Rossz időt jósolnak

Ha a férfiember elsírja magát – különösen mások előtt –, az nagy szó, ott már sok lett a rosszból, megmozdult alatta az élet pallója. Nem a nagy vizek elárasztott földjein, de csak olyan semmi erecskék mentén hozott össze a sors olyan koros parasztemberrel, akinek életében a háza volt az utolsó kapaszkodó. Összedőlt. Nem áradat rombolta össze, csak az alattomosan felszívódó víz, ami hetekig tartó özönvizes kora nyár egyik délelőttjén öszszeomlasztotta. Vályogfal sártapasztással, közel a száz esztendőhöz, utolsó menedék volt gazdája számára. Maga eltartására szorult férfiember, aki árvára maradt. Úgy nevezik az olyan egyedülvalókat, akik oldaláról hamarabb köszönt el a feleségük, és azt tudjuk, hogy lehet sok mindenhez értő gazda, magában otthon járatlan, ügyetlen. Nem megszólás ez, de ez az igazság. Hiába, hogy nem szorul még ápolásra, mégis szánni való, mikor ételéről-italáról, tiszta ruháról, így mosásról, takarításról egy szál magában kell gondoskodnia.
„Ebben a felemás világban – mondja meg – miért is nem szakadt rám fedelestől? Ha alatta maradok, akkor nem botlok minden nap a magam bajába, de a vége az lesz, hogy beállhatok koldusnak, de attól elölne a szégyen. Tudja azt valaki, mit jelent, mikor nincs hová hazamenni? Jöttek a szomszédok: Miklós! Válogassuk ki a menteni valót. Jó emberek ők, de hozzám mérhető szegények, még valami kamarát kiszorítottak, ahol meghúzhattam magam egy pár éjszakára, de szívesség, könyörületesség nem tarthat soká, és segítség sehonnan nem ígérkezik. Minek is marad meg az ember, ha terhére szorul a világnak. Ebben a világban a nyomorultnak nincs holnapja. Az önkormányzatnál huszonhetedik segélyért folyamodó voltam. Széttárták a kezüket, akik meghallgattak, ennyi volt. Ha majd megérkezik az állami támogatás, akkor szó lehet az én káromról is, addig legyek valahogy. Értik ezt? Valahogy lenni a semmiben? Szegény nagyapám mondása jutott eszembe: „Ha majd az utolsó urat is felveti a tűz, akkor kiigazodik a világ. Máma rongy ország Magyarország!” Lázított. Csendőrt küldtek érte. Az, amikor meglátta cselédnyomorúságát, kifordult a kunyhójából. Egy csősz kunyhója volt abban az úri világban. És nekem mi van? Mi maradt? Folyamodjak kölcsönért, tanácsolták ott a hivatalban. Mire? Harmincnyolcezer forintra havonta? Próbáljon valahogy összeütni a régi helyén valamilyen szállást. Romokból, a két kezemmel? Vettem annyi nejlont, hogy a megmaradtakat letakartuk az új eső elől. A villany kikapcsolódott magától. Palackos gázról főztem egyszer-egyszer, de spórolósan, így tartott egy tartály három hónapig. Az öreg tűzhely megmaradt, a két szekrény megállt a romok között, azt is betakargattam. Amit lehetett kikapargattam segítséggel az omladékból, de a falakból csak egy sarok maradt, az sem épen, most olyan, mint háború után voltak a frontba került otthonok. Kiáltottak a gazdáik után, akik nem voltak sehol. Jobban jártak, mint én. Bár pusztultam volna bele a nagy vesztésbe, mert ugyan mire maradtam? Ebben a rongy világban szegényre van legkevesebb szükség. De nem ilyen voltam, engem a sok ezerrel együtt leszegényítettek. Tudja, mit mondok, ennél különb volt az a régi világ is. Volt munkám. Ebben a kis házban meleg volt télen mindig. Ketten éltünk, mint emberek. Én annyit tudtam, hogy a kommunizmusért dolgozok. Rossz világ volt az is, mert abban a párt parancsolt. De ez! Tudja, kik ezek? A szegények sírásói. A sok elbolondított – maga még megéri –, holnap ezeknek tapsol majd. Nagyapám szidhatta az urakat. Örült, hogy csendőr ment érte, mert ki merte mondani az igazságot. Én káromkodhatok, még a szegénysor elejéig sem ér el. Aztán? Aztán ők fent megvárják, míg az utolsó szegény is felbukik. Több panaszszó nem lesz. De ki dolgozik? Ezt kihagyták a számításból. Látja, már félrebeszélek. Ott vagyok a megzavarodás szélén. De nézzen csak körbe! Mikor maga idejött, itt voltak körülöttem az emberek. Most mind elhúzódtak, hogy ne hallják, mit beszélünk. De mondja meg, kinek használok, hogy így megindult a nyelvem? Hanem a nevemet magának sem adom ki, mert ha mégis löknek majd valami koldusforintot kárpótlásnak, azt se kapom meg, mert szájalni mertem.”