Sokféle cenzúra van. Nietzsche „egyfajta inkvizíciós cenzúrának” nevezi a Korszerűtlen elmélkedésekben azt a jelenséget, amelyet már Goethe is észrevett, s amelynek lényege, hogy bizonyos művek megjelenését körülveszi „a rendíthetetlen hallgatás”. A „rendíthetetlen hallgatás” annak jut osztályrészül, akit a fennálló társadalomban a kultúrát irányító, kézben tartó, a szellemi és művészeti élet eseményeit szervező körök és csoportok nem kedvelnek. Olyannyira nem kedvelnek, hogy pillantásukra sem tartják méltónak a delikvenst. Nem kedvelik őt, mert már többször elárulta, hogy nem úgy és nem arról beszél, mint azt a jelzett körök és csoportok elvárnák tőle. Nem úgy ír, ahogyan azt szeretnék, nem azt tematizálja, ami a fennálló érdekében elvárható lenne. Megbolygat érdekköröket, belezavar jól besulykolt hiedelmekbe. Egyszóval: zavaró tényező.
Nietzsche zseniális szóösszetétellel azért nevezte ezt „inkvizíciós cenzúrának”, mert a rendíthetetlen hallgatás több mint cenzúra. (Miközben pedig eredményében tökéletes cenzúraként tud működni: hiszen a cenzúra lényege nem a tiltás, hanem a kiiktatás.)
Ezekben a jól szervezett „rendíthetetlen hallgatás”-okban mindig jelen van a kultúrát kézben tartó csoportok alig titkolt vágya: lelki szenvedést kell okozni annak, aki olyasmit tett le az asztalra, ami nekünk nem tetszik. Szenvedjen attól, hogy ő nem fontos. De szenvedhet attól is, hogy esetleg úgy érzi: könyve teljesen érdektelen. Hallgatásunk, mely rendíthetetlen, utalhat arra is, hogy amit ő írt (a mi engedélyünk nélkül), az egyenesen érdemtelen arra, hogy a gondolat elszánt bajnokai – akik persze mindig és kizárólagosan mi vagyunk – egyáltalán elemzésre méltassák. Tollunk hegyére akárkit nem tűzünk, mondják ők. Előbb még meghányjuk-vetjük, van-e értelme annak, hogy fenséges nyálunkban megpácoljuk-e azt a művet, amely nem a mi elvárásainknak megfelelő szerzői attitűddel született.
Ha aztán a döntés – amely régen főszerkesztői értekezleteken, ma lazán csomózott baráti körökben születik – úgy szól, hogy „nem írunk róla, rendíthetetlen hallgatásunk sújtsa őt”, akkor a szerző, aki lehet, hogy éveket, esetleg évtizedet áldozott kutatási témájára, garantáltan légüres térbe kerülhet.
Kis hazánkban ez a jelenség úgy működik, hogy szellemi életünk mindig éber és friss baloldali kupacai hírláncon közlik a főbb folyóirat-állomásokkal: „Üzenet STOP rendíthetetlen hallgatás STOP aki írni mer róla, nem kap több munkát STOP.” A jobboldali kupacok ezalatt nem tesznek semmit, nem üzennek egymásnak semmit, alszanak még kicsit, mert aludni jó. STOP.
Vagy fél évvel ezelőtt megjelent egy könyv, amelyet a magyar szellemi élet egyelőre nem tudott integrálni. „Csak” az olvasók vették a lapot, mert eddig háromszor kellett utánnyomni, karácsony előtt pedig volt egy szűk hét, amikor sehol sem lehetett kapni, mert az összes terjesztőnél két pillanat alatt elfogyott, a raktárakba pedig még nem érkezett meg a nyomdából az utánnyomás. Nem is tudhatott: hiszen ez a könyv elég méretes falat. Nem a lapszáma, hanem a mondandója szerint. Megrágni nem könnyű, lenyelni kockázatos. Üzenetének megemésztése súlyos gyomorpanaszokhoz, világnézeti válsághoz vezethet. Aki egyszer megemésztette, többé nem lesz képes leírni azt, hogy a baloldaliság egyenlő a progresszióval. És ezek, ismerjük be, kockázatos válságtünetek.
