Operett-köztársaság felé

Ismerkedünk az új kormányzati struktúrával. Nagy figyelmet keltett három intézmény: az államreform-bizottság, a fejlesztéspolitikai tanács és a szolgáltató központ. Élükön topmenedzserek állnak, de a konkrét feladataik még nem ismertek. Hatáskörük és felelősségük sem világos. Egyes értelmezések szerint nem hoznak döntéseket, csak előkészítenek. Mozaikdarabkákból fognak képet öszszerakni. Kinek? A kormányfőnek? Ki dönt majd végül is? Úgy látszik, hogy a miniszterelnök. Egyedül övé lesz tehát a politikai felelősség is. Régóta ismert szervezéstudományi ajánlás: ha nem tudsz dönteni, hozz létre bizottságot! Ha másra nem, arra mindenképpen jó lesz, hogy elmossa a felelősséget. Például a pénzügyminiszterét, akinek törvény határozza meg a teendőit. Többek közt azt, hogy az államháztartás ügyeire vonatkozóan döntés-előkészítő, koordináló feladatot lát el.
Alkotmányunk nem ismer a kormány és a minisztériumok közé ékelődő bizottságokat. Ezeknek a vezetői nem tagjai a kormánynak. A topmenedzserek tehát nem interpellálhatók. Nem tartoznak felelősséggel a parlamentnek. Ellenőrzésükre az Állami Számvevőszék (ÁSZ) hatásköre sem terjed ki. (Még a pártállami parlament alkotta meg az ÁSZ-ról szóló törvényt, és abban efféle bizottságokról nem esik szó.) Nem számít persze felségárulásnak az alkotmány megsértése. Elég, ha honatyáink és honanyáink ünnepélyes esküt tesznek a betartására. A hétköznapi gyakorlatban aztán már sort lehet keríteni – a legnagyobb ellenzéki párt szakértőinek eufemizmusával – az alaptörvény kereteinek feszegetésére, mert a feszegetés még belefér a kormányfői nyomulás eszköztárába.
Végül is jogállamban élünk. A többpártrendszert és a parlamentáris demokráciát már megvalósítottuk. Úgy, ahogy. Az államreform – ha lesz – legfontosabb kérdése: fenntartható-e továbbra is a magyar jogállamnak az a célja, hogy szociális piacgazdaságot kíván építeni? Hová akarunk eljutni a két szélsőség, a mögöttünk hagyott totalitárius pártállam és a neoliberális éjjeliőrállam között húzódó úton? Quo vadis, Magyarország?
A fejlesztéspolitikai tanács vezetője szerint az ország gyarapítására fordítható források tervezését és felhasználását az új szervezet fogja koordinálni. A nemzeti önrészt is magában foglaló, évente mintegy ezermilliárd forintra tehető pénzösszeg hatalmas summa. Még a nálunk igen drágán épülő autópályák példájával élve is minden évben négy-ötszáz kilométerrel lehetne belőle bővíteni a meglévő hálózatot. Rendbe lehetne hozni legalább kétezer falu és község teljes infrastruktúráját. Egyelőre azonban az is bizonytalan, hogy a kilátásba helyezett EU-támogatásokhoz le tudjuk-e tenni a saját hozzájárulásunkat. Jogállami nézőpontból ennél is fontosabb kérdés, hogy a fejlesztési források elosztásában milyen szerepe lesz az Országgyűlésnek. Csak egy operett-köztársaságban képzelhető el, hogy ekkora nagyságrendekről a kormányfő vagy egy neki alárendelt bizottság dönthet. A döntések előkészítésére, végrehajtására és a beszámolásra viszont adottak az illetékes minisztériumok. Mit fognak ezek csinálni? Milyen viszonyban állnak majd a szuperbizottságokkal? Mennyibe fog kerülni az úgynevezett stratégiai döntéshozatallal foglalkozó, országos hatáskörű szervezetek működtetése? Ki állapítja meg a költségvetésüket? Munkatársaik jövedelmét? Kinek, mi módon, milyen gyakorisággal tartoznak majd elszámolni?
A harmadik grémium, a szolgáltató központ vezetője szerint az állam tizenöt éves lemaradásban van. Mozdulatlanságba dermedt, de egy átfogó országreformmal két-három év alatt pótolni lehet másfél évtized elmulasztott reformjait. Hátrányunk azonban – fájdalom – ennél jóval nagyobb! A rendszerváltásnak nevezett időszakban óriási hendikeppel indultunk, azóta pedig az élet számos területén hátrafelé araszolunk. Az ország vezetőit a jelenlegi időszakban mind kevésbé társadalmi teljesítményük, példamutató erkölcsi tartásuk, vezetői képességük emeli a hatalomba. Gyarapodásuk méltányossága, illetve karrierjük nem vagy alig igazolható. Érvényesülésük, sikerük titkai inkább a píárban, a médiában, a helyezkedésben vagy a brutális érdekérvényesítésben lelhetők fel.
