Törvénysértésben az ORTT

Keserű dicsőség, amikor egy negatív jóslat beteljesedik. Így van ez a TV2 és az RTL Klub frekvenciakoncessziójának előzetes, idő előtti, tehát törvénysértő meghosszabbítása tekintetében is. Az ORTT többsége ezzel tavaly májusban, mint ahogy korábban megelőlegeztem, törvénysértést követett el. Egyes-egyedül Szalai Annamária folytatott szélmalomharcosként igen következetes küzdelmet a jogszerűség védelmében, a testületi többség azonban, mit sem adva szakmai érveire, leszavazta.
A Legfőbb Ügyészség szerint a két tévé – RTL Klub, TV2 – szerződésének meghosszabbítása törvénytelen volt, ezért felszólította az ORTT-t a törvényes állapot helyreállítására. Már erre is megszületett a fából vaskarika válasz! Az ORTT közleménye leszögezte: a legfőbb ügyész helyettese által említett, megújító szerződés nem létezik, hiszen a testület a döntést – melyet az ügyész meg sem vizsgálhatott – követően a műsorszolgáltatókkal módosította a szerződéseket, és így jelenleg egyetlen – az időtartam tekintetében módosított – műsorszolgáltatási szerződés létezik. Ennek azonnali hatályú felmondása a műsor-szolgáltatási jogosultság gyakorlásának azonnali megszüntetéséhez vezetne. A szerződés azonnali hatályú felmondása esetén nem áll helyre az eredeti állapot, azaz a módosítás előtti szerződés nem marad hatályos.
Álláspontom szerint viszont egy érvénytelen szerződéssel hatálytalanított jogügylet hatálya visszaáll, hiszen a módosító szerződés egy jogilag önálló életet élő külön szerződés – tehát az említett probléma megoldott. Ráadásul, úgy gondolom, a műsor-szolgáltatási jogosultságot nem ildomos egy törvénytelen szerződés álszent kikozmetikázásával fenntartani. A probléma itt egyébként nem csupán a TV2-ről és az RTL Klubról szól, hanem magáról az elvről. Egy jogállamban ugyanis jog és kötelezettség válhatatlan egységet képez. Az országos lefedettségű sugárzási jog egy olyan monopóliumot nyújt a kedvezményezettnek, amivel nem- csak élni, de visszaélni is lehet. Egy ilyen privilégiumot pedig egyszerűen nem nyerhetne el az, akinek korábbi műsorszolgáltatása súlyos jogszabálysértéseket is megvalósított. A gond nem csupán az emlegetett két csatornával van, hanem azzal, hogy a magyar demokráciában sorozatos jogsértések történnek következmény nélkül, sőt, a felelős még jogi előnyök osztályrészesévé is válik.
A döntés és a számos jogi kérdés megoldása egy megváltozott összetételű – KDNP-s jelölttel kiegészített – ORTT-re marad. A frekvenciakonceszsziót elnyerő szolgáltatónak a többletjogokért – vagyis az országos lefedettségű sugárzási lehetőségért – cserébe jelentős kötelezettségeket kellene normális esetben vállalnia a megkötendő szerződésben. Az azonban sarkalatos követelmény, hogy a jogszabályok és a megállapodás kitételeit a későbbiekben maradéktalanul teljesítsék. Ez minimális versenyjogi elvárás is lehetne a versenytársakkal szemben.
Nem csupán a versenyjog, hanem a fogyasztóvédelmi jog követelményrendszerét is célszerű lenne érvényesíteni a műsorszolgáltatók vonatkozásában. Elterjedt gyakorlat ugyanis, hogy ha az egyik csatorna – nagy ritkán – egy érdekesebb műsort tűz programjára, a vetélytárs megpróbál egy még érdekesebbel rálicitálni. A nézőknek – ők kit érdekelnek? – kellemes gonddal kell megküzdeniük: vajon melyiket hagyják ki. A hét többi részében pedig marad a pangás a tévében, és a tudat: de jó lenne, ha a másik csatornán most menne az a bizonyos film. A racionális műsorelosztást egyrészt (fogyasztóvédelmi) jogi kényszerítőeszközökkel is elő lehetne mozdítani, másrészt – hogy a demokrácia bajnokai ne hőzönghessenek – olyan támogatási és pályáztatási rendszerrel, ami kifizetődővé teszi a csatornáknak az egymással (a nézők érdekében) egyeztetett műsorrendet.
