A felvilágosult hazugság

Nem tudom, emlékszik-e, miniszterelnök úr, hogy a hatalomhoz vezető útján egy ízben megállt a Klubrádióban, és majd egy órán keresztül vitatkozott e sorok szerzőjével politikáról, erkölcsről, eszmékről. Akkor ön nem tudván mit kezdeni mondanivalómmal, azt kérdezte: „Mi baja van, András, a néppel?” Sem akkor, sem most nincs bajom a néppel; pusztán konzervatív álláspontból nézve a modern progresszió eszméjét, kétségeket igyekeztem támasztani a felfogásával szemben, amely megemésztetlen modern elfogultságok gyűjteménye. A néppel önnek gyűlt meg a baja, hiszen a napokban mást sem igyekszik tenni, mint a népnek elmagyarázni, hogy önök miért hazudtak az embereknek a választások előtt. S bár Horn Gyula szerint filozófusokból van túl sok, ön pedig a Közgázon tartott, Mindentudás Egyeteme-szerű, powerpointos előadásában a politológusokat sokallta, mint többszörösen érintett, védekezésképpen szeretném elmondani, hogy mi a szemlélő számára a legfőbb kifogás a gondolkodásmódjával szemben. Hogy magamra húzzam mind az ön, mind főtanácsadói párttársa a priori haragját, a politikai bölcselet nyelvezetét fogom használni.
Ön, hogy mentse a menthetetlent, azzal érvel, hogy valójában nem hazudott, csupán „nem bontottam ki az igazság minden részletét”, illetve „a közerkölcs szerinti igazság politikai hazugság lett volna”. Az első állítás a hazugság bölcseleti hátterének teljes figyelmen kívül hagyásáról tanúskodik, a másodikat egyszerűen értelmezhetetlennek tartom. Az első állítása – szándékával ellentétben – éppen a hazugság elismerését tartalmazza. A hazugságot a tévedéstől az választja el, hogy a hazugság esetében az ember tudja, mi az igazság, mégis mást mond. A hazugság meghatározása nem az, ahogy ön sejteti, hogy a hazugság egyenlő az igazsággal ellentétes állítás megtételével: a hazugságban a döntő elem a szándékosság, az, hogy tudatosan és szándékosan félrevezette a választókat, nem az, hogy ténylegesen mit mondott. Tehát hazugság az is, amikor az ember nem mondja el az igazságot, holott ez a kötelessége volna. Ezért hazudott Medgyessy Péter 2002-ben a múltjával kapcsolatban, s ezért hazudott ön is, amikor „nem bontotta ki az igazságot” – a szándékosság mindkét esetben bizonyítható: Medgyessy Péternél jobban aligha ismerheti bárki az ő saját életét, ön pedig nyíltan megvallja, hogy ismerte az igazságot, tehát a szándékos félrevezetést éppen ön ismeri el. A szándékosság egyértelműen bizonyítható. Persze ezzel ön is tisztában van, ezért azt állítja, hogy bár ismerte az igazságot, azt elhallgatta, mintha az jóval kisebb vétek volna, mint egy vérbő, nyers, szemenszedett hazugság. Ezzel azt a menekülő útvonalat nyitja meg maga előtt, hogy van olyan hazugság, amely bocsánatos, tehát csak azt kellene bebizonyítania, hogy igazolható a hazugsága. Vagyis valamilyen magasabb szempontra van szüksége az igazoláshoz.
