne mégis menteni a mundér becsületét? Megvan. Mondjuk azt, hogy médiafronton becsületes küzdelemben nyertünk. Szemtől szemben, mint a lovagok a sorompóban. Kapóra jön, hogy a mumussá növesztett Kövér László a minap megismételte a nyolcvan-kilencven százalékos médiatúlsúlyról szóló tételét. Ha ő mondja, még ezt is van esély szétlőni: majd folyékonyan hazudunk, mint az akasztókötélügyben. Tagadjuk le a napot is az égről: állítsuk azt, hogy az ellenzéknek – sőt kifejezetten Orbán Viktornak – félelmetes médiabirodalma van, amellyel halált megvető bátorsággal megvívtunk, és tisztességes küzdelemben legyűrtük őket.
Az ember egy idő után immúnissá válik az arcátlanságra, ám van egy pont, amikor fel kell venni a kesztyűt. Ez most éppen az a pont. Gyurcsányék arcátlanul hazudoztak a kampányban, jobb élettel hitegették a naiv választókat, miközben tudták, hogy megszorítások következnek. Azt a válságot kell majd kezelni, amit ők idéztek elő a tehetségtelen kormányzásukkal. Egyszer Kuncze Gábor elszólta magát a várható megszorításokról, de a kormánypárti sajtó elkente. A kormánypárti sajtó mindezt a médiafölénye miatt tehette meg. A politikai ellenzék elveszítette a választásokat, de az ellenzéki sajtó teljesítette a feladatát: figyelmeztetett az országot fenyegető veszélyre. A kormánypárti sajtó – bár utólag ezt tagadja – elbagatellizálta a veszélyt, azzal áltatva magát, hogy még nagyobb veszélytől védelmez. A kormánypárti sajtó most meg van sértődve, hogy miközben a kormánypártok megnyerték a választásokat, ő maga benne marad a slamasztikában. Ezért a hosszabb távú politikai kudarcot most a „kiegyensúlyozottabb” sajtóviszonyok illúziójával retusálná. Médiafölény birtokában nem kunszt elterjeszteni, hogy nincsenek is médiafölényben. A hazugság azonban akkor is hazugság. Vásárhelyi Mária az Élet és Irodalomban már áprilisban megfogalmazta: a jobboldalon „a felhalmozott tartalékok vélhetően a végüket járják, fogytán lehetnek a források, amelyekből fenntartották és működtették a médiabirodalmat, a hatalmas apparátust”.
Ha ez így van, akkor a baloldali médiának ez az utolsó pillanat a valóságos sajtóviszonyok átmaszkírozására. A felvett kesztyű jegyében három sajtóbeli cikkre kívánok reagálni az elmúlt egy hét terméséből.
Első felvonás: Magyar Hírlap
Széles Gábor napilapja A hangsúly a színvonalon van címmel adta meg az Aurora-ágyúlövést. A szerző nevét a „Név és cím a szerkesztőségben” közlés helyettesíti, így akár Szombathy Pál főszerkesztő is jegyezheti az írást. Erre utal a leplezetlen Széles-párti elfogultság is. „Örömmel tölt el a Magyar Hírlap egyre emelkedő színvonala, amit a társ Echo Tv-ről is el lehet mondani. Valamikor az egész sajtót átolvastuk, hogy többoldalúan tájékozódjunk. Ma ez a Magyar Nemzet és a Hír Tv mélyrepülése miatt még agyonlövés terhe mellett sem volna lehetséges.” Nyilván nagy kincs az az anonim sajtólevelező, aki egy mondatban képes pocskondiázni az írott és az elektronikus konkurenciát. „E két orgánum már önmagában is el tudta volna veszíteni a választásokat a Fidesznek, hisz csak önmagával beszélt, a híveken kívül senkit nem szólított meg, viszont aktivizált sokakat.” Íme, a 22-es csapdája: aki lapunkat nem veszi kézbe, nem tudhatja, mi áll benne. Aki meg kézbe veszi, azt a „hívekhez” sorolják. Ahol viszont elérhetnénk a párbeszédre hajló publikumot – a közszolgálatban –, oda nem tehetjük be a lábunkat. Ördögi kör.
