Négy javaslat az Operaház rendbetételére

Az utóbbi hetekben kibontakozott újabb operaházi tragikomédiában az a legtragikusabb, hogy nem arról szól, ami az igazi problémák ősforrása – azaz nem a hibás kultúrpolitikáról. Szó esik a vezetők pályázatairól, terveiről, intézkedéseiről, konfliktusaikról egymással, a szakszervezettel és a közalkalmazottakkal, a sztrájkról, a sztrájk jogosultságáról, és mindenről, ami másodlagos. És régen rossz egy ügynek, ha a valódi mozgatórugók helyett felszíni konfliktusokról esik szó.
Az Operaház ügye elsőrangú kultúrpolitikai ügy. Szemléltetéséhez hadd említsem meg egyik élményemet. 2002 telén Japánban jártam, s szerencsém volt eljutni egy kabuki színházba. A kabukit – európai értelemben – absztrakt pantomimként definiálhatnánk, csak az élvezheti eredeti értelmében, aki a hagyományokat – a kódot – pontosan ismeri. Ez a műfaj a japánok számára is rétegkultúra. Elképzeltem, mit érezhet, mit gondolhat – fordított helyzetben – egy japán, ha jegyet vált Budapesten, az Operaházban Erkel Bánk bánjára, vagy Bayreuthban a Mesterdalnokokra. Valami hasonlót, mint én Tokióban: távoli, egzotikus, de rendkívül kifinomult, igényes művészettel találkoztam.
Feltehető a kérdés: kinek kell ma Japánban, a számítógépek és banki tranzakciók világában egy olyan kulturális „kövület”, mint a kabuki? S kinek kell ma Magyarországon olyan kulturális „termék”, mint az opera, mely a népesség körülbelül egy százalékát vonzza? A kérdést tovább színezi az a körülmény, hogy az opera nem kifejezetten magyar műfaj. Valóban, mi végre kell hát nekünk egy Operaház, mely az adófizetők zsebéből olyan fájdalmasan sok pénzt húz ki?
A japán példával válaszolhatunk: a japánoknak kell a kabuki, s ami még érdekesebb, kell az opera is. Nemcsak hozzánk jönnek meghallgatni, hanem meg is hívják a Magyar Állami Operaházat (és a világ minden neves intézményét), sőt, maguk is megtanulják és csinálják. S hasonlóképp Indonéziától Koreáig. Csak nekünk nem lenne fontos a mi hagyományos értékünk, az opera? Mi is a kultúrpolitika feladata? Értékvédelem, értékmentés és az új érték létrejöttének támogatása. A probléma akkor merül fel, amikor a kultúrpolitika megvalósításához szükséges pénz elkülönítéséről és felhasználásáról kell dönteni. Tudom, sok dimenziója van a kulturális folyamatoknak, s nem vezet jóra a leegyszerűsítő szándék.
A kultúrpolitika nyugodtan sorsára hagyhatja az önfenntartásra képes kulturális területeket, s azokat is, melyek – divat jellegüknél fogva – értékrendünket tartósan nem befolyásolják. Hasonlóan, nem pénzzel, hanem segítő játékszabályok meghatározásával kell segíteni azokat a területeket, ahol a szereplők spontán erőfeszítései nyomán kialakulhat az egészséges értékverseny. Az opera viszont – különösen magas fajlagos költségeivel – nem képes az önfenntartásra, ugyanakkor európai és nemzeti kultúránk fontos és értékes része. Amiként drága a szimfonikus zenekari kultúra, a színpadi tánckultúra, a színházkultúra, a szépművészet stb. is.
A Magyar Állami Operaház működését olyan mértékben kell központi forrásokból támogatni, hogy képes legyen Európa legjobb fővárosi operaházaival azonos színvonalú produkciók létrehozatalára. Ez nem finanszírozási kérdés: ez kultúrpolitikai, sőt, nemzetpolitikai kérdés. Mi történik, ha ez a célkitűzés teljesül? A legfontosabb, hogy létrejön egy magyar mérce, mely minden magyar operai produkciót minősít. Díszletben, jelmezben, zenekari megszólalásban, karmesteri, énekesi, balett-táncosi teljesítményben. Ez a mérce húzza felfelé a nem operaházi produkciókat is. Ez a mérce az, ami valójában védi az értéket.
Mi történik, ha ez a célkitűzés nem teljesül? Minden fórumon eladhatóvá válnak másodosztályú produkciók is, az általános színvonal hanyatlik, s a folyamat önbeteljesítővé válik. Előbb-utóbb valaki joggal fogja mondani: erre kár az adófizetők pénzét pazarolni. Mi tehát a kultúrpolitika feladata? Megkísérlem összefoglalni a legfontosabbakat.
1. El kell fogadni, hogy a Magyar Állami Operaház egy természetes kulturális monopólium. A nemzetközi terepen folyó értékversenybe történő bekapcsolódás kifejezetten kívánatos, ehhez az Operaházat – mint „nemzeti vállalkozást” – megfelelően szubvencionálni kell. Az országos művészeti monopólium fogalma nem szerepel a közbeszédben. Pedig legfontosabb nemzeti értékeinket mindig is monopolisztikus módon kezeltük. Nem szabad megijedni a szótól.
