Mellékessé válhatnak a magyar külügyek

A nyolcvanas években, a Jaruzelski-féle rendkívüli állapot idején állítólag a következő mondás járta Lengyelországban: a helyzet annyira súlyos, hogy ezen már sírni sem lehet, ezen nevetni kell. Pedig ha ismerték volna az új Gyurcsány-kormány tagjait és az általuk megtestesülő programot, akkor bizonyosan csendes döbbenetté fagyott volna az ő arcukon is a kényszeredett mosoly. Merthogy Gyurcsány Ferenc valódi tervei nem a kormányprogramnak csúfolt közhelygyűjteményből ismerhetők meg. Az legfeljebb arra jó, hogy bemutassa: a regnáló miniszterelnök mennyire nem ad a demokrácia látszatára sem, amikor képes egy ilyen minősíthetetlen színvonalú irománnyal előállni. Illetve tökéletesen jellemzi a mai MSZP-t, mely még ide is feltétlenül követi vezérét. Vajon hol vannak most a Führer-elv 1998-at követően olyan aktív szakértői?
A régi-új kormányfő szándékait sokkal jobban tükrözi az a csapat, mellyel a „nagy reformmű” megvalósításának nekikezd. Vajon minek van súlyosabb és világosabb üzenete például az euró bevezetésének időpontjával kapcsolatban? Aligha a szándékosan ködösen fogalmazó kormányprogramnak. Sokkal inkább annak a ténynek, hogy az ország jelenlegi költségvetési és pénzügyi válságáért felelős három pénzügyminiszteréből kettő, tárcavezetőként Veres János, illetve az „államreform-bizottság” irányítójaként Draskovics Tibor ma is vezető pozícióban található. Ma, amikor kormányzásuk következtében az egész ország szétesőben van, a Gyurcsány-féle politizálást leginkább két pozícióba került személy jelképezi: Szekeres Imre és Göncz Kinga tárcaválasztása.
Van abban valami üzenetértékű, hogy Szekeres hadügyérségét alig két nappal a trianoni évforduló előtt jelentette be a kormányfő. Igaz, egy jelentős különbség azért megállapítható a nagy előd, Linder Béla és a mostani honvédelmi miniszter között. Míg Károlyi Mihály minisztere politikai számításból verte szét a magyar haderőt, addig ezzel Szekeres Imrének már nem kell bajlódnia, elődje teljes értékű munkát végzett. Juhász Ferencnek az elmúlt ciklusban sikerült számos, komoly hagyománnyal rendelkező fegyvernemet véglegesen felszámolnia s az országot az önvédelemre képtelenné tenni. Jellemző módon már a NATO-szövetségesek vagy Washington rosszallása sem számít a szocialista honvédelmi vezetésnek. Sőt azok, akik korábban – főként jobboldali kormányok idején – még kéjes örömmel idézgették a Pentagon portásának vagy a washingtoni külügy egyik-másik titkárnőjének kritikáját, azokból figyelmeztetés nélkül feltört az önérzet, és kikérnek maguknak bármilyen nyugati bírálatot.
Szekeres miniszterségéhez a miniszterelnök példaképének tekintett Gerhard Schröder 1998-as kormányalakításáig érdemes visszamennünk. Akkor a kancellárjelölt, Schröder azért vonta be kormányába pénzügyminiszterként az SPD akkori elnökét, Oskar Lafontaine-t, honvédelmi miniszterként a korábbi elnököt, Rudolf Scharpingot, hogy szoros pórázon tartsa összes lehetséges párton belüli vetélytársát. Amíg a veszélyesebbnek tekintett párton belüli ellenfelét, Lafontaine-t Schröder a biztos bukást jelentő pénzügyi tárcával kínálta meg, addig a nehézkes és a belső puccs szervezésére alkalmatlanként számon tartott Scharping a Bundeswehrt alakítgatta. Majd, amikor fél év alatt Schröder, feltétlen híve, a kancelláriaminiszter Bodo Hombach segítségével ellehetetlenítette Lafontaine-t, akkor megnyílt az út a párton belüli teljes hatalomátvétele előtt. Gerhard Schrödert 1999. április 12-én az SPD elnökévé választották. E kis példázat alapján talán már érthetőbb, hogy Gyurcsány Ferenc miért bizalmasát, Szilvásy Györgyöt tette meg kancelláriaminiszterévé, illetve miért súlytalanítja el olyan látványosan a tárcákat. Nem kérdéses, hogy Szilvásy feladata a pénzfolyam ellenőrzésén túl a gyurcsányi hatalomkoncentrációt esetleg az MSZP-n belül opponálni képes politikusok szoros felügyelete. Például a csak a munkanélküliek adminisztrálására képes munkaügyi tárcát a másik lehetséges vetélytárs, Kiss Péter kapta.