Második felvonás: Népszava
Bolgár György a Népszavában már fifikásabb. Az a híres médiafölény című publicisztikájában nem próbál fekete-fehér képet felfesteni – megelégszik a szokott sötétszürkével. „Na, persze. Ezt a választást is a szolgamédia nyerte meg a balközép koalíciónak. A brutális médiafölény. Ilyen egyszerű ez, mondják a jobboldalon. Vajon igazuk van? (…) A jobboldali sajtó szemében a bal- és liberális sajtó ma is nagyobb ellenség, mint a bal- és liberális politika. Ezért is gondolják úgy, hogy a médiatúlsúly győzött velük és az igazsággal szemben.” A magam részéről legfeljebb ellenfelet ismerek; ellenséget nem. A balliberális sajtót pedig nem tekintem külön entitásnak, mivel a tapasztalat szerint az a balliberális politika organikus része. A médiatúlsúly tény, nem vélemény. Legyőzni csak pártot lehet, sajtót nem. Az igazság pedig nem abszolútum, de nem is odaát van, mint az X-aktákban.
„De nézzük, megvan-e ez a túlsúly, és ha van, mekkora. Kövér László évek óta 90:10-re teszi a baloldali és liberális, illetve a jobboldali (azaz gyakran nemzetinek aposztrofált) média arányát, és ez mára jobboldali körökben szinte megkérdőjelezhetetlen axiómává vált. Csakhogy a valódi szám (ha egyáltalán meghatározható) egész biztosan más.” Azaz van médiatúlsúly, csak az arányokon kell finomítani. Ez már vitaalap. „Az országos médiát figyelembe véve (…) kétségtelen, a politikai lapok között kimutatható bal- és liberális fölény. A Népszabadság (kevésbé markánsan), a Népszava (egyértelműen) baloldali kötődésű, a Magyar Hírlap pedig többé-kevésbé liberális, bár az utóbbi időben tolódik a jobbközép felé.” Az MSZP-érdekeltségű Népszabadság csak a Népszavához képest nem markánsan kormánypárti, önmagában markánsan az. A Magyar Hírlap Para-Kováccsal, Makaival, R. Székellyel, Tóta W. Árpáddal, Fialával tolódik markánsan jobbközép felé; ami a hét vicce. „Mellettük (sic!) a Magyar Nemzet az egyetlen kimondottan jobb- (sőt nem ritkán szélső-) jobboldali újság.” A Magyar Nemzet, mint „nem ritkán” önmaga széle: igazi posztmodern meghatározás. „A példányszámból és tartalomból következő arány mindenesetre nem 90:10, hanem inkább 65:35, azzal a további finomítással, hogy míg a baloldali sajtó rendszeresen közöl jobbközép véleményeket és balra szóló kritikát, a jobboldali lap nemhogy baloldalit nem, de még jobbközép véleményt is ritkán.” Még a kétharmados túlsúly is alkotmányozó erő, ezért kell torzítani az arányt a balkritikával meg a „jobbközép” díszpintyekkel, akik szabadidejükben akár Gyurcsány-monográfiát is körmölnek.
Bolgár a hasára ütve azt is írja, hogy a bulvárlapok „kicsivel nagyobbat rúgnak a kormánypártokba, úgyhogy a napilappiacon a 65:35-öt máris lejjebb vinném 60:40-re. A hetilapok között a 168 Óra határozottan, a HVG és a Magyar Narancs nagyon kritikusan balliberális, a vidékhez szóló Szabad Föld közvetetten, finoman baloldali (sic!), a jobboldalon viszont ott a szélsőséges Demokrata, a még szélsőségesebb Magyar Fórum, valamint a jobbközép felé törekvő Heti Válasz. Az arány velük együtt legyen még mindig 60:40.” Bolgár lazán megfeledkezik az Élet és Irodalomról, a Figyelőről, a Budapesti Lapról, a Hetekről, az őt is rendszeresen foglalkoztató, ingyen szórt Metróról, a harci lapnak is beillő Vasárnapi Hírekről, a Hócipőről, a Beszélőről, a 2000-ről, sőt a gyurcsányi hatalomátvételt ideológiailag előkészítő Mozgó Világról is. Ezek mind tiltakoznának, ha jobboldali elhajlással vádolnák őket.