Nálunk megszűnőben van a kormány parlament általi ellenőrzése. Montesquieu és Bibó is foroghat a sírjában. Nem az Országgyűlésnek van ugyanis általa ellenőrzött kormánya, hanem a mindenkori kormánynak van őt kritikátlanul támogató parlamenti többsége. Kormánypárti képviselők interpellálnak, adják fel a labdát saját miniszterüknek. A frakciódrillnek megfelelően beintésre szavazzák meg a kormány által benyújtott zárszámadást, amiről a többség nem nagyon tudja, hogy mire való, hiszen nincs tisztában a parlament költségvetési jogával.
Ezért nem az a fő kérdés, hány képviselőt válasszunk, hanem az, hogy a magyar Országgyűlés képes lesz-e végre a neki alárendelt végrehajtó hatalmat ellenőrizni! A harmadik köztársaság szégyene, hogy másfél évtizede minden kormányunk anélkül kapott felmentést az állami költségvetés végrehajtásának felelőssége alól, hogy elszámolt volna az állam vagyonával, az abban bekövetkezett változásokkal. Méltatlan helyzet, hogy a választópolgár hiteles forrásokból nem tudhatja meg, hány hektár erdeje, rétje, legelője, nemzeti parkja van az államnak. Mennyi a tulajdonában lévő vállalkozások száma? Mennyi ingatlana van külföldön? Milyen változásokra (gyarapodásra, fogyásra) került sor, és miért? Pedig mindezeket az információkat alkotmányos joga lenne megismerni, méghozzá az Állami Számvevőszék által auditált (hitelesített) formában.
Ha nemzetközi szakmai fórumokon az elszámoltatás kultúrája (the culture of the accountability), módszerei szóba kerülnek, az ember pironkodik vagy blöffölni kénytelen (hogy meggondolatlan őszinteségével ne rondítson a nemzet asztalára). Nemcsak a futballban kerültünk messzire a világ élvonalától, a közpénzek, a közvagyon kezelésének áttekinthetősége terén is az EU sereghajtói lettünk. Ha ez ügyben tájékozódni szeretne valaki, már nem kell az Egyesült Királyságba vagy Skandináviába utaznia. Elég Szlovéniába (és persze Ausztriába) menni, de egy jól előkészített szakmai tapasztalatcsere fáradalmai a balti országokban is megtérülnek. Az ÁSZ által ismét leírt céldátum szerint a „legfőbb pénzügyi ellenőrző szerv” jó esetben 2010-ben lesz képes minősíteni az állami költségvetés végrehajtásáról szóló zárszámadást. Hozzátehetjük: addig egyre bővülő mennyiségben inkább csak mesélni fog róla. A magyar zárszámadást a mindenkori parlamenti többség nem azért fogadja el, mert az ÁSZ véleménye szerint nincs benne lényeges hiba – tehát hű és valós képet mutat a közpénzekkel, a közvagyonnal való gazdálkodásról –; azért fogadja el, mert a pénzügyi beszámolót a saját kormánya készítette, politikai érdekei miatt tehát el kell fogadnia.
Politikai kultúránk alacsony színvonala nem teszi lehetővé a parlament költségvetési jogának európai szintű gyakorlását. A képviselők – tisztelet az igen kevés kivételnek – nem ismerték fel a közpénzekkel, a közvagyonnal való elszámoltatás értelmét. Nem élnek (vagy nem érdekük élni) a rendelkezésükre álló eszközökkel: a zárszámadási joggal, az ÁSZ és a Pénzügyminisztérium szerepének tisztázásával. Az adóügyek (a közpénzek megszerzése, az adózási kényszer) sokkal nagyobb mértékben uralják a köztudatot, a médiát és a törvényalkotást, mint az, hogy mi történik közjavainkkal; kellő bölcsességgel és korrektséggel, becsületesen kezelik-e azok, akiket a választópolgárok arra felhatalmaztak. Ha az állam nem tud vagy nem is akar a közpénzekkel, a köz vagyonával korrekt módon elszámolni, akkor csak joga van, de erkölcsi alapja nincs adót szedni. Ne csodálkozzunk hát, ha az adórövidítésnek (horribile dictu: az adócsalásnak!) már a tudomány által támogatott eljárásai is vannak.
A demokrácia magában foglalja az áttekinthetőség (átláthatóság) és az elszámolási kötelezettség (elszámoltathatóság) kritériumait is. Előbbi a politikai és a gazdaságirányítási döntésekről szóló információkhoz való szabad hozzáférést jelenti, utóbbi pedig a politikai tevékenységért, a gazdaságirányítási döntésekért a nép által választott testületek előtt viselendő felelősségre utal. A kormányon belüli pénzügyi ellenőrzés helyzete ma zavarosabb, mint valaha. Rendbe kellene tenni legalább a külső (független) ellenőrzés dolgait.
Az új szuperbizottságok déja vu érzéseket keltenek. Volt nekünk már állami tervbizottságunk, gazdasági bizottságunk, sőt tudománypolitikai bizottságunk is. Működésük ellenőrzése kívül esett a parlament hatáskörén. Igaz, ez elég régen volt. Még a rendszerváltás előtt. Tizenhat év után Magyarország most visszarendeződik?

A szerző egyetemi magántanár,
az ÁSZ volt alelnöke