Amíg Szekeres honvédelmi miniszterségére Gyurcsány Ferenc igen fejlett machiavellizmusában még találunk értelmesnek tűnő magyarázatot, addig első pillantásra Göncz Kinga külügyminisztersége már a józan ész határait feszegeti. A külügyminiszter asszony ugyanis maga vallotta be, hogy eddig semmilyen diplomáciai tapasztalatra nem tett szert. Ehhez mérhető húzásra 1918-ban a már említett Károlyi Mihály vetemedett, aki az ismert feminista zsurnalisztát, Bédy-Schwimmer Rózát nevezte ki berni nagykövetnek. Tette ezt akkor, amikor a békeszerződések előkészítésében kulcsfontosságú lett volna ez a diplomáciai poszt. (Az újságírónőt alkalmassá tevő egyetlen külpolitikai tettének egy Lloyd George-dzsal készített interjút tarthatunk – nagyfokú jóindulattal.)
Ráadásul az Amnesty International legutóbbi jelentése lesújtó bizonyítványt állított ki a Göncz által vezetett esélyegyenlőségi tárca teljesítményéről. Amit a magyarországi cigány társadalom helyzetéről az Amnesty papírra vetett, az minden kicsit is működő demokráciában a tárcavezető azonnali távozását vonná maga után.
Az MSZP vezette kormányokat ugyan a külpolitikában az idomulás, a „tanuljunk meg kicsik lenni” jelszava jellemezte, arra azonban mindig ügyeltek, hogy fajsúlyos, a diplomáciában járatos politikus irányítsa a Bem téri minisztériumot. Bárhogyan is vélekedjünk Kovács Lászlóról, számos vállalhatatlan lépése ellenére neki még volt némi diplomáciai tekintélye. Igaz, túlzott hazai befolyása miatt pártja Brüsszelbe száműzte. Gyurcsány Ferenc az MSZP identitása (mi vagyunk az igazi európai párt) szempontjából döntő jelentőségű tárca eljelentéktelenítését már 2004-ben elkezdte. Akkor, amikor első lépésként a pártbéli támogatottsággal nem rendelkező Somogyi Ferencet jelölte e posztra. Ez a lépés akkor még magyarázható volt azzal, hogy az új kormányfő erősíteni kívánja párton belüli pozícióit. Mára úgy tűnik, hogy ez a hatalomkoncentrációs vágy még egy feltétlenül lojális, de a diplomáciában mégis otthonosan mozgó karrierdiplomatát sem tűr el a külügy élén. Ide csak az egyik legszürkébb és legtehetségtelenebb tárcavezető passzol. Ne feledjük azt sem, a külügynek többek között azért is bűnhődnie kell, mert képtelen volt megakadályozni, hogy az elmúlt másfél évben radikálisan romoljon Magyarország és Gyurcsány Ferenc nemzetközi reputációja. Az a külföld, mely alkalmazkodhatnéka és a multik iránti engedékenysége miatt az elmúlt 16 évben eddig mindig az MSZP–SZDSZ-kormányokat támogatta, mára a kiszámíthatatlan gyurcsányi politika kritikusává vált.
A megnevezett tárcavezetők ismeretében nem lehetnek illúzióink, honvédelem ebben a ciklusban sem lesz. S arra, hogy a nemzeti érdekek külföldi képviseletének fogalmát még a szótárból is törlik, arra Göncz Kinga személye a garancia. S hogy szomszédainkkal kapcsolatban mire készüljünk fel, azt jól jelzik az elmúlt hetek történései és azok pozsonyi és bukaresti kezelése. A magyar belpolitika izgalmas kérdése, hogy miért kínlódik még Gyurcsány Ferenc a kormányzással? S miért kínoz még bennünket kísérleteivel? Hiszen láthatóan nem megy neki. Sajnos mire a kormányfő és pártja is belátja, hogy feleslegesek a másoktól megkövetelt áldozataik, addigra már ki tudja, mi marad az országból.

A szerző történész