Nemzeti valutánk meggyengült, árfolyama ingataggá vált, a gazdasági növekedés kilátásai romlottak, a cégek a tőkementés módozatain gondolkoznak – itt tartunk 2006 júniusában. Csupán két hónappal ezelőtt még azt volt a gazdasági viták alaphangja, hogy bár elég jól teljesít a gazdaság, de valamit tenni kell az államháztartás terén, mert követelményeket támaszt az unió. Megfordulhat-e a gazdasági helyzet néhány hét alatt? Vagy az akkori értékelés volt eleve hamis? És főképpen: mi várható most, a Gyurcsány-csomag nyomában?
Mielőtt ezeket a kérdéseket sorra vennénk, érdemes összevetni a mai állapotokat a Bokros-csomag körüli viszonyokkal, hiszen az 1995. márciusi stabilizáció gyakorta használt viszonyítás a mai közbeszédben. Visszatekintve jól látszik, hogy az előkészítése során első alkalommal a makrogazdasági adatok közvetlen választási eszközzé váltak.
Az államszocialista rendszer szétesése 1990-től nálunk is a szokásos gazdasági teljesítménymutatók romlását hozta: a bruttó hazai termék (GDP) egymást követő három évben csökkent, és valamikor 1993 közepén érte el a mélypontját. Onnantól lényegében a mai napig emelkedik. Sem a visszaesés, sem a növekedés ténye nem meglepő: a rendszerváltás leírható úgy is, mint egy bauxitbetonos és így potenciálisan életveszélyes épület átépítése: előbb le kell bontani az építményt, majd újra fel kell húzni a falakat. Különös lenne azt állítani, hogy a bontási szakaszban az építkezés rosszul halad, míg az új falak felhúzásakor a dolgok javulnak, hiszen a beteg részek eltávolítása nélkül nem lehet az építés látványosabb fázisába lépni. E hasonlat szellemében azt mondhatjuk, hogy az Antall-kormány teljes ciklusát kitöltötte a helyi és ágazati válságokkal teli gazdasági átalakulás romeltakarító szakasza. Ez alatt a szokásos mutatók markánsan romlottak, ezt követően pedig egy része javulni kezdett, de nem sok értelme lenne a mutatókból egy kormány működésének bizonyítványát kiállítani. Ám pontosan ezt tette az akkori szocialista és szabad demokrata ellenzék, valamint a hozzájuk húzó, „független” szakma. Majd amikor már 1994-ben háromszázalékos gazdasági növekedést mutattak az adatok, akkor a jó és a rossz gazdasági növekedés fogalmával ajándékozták meg a közgazdaság-tudományt: a polgári kormány működéséhez köthető meginduló növekedés rossz, mert a pénzügyi egyensúly megbomlásával járt, az övék jó lesz, mert alattuk pénzügyileg fenntartható módon növekszik a gazdaság.
Az MSZP 1993 végétől a „bajban van a gazdaság” szöveggel kampányolt, majd emlékezetes módon a hivatalba lépő pénzügyminiszter a közelgő pénzügyi csőd hangoztatásával igyekezett cselekvésre sarkallni Horn miniszterelnököt. Csaknem háromnegyed év kormányzati semmittevése után kényszerült rá Horn Gyula a Bokros–Surányi-csomag elfogadására, amelynek az állami kiadások visszafogása, a forint leértékelése, vámemelés és az infláció újbóli nekiengedése lett a fő eszköze. Majd az adatok ismét javulni kezdtek, és megszületett bel- és külföldi használatra a történet (mítosz) a népszerűtlenséggel nem törődő és bátor kormányról, amelynek hála a magyar gazdaság jó útra állt.
Itt nincs hely a valós történet rekonstruálására, csupán a gazdasági adatokkal való legitimálás ügyét kívántam kiemelni: azóta is folyik az adatcsata, amellyel kormányok teljesítményét minősítgetik, kétes módszertani alapon. Az adat sokat kibír, a statisztikával sokat lehet ügyeskedni, de az igazi kérdésre, nevezetesen, hogy az adott kormány a kor kihívásainak miként tesz eleget, nem ad választ. Az első kormány alapvetően sikeresen végezte el a gazdasági szerkezet, a jogrend, a tulajdonviszonyok átalakításának bonyolult feladatát; a sorstárs nemzetekhez mérten jól, kiérdemelve a külső, objektív megfigyelők elismerését. A rákövetkező kormányra is bőven maradt gazdasági tennivaló, főképpen a pénzügyi egyensúlyteremtés terén: ezt azután a kezdeti vacakolást követő drasztikus megszorítással teljesítette. Majd a négyéves ciklus végén békésebb szakaszt nyitottak, és kis híján meg is nyerték a választást.
Most is az 1994-eshez hasonló méretű pénzügyi egyensúlytalanság adatait látjuk. De a kontraszt nagy: ma nem egy súlyos visszaesésből magához térő gazdaságban állnak elő az államháztartási hiány, fizetésimérleg-deficit brutális adatai, hanem évtizedes növekedést követően. Ami 2002 és 2006 között, immár egy fél évtizede az államháztartásban zajlik, nem vezethető le egyszerűen a rendszerváltozási átalakulás menetéből: ez nagyrészt a hazai politika következménye. Nagyrészt, mert azért hasonló jelenségek a térség más országaiban is lezajlottak, hiszen őket is próbatétel elé állította az élet: az unióba való belépés környékén és azt követően egy sor elvégzendő feladatot kapnak a gazdaság szereplői, a kormányzatok. Következésképpen a térségünkben mindenhol megjelent a magasabb bérek iránti társadalmi igény, a szocializmusból örökölt elmaradott infrastruktúra felfejlesztésének követelménye, a hazai vállalkozások és szereplők versenyre való felkészítésének számos teendője. Ezek együttese könnyen szétfeszítheti a költségvetést. Ahol a büdzsé felborulása mégsem következett be, ott az jórészt annak tudható be, hogy a társadalmi elit elkötelezte magát az alapfeladat elvégzése mellett: ez a sikeres uniós belépés, majd azt követően az eurózónába való mielőbbi eljutás. A szlovén, a szlovák és a balti sikerek mögött kimutatható, hogy e stratégiai célok teljesítése érdekében az államháztartásra fegyelmet erőltettek a kormányok.
