Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Pontosítok: hiába mondtam el bárkinek, most már elmondom mindenkinek, hogyan áll (igazából dől össze) a magyar egészségügy. Vidéki nagykórház orvosa vagyok, sokat dolgoztam rendelőintézetben is, elég színes tapasztalataim vannak. A kedves beteg, akiről a történet szól, most még nem sokat érez abból, ami rá vár. Azt már tudja, hogy ha nem viszi be a kórházba megszokott gyógyszereit, nem sok jóra számíthat az azokkal történő ellátását illetően. Azt viszont már kevesen tudják, hogy ezt jogszabály tiltja. Lehet, hogy a fillérre kiszámított aktuális ellátás költségeit fedezi az OEP által adott pénz, de azt mindenki tudja, hogy a kórházat fűteni kell, árammal ellátni, a beteget élelmezni kell, az őrző-védőket, a műszakiakat, az adminisztrátorokat, a szakszemélyzetet, az orvosokat is fizetni kell, és még a betegek megszokott gyógyszereit is meg kellene valamiből vásárolni. A gyógyszerek ára pedig – mint tudjuk – növekszik. Az egészségügy működtetésére fordított pénz pedig csökken. A kórházak igazgatói – tisztelet a kivételeknek – sokszor úgy tesznek, mintha a valóságról fogalmuk sem lenne. Egy ilyen vezető közölte valahol az egyik osztályvezető főorvosával: „ha nem tudsz kijönni a (harmadával csökkentett) keretből, alkalmatlan vagy a vezetésre”. Tudniillik, hogy ennyivel csökkentették a minap a betegellátásra fordítható összeget. És ezt mondja egy (sok?) olyan igazgató, akinek a betegek, a kórház, az orvosok érdekében éppen az ellenkező irányban kellene keménynek lennie, de ezt a saját, jól felfogott érdekében nem vállalja. Ha feltételeznénk, hogy soha nem volt feszültség az európai szintű betegellátás és a magyar valóság között, most garantált, hogy lesz.
Kórházak gyógyszerek nélkül
Magyarország előkelő helyet foglal el a rákos megbetegedések és halálozás „emelkedéséért folytatott versenyben”. Mennyi értelmes dolgot lehetett volna már csinálni azokból a pénzekből, mennyi hatékony ötlet születhetett volna, ha nem hatástalan projektekre, és nem az OEP-pel folytatott meddő vitákra fordítják. Ez utóbbira konkrét példa: nincs két hónapja, hogy a finanszírozási gondok megbeszélésére összehívták az egyik szakág orvosait. Az OEP képviselője több mint egyórás késéssel tisztelte meg a társaságot, és olyan körmönfont válaszokat adott, amikből a jelenlevők nem érthettek semmit. Annyit azért felfogtunk, hogy az országos vezetőintézet igazgatójának szavait is kiforgatta, hogy ne a valós gondokra kelljen reagálnia.
Köztudomású, hogy a daganatos betegek gyógyítása nagyon költséges, a megbízható diagnózishoz szükséges CT, MR, PET-CT, a gyógyításhoz nélkülözhetetlen besugárzókészülékek, daganatellenes és a súlyos mellékhatások kivédésére használandó szerek igen drágák. Magyarországról számtalan diagnosztikus és mintegy kilenc besugárzó- készülék hiányzik a megfelelő időben történő ellátáshoz. Eddig csak az év vége felé érzékelték az orvosok, hogy gyógyszerekre sincs pénz, jelen pillanatban ez már most, az év közepén nyilvánvaló. A sebészeti osztályok vezetői korlátozzák a tervezhető műtétek számát a pénzhiány miatt, és pénzhiány miatt csökkentik az OEP által fizetett vizsgálatok számát is, noha eddig is egy-két hónapos volt helyenként a várakozási idő. Nehéz másra gondolni, az említett hiányzó berendezések dolgában is, hogy miből fizetné az OEP a vizsgálatokat, kezeléseket, ha megfelelő számú készülék állna rendelkezésre? Hová akarunk süllyedni itt, Európa szívében? Úgy érzem, ez is belefér a mai politikába: vesszen a férgese!