„És akkor jöjjön az elektronikus média, valószínűleg a legfájóbb pont. Kétségtelen, a Magyar Televízió politikai műsorai megközelítésükben nem jobbosak, viszont igyekeznek kiegyensúlyozottak lenni.” Ez nem igazán sikerül. Az egyetlen jobbközépnek mondott politikai magazint, a Lapozót a Gyurcsány-monográfus Debreczeni József moderálja. „És bár az is igaz, hogy a reggeli politikai műsor, a Nap-kelte többnyire ismert, baloldali kötődésű újságírókat foglalkoztat, a műsor kényesen, és néha túlkompenzálva vigyáz arra, hogy a jobboldalt ne érje méltánytalanság.” Csupán a jobboldali kötődésű újságírók vannak kiebrudalva a műsorvezetői karból. Bagatell. „Ennek ellenére tény, ami tény, az MTV politikai műsoraiból sugárzó szellemiség (ne tévedjünk: nem pártpropaganda) inkább balközép-liberális.” Dicséretes tárgyilagosság Bolgártól.
Ne feledjük: a köztévé az adófizetők pénzéből üzemel. De itt is jön a vörös farok: „Ám a köztévé nézettsége viszonylag kicsi, és a közönség inkább a kereskedelmi tévékből tájékozódik. Márpedig ezek a csatornák kínosan vigyáznak a formális egyensúlyra, sőt lehetőleg nem csinálnak politikai műsorokat sem, vagy csak nézhetetlen időpontokban.” (Tények, Híradó, Napló, Házon kívül: csupa nézetlen vacak.) „A kivétel (balra) Havas Mokkája, valamint a (részben) politikai humor, de ott meg az RTL Klub egyensúlyozza ki a Heti hetest Fábryval.” Még ez is hibádzik: Fábry kéthetente van; Farkasházyék hetente. A Heti hetesben másfél órán át, hét ember adja egymás szájába masszív Orbán- és Fidesz-gyalázásait, míg Fábry egyszemélyes bevezetőjében csupán az első tizenöt percben hallhatunk egy-két poént; a többi vérbeli show, neves sztárvendégekkel.
„A köztévék sorában a kis nézettségű Duna Tv szellemiségében inkább jobboldali kötődésű, a politikával foglalkozó kisebb csatornáknál pedig az ATV-vel és a Hír Tv-vel egy-egy az arány.” Bolgár nem értesült a Duna Tv, illetve a Hír Tv meg a Magyar Nemzet közötti nézeteltérésekről? Ez nehezen hihető. „Összességében tehát a televízióknál van némi balliberális túlsúly (maximum 65:35-re tenném).” Ez is kétharmad. „Igen ám, de az elektronikus médiához a rádió is hozzátartozik, márpedig az egyetlen, politikával és közélettel foglalkozó országos rádió, a közrádió szinte teljes mértékben jobboldali hír- és hírháttér műsorokat sugároz, gyakran nagyobb hallgatóságnak, mint amekkorát a köztévé elér.” (16 Óra, Gondolat-jel stb.) „Vagyis a 65:35-ből mindjárt fifty-fifty lesz (a korlátozottan elérhető Klubrádiót és az Info Rádiót vegyük ki az összehasonlításból). Igen, megvan az egyensúly.”
Bravó! De miért vegyük ki a Klubrádiót? A tárgyilagosságra törekvő Info Rádiónak netalán van olyan műsora, mint a Bolgár- meg az Orosz-féle betelefonálós, Gyurcsány-futtató sáv? S van az Info Rádiónak lopakodó vidéki hálózata? Drága Bolgár úr, ez az eszmefuttatás, bizony, sántít.
