Teljes gőzzel előre – a jéghegynek

Edward John Smith kapitány 1912. április 14-én vacsora előtt kiadta a parancsot: teljes gőzzel előre! Még ezen az éjszakán, húsz perccel éjfél előtt a Titanic jéghegynek ütközött, majd rövid haláltusa után hajnali két óra húsz perckor örökre elnyelte az óceán. Elsüllyedt, mert hiába ment teljes gőzzel, ha rossz volt az irány, amit a kapitány parancsolt.
Rossz irányba mutatnak a megszorítások
Manapság úgy tűnik, a Magyarország nevű kicsinyke hajó is – ugyancsak teljes gőzzel – rossz irányba fordul. Rossz az irány, mert a magyar gazdaság éppen a napokban meghirdetett megszorítócsomagtól kerülhet igazi válságba. Azzal ugyanis, hogy az állam saját pénzügyi problémáinak költségeit ráterheli a vállalkozásokra és a lakosságra, a gazdaság eddig – ha nem is dübörgő, de legalább – egészséges részét is válságba sodorhatja.
Rossz az irány, mert ez a csomag a gazdaságot folyamatosan katasztrófába vezeti. A lakosságot és a vállalkozásokat sújtó terhek növekedése miatt csökken a belföldi kereslet, a belföldi kereslet csökkenése miatt pedig évi négyszázalékosról két százalék körülire esik vissza a gazdaság növekedése, miközben a fogyasztói adó- és áremelések következtében megugrik az infláció. A belső piac szűkülése a hazai kis- és középvállalkozókat érinti majd a legérzékenyebben, akik amúgy is a megszorítások többségét viselik. Ráadásul a megszorítócsomag kis- és középvállalkozásokra vonatkozó része szinte hemzseg a kapkodó ötletektől, az állam számára kevés bevételt, az érintetteknek viszont sok és felesleges adminisztrációt jelentő tételektől.
Rossz az irány, mert ez a csomag csak a bevételek növelésére korlátozódik, a kiadási oldal – eltekintve olyan egy-két milliárdos megtakarítási tételektől, mint az államtitkárok vagy a kormányzati gépkocsik számának csökkentése – szinte változatlan. Így félő, hogy az adóemelésekkel beérkező nagyobb állami bevételek most is ugyanabban a feneketlen hordóban vesznek el, mint eddig. Aligha véletlen – és ez már a helyzet igazi tragikuma –, hogy a külső pénzpiaci befektetők a megszorítások ellenére sem hisznek a magyar állam vezetőinek. A kiadási oldal változtatása nélkül ők sem bíznak abban, hogy a megszorítások valóban tartós egyensúlyhoz vezetnek. Jellemző, hogy amikor nálunk megjelentek a megszorítócsomag részletei, a világ legnagyobb hitelminősítő intézete, a Standard and Poor’s a közepes, vagyis kockázatos befektetői sávba sorolta vissza a magyar állam szuverén devizaadósságát.
Növekvő munkanélküliség
– bővülő szürkegazdaság
Rossz az irány, mert a tervezett csomag tovább súlyosbítja Magyarország egyik legégetőbb problémáját, az alacsony szintű foglalkoztatást. Ha a bejelentett intézkedések munkaerő-piaci hatásait összeadjuk – a foglalkoztatást érintő adó- és járulékterhek növelésétől a közszférában várható tömeges elbocsátásokig –, akkor a jövő év végére további kétszázezerrel növekedhet a munkanélküliek száma: a mai négyszázezerről hatszázezerre. Az időzítés páratlanul szerencsétlen. A közszférából majdan elbocsátott tízezreket ugyanis a hazai kis- és középvállalkozások nem tudják felszívni. A növekvő adóterhek miatt már annak is örülnek, ha jelenlegi dolgozóikat képesek megtartani. De a hirtelen szabaddá váló munkaerőt a külföldi nagyvállalatok sem veszik majd fel, mert az adóemelések miatt egy részük átvándorol szomszédainkhoz, vagy már eleve inkább szomszédainkat választja telephelyül.
Rossz az irány, mert a kormányzati csomag ahelyett, hogy csökkentené, tovább bővíti a szürkegazdaságot. A szürkegazdaság kifehérítése nem nélkülözheti az adószigort, de pusztán adószigorral soha sehol nem sikerült visszaszorítani a szürkegazdaságot. A szürkegazdaság igazi ellenszere a jelentős és érzékelhető adócsökkentés. Alacsonyabb adók mellett már nem éri meg az adók elkerülésével járó kockázatok vállalása, és megfordítva: a magas adók esetén, az adóelkerülési fortélyok bevetése már akkora hasznot hozhat, ami jóval meghaladja a kemény adószigorból fakadó kockázatokat.