2. Az operaházi monopólium fenntartásához szükséges finanszírozási szintet törvényben, hosszú távon kell garantálni. A szint – a szükséges arányosítási eljárások révén – meg kell, hogy feleljen egy átlagos európai fővárosi operaházénak. Az Operaház finanszírozását nem szabad kitenni olyan döntési mechanizmusoknak, melyek az államháztartás pillanatnyi helyzetének vagy politikai áramlatoknak vannak alárendelve. A finanszírozási garancia nem statikus, nem éves állami apanázst feltételez. Sokkal inkább kölcsönös garanciális elemek egyensúlyát kell, hogy jelentse. A legfontosabb követelmény azonban mégis az, hogy a művészi munka hosszú távra – a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően legalább két évre előre – tervezhető legyen. Nem is követelmény, hogy a garanciát monolitikus módon az állami költségvetés nyújtsa. Nem a forrás, hanem a kiszámíthatóság hangsúlyos.
3. Meg kell komponálni azokat az operaházi belső eljárásokat, melyek a monopóliumhelyzettel természetesen együtt járó káros tendenciákat (elkényelmesedés, megújulásra képtelenség) kompenzálják, sőt, pozitív minőségi folyamatokat indítanak el. Ezen a téren vannak jól bevált rendszerek, példák – a zenekari tagság rendszeres megújítása nyilvános meghallgatásokkal, rendszeres és független (nem csak a bemutatókra vonatkozó) nyilvános kritikusi értékelések –, melyek erőteljes alkalmazásától éppenséggel ugrásszerű fejlődés remélhető.
4. A fentiekben említett és nem említett kérdéseket megfelelően magas szintű jogszabályokban kell rendezni.
Hogy a jogi szabályozás mennyire fontos, jól példázzák a 2002-es év eseményei. A Rockenbauer Zoltán minisztersége alatti néhány éves kegyelmi időszakban sok minden megtörtént a fentiekben felsoroltak közül. De elmaradt a formális jogalkotás. A szép elvek tanulmányokban és tervezetekben ugyan ma is olvashatók, de elég volt egy új miniszter és egy új főigazgató, hogy még az alapító okirat is megváltozzék, s a már bevezetett reformok is ellenkező irányt vegyenek vagy elhaljanak. Természetesen a törvényt is módosíthatja egy változó öszszetételű parlament, de egy széles körű szakmai konszenzuson alapuló törvény rövid úton történő hatálytalanítása olyan kultúrbotrányt váltana ki, melyet kevés politikai erő vállalna. S talán reménykedhetünk abban is, hogy a nagypolitikával szemben, szakmai támogatással, előbb-utóbb megerősödik a nemzeti kultúrpolitika.
Talán első hallásra meglepő lehet, de én nagyon is szükségesnek tartok egy operatörvényt. E törvény rögzítené az operamonopólium felső szintű szabályait, tartalmazná az alapító okiratnak a jelenleginél – mely alig mond többet annál, hogy az Operaház operát játszik – sokkal igényesebb megfogalmazását, a finanszírozási garanciát és néhány egyéb szabályt. Módosítani kellene az Operaházra vonatkozó jogszabályok körét. A működtetést illetően ki kell emelni az Operaházat jelenlegi státusából, s nagyobb gazdálkodási mobilitást kell lehetővé tenni. Létre kell hozni egy új jogi kategóriát a vezető színpadi művészek besorolására, hogy ne kelljen a közalkalmazotti és szabadúszó státus között egyensúlyozni. A szervezeti és működési szabályzatot ki kell egészíteni a művészi minőség mérésének-kezelésének szabályaival.
Szélső megoldásként valóban elképzelhető egy olyan operatörvény, mely teljes körűen operaspecifikus. Ez nyilván nem az optimális út, de a jelenlegi, minden művészeti intézményt egy kalap alatt szabályozó rendszer sem jó, legalábbis az Operaház számára nem. Mielőtt elképzeléseimet olvasóim etatista, konzervatív és más dehonesztáló jelzőkkel illetnék, sietek leszögezni, hogy az én véleményem szerint az operamonopólium gondolata – az adott magyarországi viszonyok között – voltaképp nemzeti liberális gondolat, mely az operaházat éppen azért emelné monopolhelyzetbe, mert az állami kultúratámogatás lehetőségeit nem bővíteni, hanem inkább szűkíteni igyekszik. Ugyanakkor jól átgondolt, vállalható prioritások szükségesek.
Az opera ügyének rendbetételekor tehát nem az előadásszámon meg a vezetők pályázatának tartalmán kellene vitatkozni, hanem rendezni kellene rendezetlen közös dolgainkat.

A szerző a Magyar Állami Operaház
főigazgatója volt 2001 és 2002 között