A csodadoktorok két csapata

A súlyos beteg ágya körül hamar gyülekeznek a csodadoktorok. A beteg pedig – minél súlyosabb az állapota, annál inkább – szeretne hinni bennük. A magyar betegellátás súlyos állapotban van. Az ajánlkozó csodadoktorok kétféle áfiumot is ajánlanak: a tőkebevonásost meg az üzleti-versengő biztosítóst. Annak ellenére, hogy e csodaszerek hatástalanságát, sőt káros mellékhatásait a józan ész mellett bőséges nemzetközi tapasztalat is bizonyítja, akadnak, akik beveszik a jól körülhatárolható gazdasági-pénzügyi erőcsoportok kínálta maszlagot. Miközben élénk vita zajlik az egy- vagy több-biztosítós rendszerről, elsikkad a lényeg: a csodadoktorok mindkét csapata pénzt akar.
Lássuk előbb a tőkebevonókat. Érvük az, hogy a tőkebefektetéssel korszerűsödik, modern eszközökhöz jut a betegellátás. Ez így igaz. Mi akkor a baj? Az, hogy a befektető a megtérülésen kívül profitot is akar. De miből lesz a profit? Közpénzekből. A magyar betegellátást ma jórészt az egységes nemzeti kockázatközösségen alapuló, szolidaritáselvű általános és kötelező betegbiztosítás finanszírozza. Az állami adóforintokból nyújtott hozzájárulás is közpénz. A globalizálódó tőke világszerte – a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), a GATS egyezmény révén – szorgosan nyomul a közszolgáltatásokba is, hogy hozzáférjen a közpénzekhez. Van, ahol az áramellátást, van, ahol az ivóvízellátást veszi át. Van is áram, folyik is az ivóvíz. Igaz, megdrágult. Igaz, szegényebb országokban járványok is vannak, mert a szegények nem tudják megfizetni a magántársaságok tiszta ivóvizét. A tőkebevonók már belekapirgálnak a betegellátás kosarába is. Nem csoda, nem kis pénzről van szó. Hazánkban évi több mint ezermilliárd forintról. Ráadásul biztos forrásról. Beteg mindig lesz. A tőkét bevonni – pontosabban betolni – akarók így nyugtatgatják a közvagyont féltőket: „csak a működtetést” privatizálják, nem a kórházépületet. Naná, hogy nem. Hogy a fejükre omoljon? A működtetési pénzforrásra van szükségük.
De suszter maradjon a kaptafánál! Mi végre foglalkozik egy orvos az egészségügyi közszolgáltatások privatizációjával? Miért izgul a közpénzekért? Nemhogy örülne a korszerű ketyerének! Még nő is a jövedelme, ha ő tekeri. Az orvos-suszter dilemmája az, hogy a tőkebevonás ma eltorzítja a betegellátást. Nem rosszakaratból, hanem mert a befektetők – és ez teljességgel érthető – vissza akarják kapni a pénzüket meg egy kis hasznot is. Minthogy azonban a közfinanszírozott betegellátás tortája akkora, amekkora, erre csak akkor van lehetőségük, ha a többi szolgáltató tortaszelete elvékonyul. Bocsánat! A tőkebetolók jogos elvárása, hogy befektetésük hasznot is hozzon, eltorzítja a betegellátást. Ez a suszter baja.
A magyar egészségügy (gondatlan?) kivéreztetése okán sokan, még jóhiszemű egészségpolitikusok is hisznek a csodadoktoroknak. Bedőlnek a pípípí trükknek is. A public-private-partnership (PPP) révén a közszolgáltatásért felelős, ám koldusszegény állam olyan fejlesztésekhez – ketyeréhez, épülethez – jut, amire nincs pénze. De ki fogja kifizetni? Mi. Vagy a következő nemzedék. Nem lenne olcsóbb, ha az állam, az önkormányzat venné meg a ketyerét? Kedvezőbb hitelekkel? Profit nélkül? Nem torzítva a betegellátást? Sőt egy valamiféle fejlesztési koncepció részeként? Ja, hogy országilag el tetszettünk adósodni? De indok ez a még nagyobb eladósodásra? Nyújtózkodunk, miközben rövidül az amúgy is kurta takaró?
A tőkebevonás helyett forrásbevonásra lenne szükség. Járulékra, adóforintokra, vagy – óh, irgalom atyja, ne hagyj el! – co-paymentre, kiegészítő biztosításra. De nem tőkebevonásra. Hasonló a nemzetközi orvosszervezetek véleménye is. Az Európai Kórházi Szakorvosok Szövetségének 2006. áprilisi állásfoglalása szerint a nyomuló privatizáció rontja a közfinanszírozott betegellátás színvonalát. Az Európai Orvosok Állandó Bizottsága, az Egészségügyi Világszervezet is óv a fór-profit privatizáció mellékhatásaitól. Olvasom az Állami Számvevőszék jelentését a hazai egészségügyi szakellátás privatizációjának ellenőrzéséről. Felsorol néhány aggályt. Például: „A működtetésbe adott intézmény által felvett hitel vagy kölcsön visszafizetése, amelynek forrása az OEP-től származó bevétel – az egyébként alulfinanszírozottnak ítélt egészségügyben – önmagában is aggályokat vet fel, és nem zárja ki a befektetői oldalon a többszörös megtérülés lehetőségét.” Vagy: „Az átalakult, illetve működtetésbe adott intézményeknél, valamint magán-egészségügyi szolgáltatóknál gyakorlat, hogy fejlesztést, beruházását részben vagy egészben az OEP-től származó bevétel terhére valósítanak meg. A költségvetési egészségügyi intézmények ugyanakkor a »piaci viszonyok« miatt kénytelenek az OEP-finanszírozást meghaladó vállalkozási díjak kifizetésére.”