Tetszik, nem tetszik, jogi szemüvegen át is górcső alá kell venni a valóságshow-kat. Egyesek zsigerből utálják, mások ugyanígy rajonganak értük, de a racionális jogi vizsgálat rendszerint elmaradt. A lényeg, hogy ne értékromboló, hanem értékteremtő események kerüljenek közvetítésre. A probléma ott kezdődik, amikor embertelen, megalázó, lealacsonyító feltételek teljesítésére kényszerítik a szereplőket. Az ilyen szerződés eleve érvénytelen, a játékosok nem kényszeríthetők annak betartására. A rendszerint jogsértő szerződéseket szereplőire erőltető csatorna keményen szankcionálandó. A helyes jogfelfogás szerint a játékos a saját hozzájárulásával sem hozható olyan helyzetbe, hogy legszemélyesebb pillanatait is megállás és „mentes zóna” nélkül kamera rögzítse. A másik gyakorlati gond, hogy az előzetes válogatás során primitív, bárdolatlan modorú egyéniségeket emelnek piedesztálra. A szólásszabadság és a hiteles tájékoztatás jegyében pedig a nézők által beküldött sms-eket sem ildomos önkényesen, például politikai és társadalmi utalások alapján megszűrni. A globális tiltás nem megoldás; viszont a valóságshow-k elterjedtségének túlnyomóságát ellensúlyozandó, a tévécsatornáknak értékes és érdekfeszítő műsorok programra tűzésével kellene elérniük, hogy például a „Ne vígy minket a kísértésbe!” idézetről a gyerekeknek a miatyánk jusson eszébe, és ne az, hogy mit művelt Melinda előző este a Kísértésben.
Igen sok problémát okozott korábban az a gyakorlat, hogy egyesek megvásárolták bizonyos sportesemények közvetítési jogát továbbadási célból. Aztán, amikor nem kaptak kellően zsíros ajánlatot, zsarolóhelyzetükkel élve megakadályozták, hogy az adott eseményt bárki is közvetítse. Ez az információs szabadság alkotmányos alapjogát is sérti. Fogyasztóvédelmi szempontból is indokolt volna ilyen esetben (a Ptk. rendszerével is összhangban) szerződéskötési kötelezettséggel terhelni a közvetítési jog tulajdonosát. A lényeg: a nézők ne legyenek megfosztva kedvenc sporteseményüktől.
A kábelszolgáltatók szerepe is átgondolásra szorul, mert olyan csomagokat állítanak össze, hogy a fogyasztónak csekély esélye van arra: valóban azokat a csatornákat tudja fogni, melyekre igénye van. Közvetve így sérül a fogyasztóvédelmi jogok mellett az információs önrendelkezési jog; és a szolgáltatók révén az összességében vizsgált sajtószabadság elve is aggályosan érvényesül. Lehessen egyenként szerződni egyes csatornák vételére!
A képernyő-elsötétítés alapvetően nem súlytalan szankció. Nem csupán „a szégyen ördögbélyege”, hanem közvetve gazdasági hátránnyal is járhat. Ha ugyanis a néző az elsötétítés tartama alatt átkapcsol más csatornára, akkor addig annak a másik szolgáltatónak a reklámjait látja, esetleg egy ott vetített film előzetesét, melyet azután már nem mulaszt el megnézni. A média működésének logikája szerint ez tényleges joghátrány, azonban átgondolandó a kérdéses büntetés a közszolgálati média vonatkozásában. Itt a tulajdonos az állam, végső fokon maga a nép, tehát a gazdasági szankció is a fönn érintetteket sújtja. Ahelyett, hogy személyükben vonná felelősségre a valódi felelősöket.
A médiajogban tehát (fogyasztóvédelmi és versenyjogi aspektusból is) rengeteg kérdést kellene átgondolni a jogalkotás és jogalkalmazás tekintetében. Mert ha már vészjósló jóslattal kezdtük, fejezzük is be azzal: ha nem reagálunk az új korszak kihívásaira, itt is sereghajtók leszünk (szellemi-kulturális lehetőségeink ellenére) Európában.

A szerző alkotmányjogász,
a Független Jogászfórum elnökségi tagja