A mi nagy jótevőnk

Közeledve az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójához, szinte lopakodva jelennek meg szerecsenmosdató írások, könyvek, emlékezések a forradalom vérbefojtójáról, Kádár Jánosról. Azt még meg lehet érteni, hogy a Munkáspárt híven kitart az MSZMP volt főtitkárának emléke mellett, de hogy magyar írók és más alkotók is besorolnak a hamisan kacsingató dicséretébe, enyhén szólva a történelem hanyag nem ismerésére vagy szándékos meghamisítására utal. Azt tudjuk, hogy Moldova György Kossuth-díjas író elkötelezett híve az 1989 előtti múltnak, ő legalább nem árul zsákbamacskát. Azt is tudtuk, hogy szívéhez mindig is közelebb álltak az elődpárt utódai, a szocialisták, mint a rendszerváltás után megalakult antikommunista, jobboldali pártok. Ezzel nincs is gond. Elismerjük, hogy tényfeltáró riportkönyveivel közelebb kerültünk a Kádár-rendszer valóságának megismeréséhez. Azt az oldalát azonban mostanában kezdtük megismerni, hogy 1956-ban még gyűlölte Kádárt, s az utóbbi időben kezdte el tisztelni, sőt egyenesen a nép jótevőjének tartja. Azt meg végképp nem sejthettük, hogy a közeljövőben megjelenő könyvében, amely Kádár János életéről szól – s amiből a Blikkben olvashatunk részleteket folytatásokban –, valójában felmentést ad a pártfőtitkár tetteire. Azt maga sem tudja eldönteni, hogy Kádár diktátor volt, vagy a nép jótevője, a könyvből közölt részletek azonban önmagukért beszélnek. Az író – aki megtanult kádárul – úgy véli, hogy Kádár magyarok ezreinek életét mentette meg 1956-ban.
Idézet a könyvből: „A szovjet csapatok nagy erőkkel lezárták Magyarország határát, mind a kifelé, mind a befelé való mozgást meggátolva. Kádár arra kérte partnereit, hogy hagyjanak nyitva egy néhány kilométeres kaput és az oda vezető utat, hogy aki el akar menni, hadd menjen. Nem szándékozott visszatartani kétszáz–háromszáz ezer távozni kívánó embert, tisztában volt vele, hogy ezek, ha itt maradásra kényszerülnek, ellenséggé válnának.” Nem tudom, milyen beszélgetésekre vagy dokumentumokra hivatkozhat az író. Hol volt az a védett sáv, ahol sértetlenül át lehetett jutni a szabad világba? Miért nem tudott s miért nem beszélt erről a védett övezetről eddig még senki? Az tény – s ezt tanúsíthatja az a sok százezer magyar, aki megközelítette vagy átlépte a nyugati határt –, hogy a szovjetek és a magyar pufajkások válogatás nélkül lőttek minden mozgó célpontra, gyerekekre, nőkre, anyákra, csecsemőt cipelő apákra, öregekre, akik a téli fagyban a kockázatot vállalva az ismeretlen világot, a hontalanságot választották. Akiket pedig elkaptak, sokukat sebesülten, különböző laktanyákba, rendőrségi épületekbe, börtönökbe szállították, hogy személyazonosságukat kiderítsék. Ezt magam is tapasztaltam tizenhárom évesen, Mosonmagyaróváron. Akiről meg kiderítették, hogy bármilyen formában részt vett a forradalomban, nem úszta meg súlyos börtön vagy akasztófa nélkül.
Moldova népkönyve – aminek maga nevezi – továbbmegy az MSZMP főtitkárának dicsőítésében. „Kádár nem akarta, hogy az útja levágott fejekkel legyen kikövezve, most még egy esetet említek, mikor megpróbált interveniálni halálraítéltek érdekében. Kopácsi Sándort, Budapest rendőrfőkapitányát, aki 1956 októberében átállt a felkelők oldalára, Hruscsov mindenáron bitófára akarta juttatni. Kádár állítólag negyven percig agitálta a szovjet vezetőt, amíg rábírta, hogy érje be nála börtönbüntetéssel.” Érdekes, hogy a „jótevőnek” ezt a tettét nem tartja bizonyítottnak Kopácsi Sándor, az Életfogytiglan című könyvében. Igaz, halálbüntetés helyett életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a Nagy Imre-perben, de ennek más összefüggései is voltak.
A múlt megszépítése, a fazonigazítás nemcsak Moldova Kádár-könyvében lelhető fel. Csaplár Vilmos, József Attila-díjas író az első titkárról, Igazságos Kádár János címmel regényt írt. Az még hagyján, hogy valaki feldolgozza az ország valamikori teljhatalmú urának az életét, ahogyan az ajánlásban is szerepel „… a feketehumortól a szatírán át a simogató iróniáig”. A nagy baj, mindjárt a regény címével van, mert megtévesztő, félrevezető. Szokták mondani, a kifejezés, a jelzős szerkezet már foglalt. A magyar nép a legendákban, az elbeszélésekben csak az igazságos Mátyás királyt ismeri, igazságos Kádár Jánosról nem tud.
Nemcsak egyes írók vetik be magukat Kádár János, a véreskezű diktátor, az emberarcú kommunista felmentésének szervezett mozgalmába, hanem a média is kiveszi ebből a részét. Például a Klub Rádió hónapokig sugározta „Amíg Kádár élt, minden jobb volt” című műsorát. Nosztalgiaműsorokat szerveznek az m1-en, az úgynevezett közszolgálati műsorban, amikor sűrűn felidézik Hofi Géza alázatoskodó csintalankodását egy szilveszteri műsorban, a hetvenes évek végén a teljhatalmú úrról, Kádár Jánosról. De erről szólt Juszt Lászlónak, a gulyáskommunizmusról készítette műsorsorozata, szintén a közszolgálatin: negédes, melankolikus, szórakoztató emlékezés a kifényezett Kádár-korszakról.