Pedig ez a mű, A tikosszolgálatok kulisszái mögött csak közvetve szól a máról. Tárgya a hidegháborús időszak, amelynek idején mi, magyarok idehaza a Rákosi-féle hazugságerdőben botorkáltunk, elzárva minden információtól. Tudtuk is mi, ki volt az a Chambers, ki volt Alger Hiss, ki volt a svájci országúton meggyilkolt Ignaze Reiss meg a többiek! Honnan tudtuk volna? Mi akkor Szabad Népet olvastunk. Meg hallgattuk a rádióban Rátonyit és a Tarka-barkát.
Ez a könyv a két nagyhatalom közti hatalmas, 40-es és 50-es évekbeli küzdelemről szól, de azon belül a kommunista hírszerzés és propaganda összefonódásának, halottakkal szegélyezett machinációinak ritka erejű, ironikus megmutatása. Megtudhatjuk belőle (tényleg, meg akarjuk tudni? Vagy jobb, ha ma sem tudunk erről semmit?), hogy miként született meg a totalitarizmus bölcsőjénél a propagandahazugság-konszern, amelynek késői, finomított és ízesített termékeit ma már önkéntesen fogyasztjuk. Megtudhatjuk, hogyan árulta el hazáját a Szovjetuniónak némely kommunista államhivatalnok az USA-ban. És hogy a nyugati kommunistaszimpatizáns értelmiség mennyiben volt felelős a sztálinizmus bűneinek elkendőzésében. Ebben a könyvben tehát, lehet mondani, nem dicsőül meg a baloldal. S bár ilyen és ehhez hasonló szemléletű művek Nyugat-Európában és Amerikában havonta tucatjával jelennek meg, mi azonban ezen a téren egyáltalán nem vagyunk elkényeztetve.
Lehet persze, hogy cikkemet azzal kellett volna kezdenem: harmadik utánnyomást ért meg Schmidt Mária karácsonykor megjelent könyve, A titkosszolgálatok kulisszái mögött. „Kell több, nem mond ez eleget?” – kérdezhetném tatjánai ártatlansággal azoktól a bikareflexű tollforgatóktól, akiknek elég ezt a nevet vörös kelmeként meglengetni, és már döfnek is az ő kifinomult intellektusukkal.
Mert döfni egyszerűbb, mint elemezni. És ma már a látszat sem számít. Kulturális tolerancia szempontjából a Kádár-rendszer utolsó évei a mainál egy kicsit emberibbek voltak. Mert nem volt sikk politikai okokból elmarasztalni, vagy politikai okokból nem méltatni egy szerzőt. Ilyesmi persze történt, de akik a szellemi életben számítottak, azok ezt az eljárást mind snassznak tartották. Nagyon snassznak. A kritika tónusa persze meghatározott volt, de számon tartandó szerzők totális kiiktatása akkortájt csak a pártállami hatalom részéről történt meg, a kultúra csinálói részéről már nemigen. Akkortájt, ha egy szerzőt nyilvánvalóan a politikai álláspontja miatt kicenzúráztak a rendíthetetlen hallgatás fegyverével, az a kritikusra nézve gyakran kínosabb volt, mint a szerzőre. Nem történt vele semmi, csak nem fogadták a köszönését az Astoria kávéházban.
Most pedig tartunk, ahol tartunk. De Schmidt Mária könyve így is túl van a harmadik utánnyomáson.
Könyvéről beszélni nem könnyű, elismerem. Könyvéről hallgatni, mint a májusi eső, aranyat ér.
Vagy harminc ezüstöt.
origo.hu
Menczer Magyarnak: Hány haver kapott a lóvéból, amikor a Diákhitel Központot vezetted? - videó