Az a kis pénz, ami egyáltalán rendelkezésre áll, hová megy el? Sok helyen legelső lépcsőben a többnyire indokolatlanul, illetve a felesleges adminisztráció miatt okkal felduzzasztott vezetői apparátus fizetésére. Aztán minden kórház körül megjelennek a belülről támogatott hiénák, akik nem biztos, hogy az intézet számára optimális áron, optimális szolgáltatást nyújtanak. (Így fordulhatott elő júniusban (!), hogy 25-30 fokos külső hőmérséklet mellett szólni kellett X kft.-nek, ugyan ne tessenek már fűteni.) Másik tényező a csődbiztos, akinek ténykedése után biztos, hogy legatyásodik a kórház. Többnyire nagy szakértelemmel a nélkülözhetetlen embereket küldi el az intézményből, akik aztán szükségszerűen valami módon (drágább szolgáltatást nyújtva) visszaszivárognak, a kórház még rosszabb helyzetbe jut, mint volt, de hol van már addigra a csődbiztos a jól megérdemelt, jókora tiszteletdíjával. A legújabb ötlet pedig az ISO. ISO- minősítés. Nem is lehet mit tenni, mert ez szinte minden pályázatnál alapkérdés. De! Csak aki csinálta, látta, az tudja, ez mekkora adminisztrációt jelent nemcsak a felelősöknek, de mindenkinek a saját munkája mellett. Az, hogy ez mekkora kiadást jelent a kórházaknak (például csak a megsokszorozódó papírmunka és papírfogyasztás miatt), senkit sem érdekel, mint ahogy az sem, mibe kerül az intézetnek az auditorok díjazása, meg a plecsni. Nem véletlenül használtam a plecsni szót, ugyanis olyan kórház, klinika is megkapta, amelyik évek óta nem teljesíti az ÁNTSZ által előírt minimumfeltételeket sem! Olyan kórház is, amelyik évek óta 30 százalékkal több ágyat jelent le az OEP felé, mint ahányat valóban üzemeltetni hajlandó, s eközben a betegek a folyosón fekszenek. Valamikor az ISO-minősítés megszerzése rangot jelentett. Ügyeskedünk, mint az el sem múlt szocializmusban.
Indokolatlan orvosi létszámkülönbségek
Nézzük a témánk következő szereplőjét, az orvost. Az, hogy hol van orvoshiány vagy éppenséggel többlet, az adott kórház, klinika, osztály vezetőjének ügyeskedésén múlik, és itt többnyire nem valami kisstílű játékról, hanem miniszteri szintig elérő befolyásolásról van szó. Ismerem a konkrét adatokat: egy adott megyei kórházi osztályon 15 orvos látja el ugyanazt a betegforgalmat, műtéti számot, amit egy vidéki egyetem hasonló klinikáján 35, a fővárosi egyetemi klinikán 55 orvos. Ezt magyarázná meg egyszer valaki, hogy ezt mi indokolja? Ha beszámítom a klinikákon folyó oktatást, kutatást, akkor sem tudom ezt a különbséget értelmezni. Mi az osztályunkon különösen kevesen vagyunk. Elmondom, hogy erre a minimális orvos- létszámra – a betegellátáson kívül – hányféle tevékenység hárul. Az ISO-t már említettem. Az orvosi munkára alapvetően és kötelezően rakódó adminisztráció eleve több, mint a betegre fordítható idő. Ha nem akarunk rosszul járni, az osztály aktulis ügyeinek, a mindent elárasztó rendelethalmaznak (kormány, minisztérium, ÁNTSZ, OEP) a megbeszélése naponta fél-egy órát vesz igénybe. Foglalkozni kell a kórházi gyógyszertár, a véradó szolgálat, a munka-, a tűzvédelem munkatársaival, az ISO jóvoltából a külső és belső auditorokkal, a gyógyszergyárak képviselőivel és a gyógyszergyárak által megbízott, tulajdonképpen a képviselőik ellenőrzését szolgáló statisztikai cégek munkatársaival. Olykor különféle, egészségügyben is érintett klubok, társaságok számára, társadalmi munkában végzett előadások, szűrővizsgálatok már szót sem érdemelnek. Nem lehet tisztességes módon beteget gyógyítani a szakmai irodalom követése (esetleg művelése) nélkül, és akkor még nem említettem a beteg és a hozzátartozók lelkivilágával való törődést, ami a normális betegellátásnak elengedhetetlen része. Ha netán még valami vezetői vagy felelősi pozícióval is megvertek, akkor lehet járni értekezletekre, megbeszélésekre. Tessék kiszámolni, mi marad a betegellátásra? Ezt a szisztémát ott gyártják, ahol háromszor annyi orvos lát el ugyanannyi beteget, mint teszem azt, egy megyei kórházban.