Véleményem nem privatizációellenesség. Nem a magánosítással van baj, hanem a fór-profit gazdasági társaságokkal. A nonprofit (alapítványi, egyházi, illetve önfoglalkoztató) privatizáció ugyanis nem vezet forráskivonáshoz. Ezért demagóg a háziorvosok, gyógyszerészek önfoglalkoztató-egzisztencia vállalkozásainak létével érvelni a tőkebehatolás elősegítésére.
Csodadoktoraink másik csapata az üzleti, versengő több-biztosítós rendszert ajánlja gyógyírként. Annak ellenére, hogy nagyon sok tapasztalat bizonyítja: az üzleti biztosítók megdrágítják a betegellátást. A sok szervezet működtetése pénzbe kerül, ráadásul a biztosítók tulajdonosai szeretik az osztalékot is. Ugyanakkora járulékból fór-profit biztosítási rendszerben csak kevesebb ellátás nyújtható. Akinek több kell, mint ami jut, annak fizetnie kell. (Aki arra kíváncsi, hogy mi az orvosok véleménye az üzleti betegbiztosításról egy szegény országban, az kérdezze meg a sztrájkoló szlovák doktorokat.) Úgy látszik, nem lehet elégszer elmondani, hogy a rendszer mintaországában, az USA-ban 45 millió embernek semmiféle betegbiztosítása sincs, hogy a betegbiztosításra beszedett pénzösszegek harmadát nem a betegellátásra költik, hogy a gyógyszerek jóval drágábbak, mint az állami egészségügyű Kanadában, hogy törvényjavaslatok (ami pikáns: a liberális demokrata párt soraiból!) támogatják a túl drága üzleti biztosítók helyett az állami egészségbiztosítást. És hogy az USA, amely lakosonként messze a legtöbbet költi a betegellátásra – az OECD-országok átlagának kétszeresét, a magyarnak sokszorosát – az alapvető egészségügyi mutatók (csecsemőhalálozás, várható élettartam, az egészségben eltöltött élettartam) alapján a világranglista 30–35. helyén áll! Miközben csodadoktoraink fáradhatatlanul azt sulykolják, hogy a magyar egészségügy „nem hatékony”. Martin Luther King mondása pedig nem érdekli őket: minden igazságtalanság közül a betegellátáshoz jutás igazságtalansága a legmegrázóbb és a legembertelenebb.
Nem vagyok a piacgazdaság ellenzője. A piacnak a gazdasági életben elismert szerepe van. De a humán értékek területén korlátozott. Példák: hangversenyre jegyet kell venni, de olvasni ingyen tanulhasson a szegény gyerek is. A villamosra jegyet kell venni, de tiszta vizet hadd ihasson mindenki. Az utcán a gépkocsiparkolásért fizetni kell, de levegőt még ingyen vehetünk. Bár elképzelhető, hogy egyszer majd tőkebevonók biztosítják korszerű légtisztítókkal, jutányos áron a tiszta levegőt? Tehetősebbeknek dupla ózonnal? Rémálom?
A betegellátásban – minthogy az ember egészsége nem áru – a fór-profit vállalkozásoknak csak nagyon korlátozott szerepe lehet. Nemcsak a betegbiztosítás, hanem a szolgáltatások terén is. Nem elég azt kijelenteni, hogy ragaszkodunk „a nemzeti kockázatközösségen alapuló, egységes, szolidaritásalapú egészségbiztosításhoz”! Mert mit bánja a tőkebevonó szolgáltató, hogy hasznát abból nyeri? Tán még jobb is így neki. Csak egyetlen biztosítóval kell megállapodnia a különkasszáról. Az is előny, hogy egyezkedhetnek. Te ezt privatizálod, én meg azt. Csak egy-egy mazsolából, csak egy-egy kórház haszonra járatásából jön a profit. A betegellátás teljes pénzösszegére rárepülő üzleti biztosítók öszszességében nagyobb forráskivonást okoznak, bár – ezt meg kell adni – nem torzítják el a betegellátást. De a betegbiztosítás nonprofit – területi, ágazati vagy akármilyen – megosztása nem szentségtörés!
Hol van a magántőkének szerepe a betegellátásban? Akár a szolgáltatásokban, akár a biztosításban? Ott, ahol és arra, amire a közpénzekből – ma az OEP költségvetéséből – már nem telik. Hogy mi az? A „mi jár a járulékért?” kérdésre adott válasz nagyon nehéz. Sokféle lehet, de – óh, mily sajnálatos – az, hogy minden, nem. Az sem, hogy mindig. Az sem, hogy mindenhol. Az sem, hogy azonnal. Lehet, hogy csak ez vagy csak az. Lehet, hogy csak itt vagy csak ott. Lehet, hogy a betegnek várnia, lehet, hogy valamit fizetnie kell. A „mi jár?”, vagy még inkább a „mi nem jár?” megválaszolása nyilvánvalóan a szolgáltatások korlátozását jelenti. Ezért nem vállalta fel nyíltan eddig egy politikai párt sem. (Az orvos csak azt mondhatja: tetszettek volna több pénzt az egészségügyre fordítani!) De válaszolni kell. Amire nem jut a közpénzből, arra kössenek kiegészítő (horribile dictu: akár üzleti) biztosítást. Vagy fizessék ki zsebből. Miként pl. a gyógyszerekért is fizetünk, mint a katonatiszt. A „mi jár?” kérdésre éppen a közpénzek védelmében kell megadni a közmegegyezésen alapuló választ. Hogy a csodadoktorok eltűnjenek a közszolgáltatásként nyújtott betegellátás tájékáról. Attól még gyógyíthatnak. De ne a közpénzekből.

A szerző orvos, a MOK alelnöke