Harmadik felvonás: Index
Az index.hu internetes portálon Tóta W. Árpád rohant ki a média-egyensúlytalanság felelőtlen hirdetői ellen. Szerinte „a jobboldali médiumok (…) azonosítását megkönnyíti, hogy Orbán Viktor időnként közzéteszi az ajánlott olvasmányok listáját. A Magyar Nemzet, a Demokrata, a Heti Válasz és a Hír Tv, illetve részben a Magyar Rádió.” Aki Orbán Viktortól idézni tudja az „illetve részben a Magyar Rádió” szókapcsolatot, annak soron kívüli Pulitzer-emlékdíj jár. Tóta zsenge életkora miatt ráadásul nem emlékezhet Kovács László előfizetési felhívására az ultraradikális Népszava mellett, továbbá, hogy a napilap jubileumi ünnepségén a komplett Medgyessy-kormány ott tolongott!
Később Medgyessy kubai nyaralótársát, Bárdos Andrást idézi orákulumként, aki szerint „a média világszerte balra húz”. (Nem hallott még a német és a brit bulvársajtó jobboldali túlsúlyáról.) Tóta szerint „ez igaz abban az értelemben, hogy a szabadságellenes nézetek a média halálos ellenségei. Vannak balos és vannak jobbos – párthoz kötődő vagy egyenesen pártpénzekkel kitömött – lapok, de a kettő közt ott vannak a több-kevesebb mozgástérrel rendelkező független és félfüggetlen orgánumok és újságírók.” Az ifjú publicista szemlátomást még soha nem tűnődött el azon, hogy hónapról hónapra vajon ki tölti fel a folyószámláját. Nyilván valami ilyesmit jelenthet számára félfüggetlennek lenni. Sajnos a fene nagy félfüggetlenségben kilóg a lóláb: a túlsúlyos kormánypárti sajtó legszívesebben a kisebbség hősies szerepében tetszelegne. „Ha nyolcmillióan rohamoznák a trafikokat Magyar Nemzetért, akkor annyit nyomnának, és kész, nincs médiafölény.” Megint a tojáshéj: Tóta nem tudja, hogy még a pártállami Népszabadságból is csak tizedannyi kelt el; pedig az a pártbélyeg mellé járt…
„A probléma az, hogy ezek a viták úgy folytak le eddig is, hogy a Fidesz álláspontjával kapcsolatos kritikák rendre a Népszabadságba, az ÉS-be és egyéb lapokba kényszerültek – Dávid Ibolya Konzervatív kiáltványa, Tölgyessy, Debreczeni, Solymosi Frigyes, és mások írásai –, és innentől a kritika címzettjének már nem is kellett válaszolnia a kérdésekre.” Nem tehetek róla: Dávidnak szerintem továbbra is jobb helye van a Népszabadságban. Tölgyessy nem jobboldali, de okos; s időközben már megvolt. Debreczeni Gyurcsány-apologéta, Solymosi professzor kémiában zseni, de publicisztikában reménytelenül amatőr.
Utószó a sajtószabadsághoz
Innentől kezdve „a Fidesz üzemi lapjainak” meg a „nagyra puffadt szubkultúrának” az emlegetése álságos; az a szentencia pedig, hogy „sajtója alapján a magyar jobboldal nem politikai eszme, hanem pszichózis”, a megboldogult Eörsi Istvánéhoz mérhető arcátlanság, aki „a fasizmusról mint lelki igényről” fantáziált. „Médiát kell csinálni, nem udvartartást. De nem is csinálni kell, csak engedni, hogy működjön. Hát hiszen nem idióták a jobbos kollégák sem, tudnak azok írni és gondolkodni. Csak hagyni kéne őket.” Noha a kollektív pszichózisban mindenki idióta, nagyvonalúan engedne bennünket gondolkodni. Feltéve, ha azt gondoljuk, hogy a médiafölényt végképp el kell törölni. Ha a valóságban nem megy, legalább a virtuális térben…
origo.hu
Vitályos Eszter: Az RTL-nek és Magyar Péternek Budapest után már nem érdekes az árvíz