Persze lehet azt mondani, hogy ott van segítségül a korszerű számítógéprendszer. Az bizony ott van. Ott van, mert az OEP (állam az államban) előírja, hogy a kórházak, rendelők kötelesek jelentéseiket korszerű adathordozón megtenni. A kórházak pedig olyan szervert, gépeket, programot vesznek, amilyent tudnak. Így aztán nem nehéz elképzelni, hogy a lerobbant, DOS-alapon működő, akadozó (olcsó, de legalább rossz) rendszerek miféle segítséget jelentenek az orvosok és az adminisztrátorok munkájában. (Európai színvonal?)
Adminisztráció: Az orvos számára a jó orvosírnok sokszor felér egy asszisztenssel, de ilyent sehol sem képeznek. Azért a pénzért, amit az adminisztrátor kap, csak kezdő vagy olyan jelentkezik, akinek csak a nyugdíjasállás fontos. A sok kezdő pedig, amint egy kicsit betanult, némi gyakorlatra tett szert, jobban fizető állást keres, őket nem tartja vissza a betegekért érzett felelősség. Miért is tartaná? De mi képezzük őket.
A gyógyszeripari lobbi befolyása
Messze meghaladja tisztemet, hogy innen, vidékről, Magyarországról, Európából ekkora horderejű kérdéssel foglalkozzam, de ha ezt nem teszem, nem tudom megvilágítani elszegényített kis hazánk és a hasonlóan szegény országok megnyomorított egészségügyének rákfenéjét. Mint a többi banánköztársaságban, az ország vezetése igen rosszban van a saját egészségügyével, de nagyon jóban a multinacionális gyógyszer- és műszergyártó cégekkel. Közismert, hogy semmi sem olyan jövedelmező az olajipar, az autógyártás és a kábítószer-kereskedelem után, mint a gyógyszeripar. Az első hárommal korábban sem jeleskedhettünk, a negyediket pedig sikeresen elherdáltuk, átjátszottuk a multik kezére. Műszergyártásról pedig már alig lehet beszélni. Gyógyszerre, műszerre pedig szükség van, ezek hiányában az orvos nem tud dolgozni, a beteg pedig megnyomorodik, és idő előtt meghal. Ebből indulnak ki a piacot uraló cégek is. Jogosan háborodtunk fel azon, hogy a német állami E.ON cég a kispénzű magyar emberek zsebéből nyolc százalék hasznot vesz ki, az viszont felmérhetetlen, hogy mekkora hasznot húznak belőlünk a gyógyszer- és műszergyártók. Aki már volt a vendégük, annak lehet halvány elképzelése elképesztő gazdagságukról. A fejlesztő gyógyszergyárak esetében még magyarázható a magasabb ár, mert a gyógyszerkutatás nélkülözhetetlen és valóban rendkívül drága vállalkozás. Azt már nehéz megmagyarázni, hogy a másolatok, az úgynevezett generikumok gyártói mire föl kasszíroznak be akkora vagy közel akkora pénzt egy mások által kifejlesztett gyógyszerért? A műszerek tekintetében sem világos a helyzet. Ha teszem azt, egy olló orvosi műszerként kerül forgalomba, annak az ára a háromszorosa egy hasonló „civil” ollónak. Beszámítva a különlegesebb kidolgozást, ekkora különbséget nehéz megérteni. Képzeljük el ezt egy sokszor tíz- vagy százmilliós berendezés esetén. Ekkora nyereségből ugye már lehet valamicskét juttatni a megrendelő személy zsebébe is. Szomorú tény, hogy egy átlagos magyar orvosnak alig jutna pénze arra, hogy tudományos kongresszusokon fejlessze vagy kamatoztassa tudását, ez pedig egyik alaptényezője a korszerű betegellátásnak. A gyógyszergyárak becsületére legyen mondva, hogy bevételük egy részét a kongresszusok finanszírozása, az orvosok részvételének támogatása révén közvetve visszajuttatják a „vevőnek”, a betegnek.