A második állításának ezen a ponton van jelentősége: az erkölcs – ön szerint – nem egyfajta, hanem többféle, van politikai erkölcs, közerkölcs, továbbá – felteszem – vallási erkölcs, sporterkölcs, művészerkölcs stb. Ezekben a szóösszetételekben az erkölcs előtti jelző csupán azt jelenti, hogy az erkölcsi elveknek, parancsoknak sajátos feltételek között kell érvényesülniük: a doppingoló versenyző vétke az, hogy csalt – a csalás erkölcsi kategória, az értelmező körülmény, hogy ezt egy versenyző követte el valamely sportágban. Veszélyes vizekre evez akkor, amikor a közerkölcsöt szembeállítja a politikai erkölccsel, hiszen a demokrácia alapjait kezdi ki. Egyrészt a közerkölcs is része a politikai erkölcsnek, másrészt a „köz-” és „politikai” jelző csupán az értelmező körülményt határozza meg, nem az erkölcsöt osztja fel egymástól független területekre (az erkölcs terén a modern tudomány módszertana nem érvényes, hiába a sok évszázados liberális kísérlet jog és erkölcs, erkölcs és politika szétválasztására). Ön azt sugallja, hogy az emberek nem érthetik a politikát, tehát a demokratikus politikát sem. Vannak a politikusok, a politika világa, a hatalom világa, amelyet „a közerkölcs” feltételei között élők nem érthetnek. De ha nem érthetnek, akkor mit tegyen a politikus? Például hazudik. Nem ön fedezte fel ezt a problémát, hanem Platón. Ő a nemes hazugságot ajánlotta. Görögül a gennaion jelzőt találjuk, amely nemeslelkűséget, fenségességet, jólneveltséget jelent, utalva a nemesi származásra, a jó családba való születésre (genosz). Bush elnök háttéremberei nemes hazugsággal vitték az iraki háborúba az Egyesült Államokat: hazugság volt a tömegpusztító fegyverek létezése, viszont volt valamilyen magasabb igazság (világhatalmi befolyás, bosszú, a gonosz kiirtása), amelyet az emberek úgysem értenek meg, tehát a nemes hazugság alkalmazása indokolt. Csakhogy Bush elnök tanácsadói kőkemény republikánus konzervatívok, hogyan tudja ön ezt összeegyeztetni a baloldaliságával? Igaz, Blairnek sem okozott problémát, hogy a nemes hazugságot használja célja elérése érdekében.
De mi az ön magasabb szempontja? Máris alacsonyabban kezdünk el repülni. Az interjújában ezt mondta: „Történelmileg, társadalmilag és erkölcsi értelemben is a legfontosabb: át kell rendezni ezt az országot. Politikai tény, hogy ellenfelünk nem egyszerűen torzította az igazságot, hanem a hat éve járt hibás politikai úton akart továbbmenni.” Helyben vagyunk. Először is, egy magát demokratikusnak nevező politikai szereplő miként mondhatja azt, hogy ő ismeri az igazságot, az ellenfele pedig nem? Diktátorok szokták az igazságot ismerni. A filozófusok sem mernek többet mondani, mint hogy a filozófus dolga az igazság keresése. Másodszor, mit jelent az, hogy „át kell rendezni az országot”? Lakást szoktak átrendezni, gyakran annak is veszekedés a vége. De politikai programként az utópikus – ezért szörnyű következményekkel járó – gondolkodás nyílt vállalását jelenti. Ön rendre progresszióról beszél: az a gyanúm, hogy ez semmiben nem különbözik az egykori lánglelkű nékoszosok hevületétől, a párthatározatok szellemiségétől vagy a torz felvilágosodás elveit hirdető, némely mai magyar értelmiségi észellenes felvetéseitől. Vagy talán azokból táplálkozik. Amit akar, az a gyökerek elszakításának a tervezete: attól lennénk nyugatiak, progresszívak és modernek, ha elszakítanánk minden történetileg kialakult kötődésünket? December 5. óta tudjuk, hogy a nemzeti gyökér elszakítását nyíltan vállalta. A szolidaritás az önök szókészletében adópercentet jelent, világért sem közösségépítésen keresztüli érzelmi öszszetartozást. Ön azt mondja, hogy „a feudalisztikus emberi viszonyok átalakítását szeretnénk” – pontosan mire gondol? A család feudalisztikus viszony? A munkahelyi viszonyok feudalisztikusak? A vallási alapú közösségek feudalisztikusak? Nem tudom, mire gondol, félek, hogy ebben az esetben is tanácsadói dogmatikus liberalizmusának az áldozata. Egyetértek, polgári