Mégis, mi a valóság Kádár János alakjának megítélésekor? Maradva a száraz tényeknél: a második világháború után a Magyarországi Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártja szétverte a polgári demokrácia intézményrendszerét. Létrehozta a terror legfőbb végrehajtó szerveit: a Katonapolitikai Osztályt és az Államvédelmi Hatóságot, utóbbit a hírhedt Andrássy/Sztálin út 60. központtal, ahol tíz év alatt, törvénytelen módon ártatlan emberek ezreit kínozták meg. Koholt vádak alapján százakat végeztek ki, tízezreket internáltak, kitelepítettek vagy megfigyelés alatt tartottak. Ebben a szégyenletes ténykedésben Kádár János is részt vett belügyminiszterként, miután e posztra 1948-ban kinevezték. Kulcsszerepet játszott régi kommunista harcostársa, Rajk László és társai likvidálásában. Huszár Tibor írja a Kádár című könyvében, hogy Rajk László esetében Kádár tudhatta, hogy a vádak alaptalanok: „a vád alapját képező koncepció a szeme láttára, közreműködésével formálódott. Tettestársként először működött közre saját elvtársai elítéltetésében, kivégzésében, s a bűntudattól élete végéig nem tud megszabadulni”.
A „nép jótevőjének” ámokfutása azonban nem ért végett. Másodszor is a tényeknél maradva. Amikor az 1956-os forradalmat leverték szovjet katonai segítséggel, és ismét az ortodox kommunista párt kezébe került a hatalom, ott folytatták a népirtást, ahol abbahagyták. Kivégzésekkel, sortüzekkel, kínzásokkal és fenyegetéssel több mint kétszázezer embert kényszerítettek arra, hogy elhagyja a hazáját. Kádár ismét elárulta „elvtársait”, elsősorban Nagy Imre miniszterelnököt és politikus társait. Emellett – a Nagy Imre-kormány tagjaként! – elárulta a hazáját is, hiszen alkut kötött a szovjetekkel. Jutalmul megkapta a hatalmat, s Magyarország ura lett harminchárom évig. Életét továbbra is a megtorlás, a vér, a szenvedés és a félelem kísérte. 1956. november 4-i rádióbeszédében még a testvérharc megszüntetéséről szónokolt, ígérve, hogy nem lesz semmilyen bosszú és megtorlás, de az elkövetkező hetek, hónapok, évek minden képzeletet felülmúló szervezett bosszúhadjáratot hoztak az ország jobbik felére. Kahler Frigyes kutatásai szerint 1963. december 31-ig a polgári és katonai bíróságok legalább 23 761 személyt ítéltek el államellenes bűncselekmények címén. Zimmer Tibor adatai alapján 367 embert ítéltek halálra, Gosztonyi Péter dokumentumai szerint 453 embert végeztek ki. Kahler Frigyes a Forradalom utáni megtorlások című munkájában írja, hogy Kádár az 1957. december 10-i politikai bizottsági ülésen arról panaszkodott: „…nem tudtuk elérni az ellenforradalom fő vezetőinek, kezdeményezőinek nagyobb mérvű fizikai megsemmisítését. Nagy kár, hogy ezeket nem sikerült megsemmisíteni, mert ezek a rendszer legveszedelmesebb ellenségei.” Ekkor Kádár minimum ezer kivégzést tartott szükségesnek, mondván, addig legalább „1600 fasisztát lehetett volna másvilágra küldeni”. Vajon kikre, milyen fasisztákra gondolt a pártfőtitkár? A pesti srácokra, az egyetemistákra, a munkásokra, a magyar honvédekre?
Az 1956-os forradalom megtorlásának történetéhez persze nem csak a bírósági ítéletek tartoznak. A közbiztonsági őrizet körülbelül 18 ezer embert érintett, jórészt azokat sújtotta, akik ellen nem is nyújtottak be vádiratot. Maga Kádár János javasolta a rendszer ellenségei közül 200 ezer ember nyilvántartásba vételét. A megtorlás sajátos eszközeként alkalmazták a tömeges elbocsátásokat, amelyek különösen a pedagógusokat és a közlekedési dolgozókat – kiemelten a gépkocsivezetőket és a vasutasokat érintették. A megfigyeltek számáról nincs pontos statisztika, de több tízezer embert figyeltetett a titkos rendőrség egészen 1989-ig, akiknek bizonyos hányadát különböző ígéretekkel ügynökként beszerveztek. Erről ne tudott volna Kádár János? Ne tudott volna arról az ördögi tervről és célról, hogy a saját felelősségét az országban kialakult helyzetért másokra testálhassa? Például úgy, hogy minél több beszervezett besúgó legyen az országban, s ezzel emberek ezreinek lehessen lelkifurdalást okozni, egy életre morálisan függővé tenni. Ezért is Kádár János és környezete a felelős. Hát ilyen volt az igazságos Kádár János, a nép jótevője.
Tudjuk, a rómaiak hosszú uralmának egyik titka az volt, hogy kenyeret és cirkuszt adott a népnek. Kádár ugyan kenyeret „adott”, munka fejében, ám a cirkusz helyett legfeljebb úgymond „vidám barakkot” kaptak a magyarok. Az országhatár mentén szögesdrót kerítéssel és aknazárral.