Nálunk nem így történt. A második polgári kormánynak a gazdasági növekedést és a versenyképesség javítását célzó programja helyébe Medgyessy Péter 2002-ben a jóléti rendszerváltozás programját állította – ez kolosszális stratégiai hiba volt. A történelmi pillanat kérdése ugyanis nem úgy hangzott, hogy lehet-e most lefaragni a magyar jövedelmi és fogyasztási szint elmaradottságából az uniós belépés kapcsán, hanem, hogy sikeresen meg tudjuk-e ragadni az EU-tagságból fakadó lehetőségeket. Ahol ez utóbbi kérdést tekintették az igazi ügynek, most a mienknél gyorsabb gazdasági növekedést és életszínvonal-javulást mutatnak fel, és optimistán nézhetnek az unió 2007-től induló pénzügyi keretterve elé. Nálunk viszont a hitelfelvételre alapozó reáljövedelem-emelés politikája 2006-ra összeomlott, és a tíz új EU-tag között a legroszszabb növekedési kilátásokkal lépünk be az új szakaszba. Reálbéreink nem nőnek egy ideig, mert a gazdaság növekedési üteme megsínyli a kényszerű stabilizálást, ráadásul még adott GDP-növekedés mellett is nőni fog az állam részesedése a nemzeti jövedelmen belül – és ez csak a többi szereplő (a lakosság, a vállalkozások) rovására mehet.
Az adatokról: a tavaszi dübörög a gazdaság kampány nemcsak azért volt hamis és félrevezető, mert a természetes mérceként tekinthető térségbeli országok helyett mesterséges mérceként a lomha, gazdag európai országokhoz viszonyított. A GDP mutatója az ország területén megtermelt jövedelmet írja le, és nem a hazai gazdasági szereplők (a magyar állam, a háztartások, a magyar vállalkozások) jövedelmét. Ha a mutatókból a nemzetközi cserearányok előnytelen változásait és a külföldi pénztulajdonosokat illető jövedelemrészt leszámítjuk, akkor tavaly a gazdaság nem négy százalék felett, hanem csupán három százalék alatti ütemben bővült. Az egymást váltó pénzügyminiszterek rendre arról voltak kénytelenek beszámolni, hogy az adóbevétel a gazdasági növekedés ellenére meglepetésszerűen lassan emelkedik – ám itt semmilyen furcsaság nincs: az adóztatható hazai gazdaság már egy ideje nem nő négy százalékkal.
Ezzel eljutunk a mai pillanathoz. A Gyurcsány-csomagot rosszul fogadta a közvélemény: nem volt felkészítve a megszorításokra, amelyeknek még a gondolatát is felháborodva utasították vissza a mostani beterjesztői tavasszal, a kampány során. Protestál az üzleti élet, mert a csomag büntet, és nehezedő külső körülmények között ront a vállalkozások versenyfeltételein. A hitelminősítők, a külső megfigyelők pedig látják, hogy a magyar gazdaság mai szerkezetében, a mostani mérsékelt növekedési ütem mellett ez a csomag aligha képes a remélt megtakarítást meghozni, azaz felőlük nézve ez nem elég. Nem az a fő gond, hogy a nagy nehezen összetákolt gazdasági csomag rossz – noha az elemzők túlnyomó többsége szerint túl inflációs és túl fejlődésellenes –, hanem hogy nem reflektál gazdaságunk (és társadalmunk) nagy hiányosságaira. Arra, hogy túl kevesen dolgoznak legális, adófizető munkahelyeken, és túl sokan akarnak vagy kényszerülnek az államból élni. Arra, hogy gazdaságunk tényleges jövedelemtermelő képessége eleve nem volt olyan dinamikus, mint a hozzánk mérhető és velünk bizony uniós pozíciókért és külföldi tőkéért versenyben álló más nemzeteké, és hátrányunk bizonyosan növekedni fog. Hogy a magyar választópolgárnak máig nem mondták meg: hitelből nem lehet jövedelmet növelni. Arra, hogy az uniós tagságból fakadó előnyöket csak bizonyos pénzügyi fegyelem mellett lesz esélyünk megragadni; ez a csomag sokkal inkább fegyelmez, azaz büntet, mintsem az ésszerű gazdálkodási fegyelem elősegítője lenne.
Itt tartunk most. Nehéz másfél-két év előtt áll a gazdaság, amíg kemény munkával és kis szerencsével úrrá lehet lenni a helyzeten. Az első lépés sikertelensége rontott a helyzeten, és felszínre hozta gazdasági szerkezetünk gyengéit. A kampányban példa nélkül félrevezetett közvélemény most talán megérti: nincsen jó, de még közepes gazdaság sem rossz állampénzügyek mellett.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár
origo.hu
Robbanás volt Budapesten