Magyarországra van szükség. Ennek előfeltétele a nemzeti és mindenfajta identitás erősítése: enélkül soha nem fogja azt érezni, hogy tudja, hol tart, mit ért el. Minden politikai mozgalom – például az 1960-as évek elején új erőre kapó feminizmus – az identitásból indul ki, az egyes ember is csak akkor képes alkotni, ha tudja, ki ő és ki a másik. A cél nélküli progresszió olyan, mint a cél nélküli takarékoskodás: végül a pénzgyűjtés, illetve a progresszió válik monomániás, a jó élettel szembeni céllá. A polgári élet a jó élet jellemzőinek az összessége. A jó élet külső jele a derű. De hogy ezt megértse, meg kellene változtatni a gondolkodásmódját, az emberképét, a hatalomról vallott örökölt felfogását, meg kellene szabadulnia radikális gondolkodású tanácsadóitól. Harmadszor, a jelenlegi magyarázkodása során kínos önellentmondásba keveredett. Az ok természetesen a Fidesz, amely ön szerint „letért a racionalitás pályájáról”, illetve „a politika egyre inkább a fogyasztói mentalitást szuggerálta a választókba”. Tehát volt, amikor a Fidesz racionálisan politizált – ezt azért még nem hallottam elismerni. Csakhogy a Fidesz agya megbomlott, és elkezdett osztogatni, amit önök – hiszen az igazságot ismerik – kelletlenül, a politikai küzdelemre tekintettel folytattak, amíg folytathattak. Akkor most azért emelték a közalkalmazottak fizetését ötven százalékkal, vezették be a 13. havi nyugdíjat, mert így „igazságos”, vagy mert politikai hasznot reméltek? Ha a Fidesz teszi ugyanazt, azaz osztogat, akkor az nem racionális, nem igazságos, amikor pedig önök, akkor mindjárt igazságos lesz. Mit gondoljon egy nyugdíjas az ön érveléséről? Most igazságosság vagy hasznosság? A kettő John Rawls óta nem fér meg együtt a demokratikus erkölcs világában. Persze megint belemenekülhet a politikai és a közerkölcs eltérő mivoltának hangsúlyozásába. Minden radikálisan progresszivista gondolkodású ember, mint ön is, beleütközik a nagyszerű cél és a valóság közti szakadék erkölcsi problémájába. A kommunista időszak alatt az erkölcs húzta a rövidebbet; Lukács György 1918-ban azt írta, hogy „a bolsevizmus azon metafizikai feltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik; hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat”. A demokráciánk dicsérete, hogy bár ön keresztülhazudta magát az ön által vallott igazsághoz, de azért ennek politikai ára lesz. Persze a fenti dilemma újra és újra elő fog bukkanni, s nagyon remélem, nem az erkölcs húzza majd a rövidebbet.
Ugyanakkor értem az ön előtt tornyosuló feladatot: hogyan lehetne a jelenlegi rossz gazdasági, társadalmi és kulturális helyzet erkölcsi súlyát a Fideszre áttolni. A feladat nem könnyű, de azért menni fog, legalábbis a retorikában, az újságírói és néhány opportunista értelmiségije segítségével. A politikai ellenfélre kell valahogy átterelni az emberekben felgyülemlő gyűlöletet. Van benne gyakorlatuk. Ebbe az irányba tett első lépés, amikor a saját hazugságot azzal relativizálja valaki, hogy de hiszen az ellenfelem is hazudott. Kant szerint hazudni még akkor sem szabad, amikor egy ember kezében baltával indulatosan az iránt érdeklődik, hogy hol találja meg a barátomat. Kevesen fogadják el ezt az erkölcsi szigorúságot, de azért Kantnak valószínűleg igaza van, hogy egyetlen hazugság elég az erkölcsi világrend szövetének felfejtéséhez. Az biztosan nem kellő mentség, hogy mivel az igazságot én ismerem egyedül, ezért megengedett a felvilágosult hazugság. Legalábbis a demokratikus politikában elfogadhatatlan akár a nyílt hazugság, akár az igazság elhallgatása, akár a nemes hazugság, de akár az úgynevezett fehér hazugság is, mint például amikor valaki ajánlólevelet ír valaki számára, és egy kicsit „feltupírozza” az illető teljesítményét. A hazudozás ugyanis nem az igazságosság őszinte akarásának a jele. Viszont – elismerem – elég lehet az EU-ból beáramló források irányított elosztásához – valójában ez a fő oka a politikai hazudozásnak.

A szerző politikai filozófus