Reformdiktatúra vagy demokrácia
Rossz az irány, mert ez a megszorítócsomag alapjaiban ássa alá a demokráciát. Elsősorban nem azért, mert a kormánypártok a választások előtt adócsökkentést ígértek, most meg ellenkezőleg, az adók emelésére készülnek. Ennél sokkal mélyebb és hosszú évek alatt is csak nehezen gyógyuló sebet okoz, hogy ez a csomag felmondja az adókivetés legitimitásának alapját képező társadalmi szerződést. A demokráciát az különbözteti meg a diktatúrától, hogy egyrészt az állampolgároknak beleszólási lehetőségük van az adók felhasználásába, másrészt az állampolgárok valamilyen hozamot, többnyire közszolgáltatást kapnak az adókért cserébe. Ha az adózók több adót fizetnek, mint korábban, akkor cserébe joggal várnak el valamilyen többletszolgáltatást. A mostani adóemelések viszonzásaként azonban az állampolgár nem kap semmit, sem jobb oktatást, sem jobb egészségügyet, de még stabilabb nemzeti valutát sem. A nyílt sarcnak pedig semmi köze a demokráciához. Olyan állam, amely az adókivetést állami erőszakká teszi, már nem demokratikus, hanem – miként Thomas Hobbes írta – az állampolgárok feje fölött hatalmaskodó új szörnyeteg, a Leviatán.
Rossz az irány, mert a megszorítócsomagon marakodva a kormány egymásnak uszítja a különböző társadalmi csoportokat, gazdasági és társadalmi érdekképviseleteket. Láthatóan egyre nagyobb sikerrel. Rendkívül árulkodó, hogy a kormány csak egyetlen társadalmi csoportot vett ki ebből a sarcból: leghűségesebb szavazóbázisát, a nyugdíjasokat. Igaz, az áfaemelés és energiaár-emelkedés őket is sújtja, de számukra legalább megmaradt – évi kétszázmilliárdos teherrel a költségvetésben – a korábban ígért nyugdíjkorrekció. Az összes többi csoportnál azonban szabadjára engedte a frontokat, így ma már kölcsönösen kijátszhatók egymás ellen a munkaadók és a munkavállalók, a termelővállalatok és a pénzügyi szektor, a hazai és a külföldi vállalatok, a nagy- és a kisvállalatok, a közalkalmazottak és az ipari dolgozók, a szinglik és nagycsaládosok, az idősek és a fiatalok. Ma már sokak szemében a pedagógus a társadalom ingyenélője (hiszen kevesebb óraszámban tanít, mint nyugati társa), a minisztériumi szakember felesleges bürokrata (hiszen csak papirosokat gyárt), a falusi gazda csak uniós pénzre ácsingózó tüntető (hiszen tízmilliós traktorral jön Budapestre), a vállalkozó pedig mindenfajta adó és társadalmi szolidaritás alól kibúvó sötét figura (hiszen eleve kétes ügyletekkel seftel). Ám egy kormánynak nem az a feladata, hogy egymásra uszítsa ezeket a csoportokat, hanem az, hogy világos prioritások mentén kialakítsa a közteherviselés kereteit. Ha erre nincs bátorsága, méltatlan a kormányzásra.
Rossz az irány, mert ez a csomag már hiteltelenné tesz mindenféle társadalmi alapelvet, a közteherviselést, a társadalmi igazságosságot, a szolidaritás, de még a nemzeti felelősség érzését is. Itt van például a szolidaritási adó, vagyis évi hatmilliós jövedelem felett a személyi jövedelemadó négy százalékpontos emelése, valamint a vállalkozások számára a társasági adó ugyancsak négy százalékpontnyi növelése. Már az elnevezés is kész kommunikációs kudarc, hiszen az állampolgárok és a vállalkozások joggal kérdezhetnek vissza: akkor most kivel és miért legyenek szolidárisak? Legyenek szolidárisak azzal az állammal, amely rosszul sáfárkodott adóforintjaikkal? Legyenek szolidárisak a társadalom hátrányos helyzetű rétegeivel, akiknek most azért lesz nehezebb a megélhetés, mert az állam – például az áfaemeléssel – őket is súlyos helyzetbe hozza? Egyáltalán, mit vétettek az állampolgárok és a vállalkozások, hogy most az állam többletadóval sújtja őket? Vagy inkább hagyjuk az elveket, mert mindössze arról van szó, amit a francia liberális katolikus közgazdász, Claude-Frédéric Bastiat már százötven évvel ezelőtt leírt: „a szocializmus a törvényesített rablás”?