Az ártámogatási rendszer rákfenéje
És itt most óhatatlanul vissza kell kanyarodnom az OEP-hez. Nem titok, hogy a gyógyszergyártók versengenek az OEP illetékeseinek kegyeiért. Nekik igen fontos, hogy a gyógyszereiknek kellő támogatást érjenek el, mert ezen jelentős mértékben múlik a fogyasztás. Az OEP pedig osztogatja a kegyeit. Számunkra, orvosok számára érthetetlen, hogy egyik gyógyszert miért adhatjuk a betegeknek támogatással, a másik, azonos hatóanyagút nem. És még zavaróbb, hogy egyik hónapban az egyik, a következő hónapban a másik szert rendelhetem – például – ingyenesen. Hol az egyik, hol a másik szert rendelhetem a betegnek a kórházban, pedig ezt semmiféle szakmai ok nem indokolja, a gyógyszer szakmai előirata pedig lehetővé tenné. A manapság is előforduló gyógyszerhiány miatt van példa arra, hogy ott a beteg, akit gyógyítani kellene, ott a gyógyszer is, amivel kezelhetném, de nem tehetem, mert az ő betegsége esetében az OEP nem fizet, ha X nevű orvosságot adok az azonos hatóanyagú Z nevű helyett. A kórháznak pedig nem feladata, de nincs is miből kezelni a beteget, ha nem finanszírozzák.
A kamara elnöke is útban van
Végezetül hadd reflektáljak két kis lépésre (a százból, ezerből?). Az egyik a vizitdíj. Akinek az agyában ez nálunk megszületett, annak fogalma sincs a magyar valóságról. Nem annak fog ez gondot jelenteni, aki most is hajlandó egy vizitért 70 000 (hetvenezer) forintot leperkálni. De az a városszéli „jóhiszemű lakásfoglaló” vagy falusi néni, akinek a sok-sok betegségével, a fentebb emlegetett gyógyszerárak mellett akár csak (a számára nem „jelképes”) 50 forintot kell letennie, meggondolja, megy-e orvoshoz. És akkor még nem emlegettem a sokgyerekeseket. (Hulljon a férgese?)
A másik „kis lépés”: a Magyar Orvosi Kamarában a kötelező tagság megszüntetése. Sajátos módon ez kérdés a kamara újraindulása óta eddig nem merült fel. Az a szemenszedett hazugság, hogy erre azért van szükség, hogy a kamara újra, alulról építkezhessen, azt a valós tényt próbálja elleplezni, hogy a kamara felnőtté vált, képes az orvosok, betegek, a betegellátás érdekében akár a kormánnyal is vitába szállni. Senkinek sem volt addig útjában az orvosi kamara, amíg nem lett Éger István az elnöke. Ez a kitűnő, kikezdhetetlen kollégánk, aki pontosan meg tudja fogalmazni a betegek és az orvostársadalom érdekeit, és pontosan tudja, hogyan kell azokat képviselni, komoly szálka a kormányzat szemében. Csak egy dolgot lehet vele kezdeni, az említett módon meggyengíteni a bázisát, meggyengíteni a Magyar Orvosi Kamarát. Ahogy a napi politika alakul, lehet, hogy hamarosan kieszelnek valamit a szakszervezetek szétbombázására is.
Kedves Olvasóm, Barátom! Ha megtisztelt azzal, hogy figyelmesen végigolvasta az eddig leírtakat, kérem, gondolkodjon el azon, mi vár önre, szeretteire, ha netán beteg vagy beteg lesz. A tények, amikről szóltam, a legszikárabb vázát adják a valóságnak, amiből kikövetkeztethető a jövő. Nem tértem ki az orvosok, nővérek, asszisztensek megszégyenítően alacsony bérére, az orvosi ellátást évek óta nélkülözni kényszerülő vidékekre, sem az erősödő orvosi kivándorlásra, vagy a soha meg nem valósult egészségmegőrző programokra, mert túl hosszúra nyúlt volna az értekezés. Azt azért tessék mérlegelni, hogy mindez, amit leírtam, az Ön pénzéből (adójából, eü-hozzájárulásából) történik az Ön és hozzátartozóinak egészsége rovására.
Deáky Zsolt
A szerző orvos
origo.hu
Robbanás volt Budapesten