Az őszinte szembenézés hiánya
Rossz az irány, mert a megszorítócsomagból hiányzik az őszinteség. Egy társadalomtól természetesen lehet áldozatokat kérni. Például Dél-Koreában az 1997–1998-as valutaválság idején az emberek ékszereiket és valutatartalékaikat önként és büszkén ajánlották fel a köznek. Kim Jung Szam elnök pedig bocsánatot kért az egész nemzet előtt az ország gazdasági csődje miatt (noha a koreai társadalom értékítélete szerint ilyen bocsánatkérés még a vagyonelkobzásnál is nagyobb megszégyenülés). Kritikus helyzetekben tehát lehet áldozatokat kérni, de csak úgy, ha előtte a hatalom birtokosai őszintén bevallják: miért és hogyan jutottunk ilyen nehéz helyzetbe. Ám ha a hatalom nem őszinte, akkor nem várhatja el, hogy az állampolgárok őszinték legyenek az áldozatok vállalásában, és ne keressenek újabb kibúvókat az adózás alól. A bizalom, így az állam és az állampolgárok közötti bizalom is, törékeny dolog. Aki egyszer ezt a bizalmat széttöri, azt már semmilyen médiaoffenzívával nem lehet újra összeragasztani.
Rossz az irány, mert a csomagból hiányzik a perspektíva. Nem látni, mitől lesz így jobb két-három év múlva. Egyáltalán, jobb lesz-e, és hova jutunk? A kormány mindössze az uniós pénzekben reménykedik, nem véletlen, hogy éppen ezt a területet centralizálta a legerősebben. Az erős centralizáció pedig már előrevetíti, hogy az uniós támogatásból csak egy szűk (nagy)vállalkozói réteg részesülhet, ugyanakkor éppen az a hazai kis- és középvállalkozói réteg marad majd ki, amelyik ma a megszorítócsomag legfőbb terheit cipeli.
Vajon szabad-e hagynia az ellenzéknek, hogy – mint a Titanic – teljes gőzzel abba az irányba menjünk, amely ennyire nyilvánvalóan a jéghegy felé viszi országot? Aligha. Az ellenzéknek még akkor is, ha joggal hangsúlyozza a kormány felelősségét a mai helyzetért, meg kell mutatnia: létezik más irány is. Az ellenzékiség nem azt jelenti, hogy az ellenzék minden kormányzati lépést eleve visszautasít, hanem azt, hogy a kormányzati lépésekkel szemben világos alternatívát kínál.
Létezik más irány is
Ezt egyszer már megtette tavaly ősszel, a gazdasági konzultáció idején. Akkor a gazdasági élet szereplőivel való párbeszéd eredményeként világos, a szabadpiac talaján álló, munkaközpontú és növekedéspárti gazdaságpolitikát vázolt fel. A mai kormányzati megszorításokra ugyanis nem lenne szükség akkor, ha a magyar gazdaság teljesítménye a jelenleginél gyorsabban növekedne, mondjuk úgy, mint a szlovákoké vagy a cseheké. Maradva a kormány szlogenjénél, az Új egyensúlynál: megszorításokkal csak időleges egyensúlyt lehet elérni, a valós és tartós egyensúlyhoz viszont a mainál nagyobb gazdasági növekedés kell. Ezért az ellenzéknek – a megszorító politikával szemben – olyan gazdaságpolitikai alternatívát kell kialakítani, amely nem csupán védeni akarja a hazai vállalkozásokat, hanem növelni is akarja a hazai vállalkozások versenyképességét.
A gazdasági konzultáció során megfogalmazott törekvések többsége ma is vállalható: a foglalkoztatást sújtó terhek csökkentése, a részmunkaidős foglalkoztatás bővítése, az egykulcsos jövedelem- és családi adózás bevezetése, a körbetartozás felszámolása, a kisadók eltörlése, a közbeszerzéseknél a hazai vállalkozások esélyeinek növelése, a kis- és középvállalkozások uniós forrásokból való feltőkésítése, a vállalkozások adminisztrációs terheinek megfelezése, az állami és önkormányzati bürokrácia csökkentése. Ezekben a törekvésekben az ellenzék és a gazdasági élet szereplői egyszer már megállapodtak. Most, amikor a kormány szögesen ellentétes irányba megy ezekkel a törekvésekkel, és a vállalkozókkal akarja kifizettetni saját felelőtlen gazdálkodásának számláját, akkor nem hallgathat az ellenzék. Itt az ideje, hogy kiálljon a hazai kis- és középvállalkozások mellett, és kiálljon azok mellett a gazdaságpolitikai törekvések mellett is, amelyekben velük korábban már megegyezett. Lehetőleg addig, míg jéghegynek nem ütközve el nem süllyed a hajó. Meg az ország.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár